Az emberiség rémtörténetei mindig igyekeztek valamilyen valós problémára, konfliktusra vagy éppen a kollektív tudatba mélyen elraktározódott tragédiákra reflektálni. Az általunk alkotott lények valójában mi magunk vagyunk, de valódi, romlott természetünkkel általuk tudunk csak igazán szembenézni, így lehetőséget kapunk arra, hogy távol tartsuk magunktól a szörnyű igazságot, hogy hasonló kegyetlenségek minden nap megtörténhetnek, hiszen a látottak csak jól megkonstruált jelenetek egy író betegesen eltorzult lázálmából. Felmenthetjük magunkat. A vásznon látott borzalmak nem valóságosak, mert mi mindannyian tudjuk, hogy a valóság az, amit nap, mint nap tapasztalunk. A mi valóságunk a család, az otthon, a munkahely, az óvoda, az iskola, a kellemes nyaralások, a kellemetlen kutatás a szabad parkolóhelyek után, a postai sorban állás, az üzletek kasszáinak csilingelése. Ez a valóság, ezt hisszük el. Ez képes meggyőzni minket arról, hogy biztonságban vagyunk. A valóságról alkotott képünk azonban pontatlan, biztonságosnak hitt világunk egyik napról a másikra is felborulhat és az igazság az, hogy soha nem lehetünk biztosak abban, ez mikor következik majd be, véglegesen és visszafordíthatatlanul.

A horror műfaja lehetőséget ad szembenézni a szörnyetegek hadával, ugyanakkor – eszköztárának köszönhetően – el is képes minket idegeníteni a látottaktól, éppúgy, mint szinte aktív részesévé, sőt akár áldozatává is tenni egy–egy jelenetnek. Ez a kettősség azonban nem mindig van jelen, ugyanis vannak olyan alkotások, amik olyan traumákat igyekeznek megmutatni, amik még nem vesztek – és nem is veszhetnek soha – a feledés homályába. Ilyen trauma a második világháború is. A háború mindig borzalmas, de nekünk, embereknek még ennek határait is sikerült felfoghatatlan végletekig kiterjesztenünk, hiszen mindannyian találkozhattunk már dr. Josef Mengele nevével vagy éppen a 731-es egység gyomorforgató tetteinek történeteivel. Az embereken végzett válogatott kegyetlenkedések, amiket a tudomány zászlaja alatt véghezvittek szinte felfoghatatlanok. Az ikerkísérleteken át az élveboncolásig vagy éppen a különböző toxikus anyagok emberi szervezetre gyakorolt hatásáig szinte minden elképzelhető rémtett szerepel a palettán. Ha egy ilyen témát feldolgozó filmmel találkozunk, hajlamosak vagyunk elhatárolódni, elfordulni és azt hinni, hogy a látottak egy másik kor jellemzői voltak csupán, amin a világégés szörnyűségei csak tovább rontottak. Velünk hasonló nem történhet meg, a világunk stabil lábakon áll, ez a valóság. Hasonlóan gondolkozunk, mint azok az emberek, akik pár hónap vagy akár hét leforgása alatt kerültek az otthonukból előbb fogolytáborba majd a tudomány főpapjainak acélosan csillogó oltáraira, a rideg műtőasztalokra, amiket csak az áldozatok életét biztosító vér tudott időlegesen felmelegíteni…

Az ilyen kísérletek – bár brutalitásuk megkérdőjelezhetetlen – remek lehetőséget biztosítanak a filmkészítőknek arra, hogy szabadon engedjék alkotói fantáziájukat és olyan produktumokkal szórakoztassák a horror műfajának szerelmeseit, amik legalább olyan rémisztőek, mint amennyire elgondolkodtatóak is. Ezért voltam nagyon kíváncsi a tavaly bemutatott Overlord című filmre, hiszen a náci emberkísérletek vegyítése az élőhalott filmek zsánerével üde színfoltot képes jelenteni a – véleményem szerint – erősen telített zombi témában. Az elvárásaim nem voltak nagyok, inkább csak egy kellemes kis horrorra számítottam, de sajnos maradéktalanul nem tudtam örülni a film megtekintését követően…

1944 júniusában a szövetséges csapatok a partraszállást tervezik Normandiában. Az Overlord hadművelet keretien belül a D-napot megelőzően egységeket küldenek az ellenséges vonalak mögé, feladatuk: a közeli kisvárosban található rádióállomás megsemmisítése. A feladat teljesítésére kijelölt csapat repülőgépét azonban erős légelhárító támadás éri, így az eredeti létszám töredékével kénytelenek megkezdeni útjukat a kijelölt cél felé. Egy helybéli lány, Chloe (Mathilde Ollivier) segítségével eljutnak a városba, ahol meg is kezdik a szabotázsakciót. A csapat egyik tagja, Boyce közlegény (Jovan Adepo – Kerítések /2016/) egy véletlen folytán azonban bejut egy titkos laboratóriumba, ahol a Harmadik Birodalom tudósai azon dolgoznak, hogy előállítsák a tökéletes fegyvert, a szinte elpusztíthatatlan katonát, így a kis csapatnak már nem csak a háború borzalmaival kell szembenéznie, hanem olyan rémalakokkal is, amiket még soha nem láttak…

Mint az a fentiekből is látszik a történetet nem bonyolították túl. A sztori nyílegyenesen halad előre és ezt oly módon valósítja meg az alkotás, hogy a játékidő feléig szinte bármilyen világháborús akciófilmnek is gondolhatná azt a gyanútlan néző, aztán a titok leleplezését követően egyre több horror elem is teret nyer magának, de sajnos ez nem elégendő ahhoz, hogy természetes legyen a rajongók mosolya. A kísérletekből nem látunk eleget, a tökéletesen elborult test-horror csak beköszön, hogy helyet adjon a hősi pátosznak és a jól ismert tézisnek, mely szerint a jó mindig győz. A film záró képsorai pedig meglehetősen sziruposra sikerültek…

A színészek hozzák a kötelezőt, Julius Avery, ausztrál rendező pedig megbízhatóan szállítja a jó iparos munkát. A film legjobb pontja kétségkívül az, hogy igyekeztek a lehető legtöbb praktikus effektet alkalmazni az alkotásban és ez meg is látszik a végeredményen.

Összességében az Overlord egy egyszer nézhető világháborús film, hősiességről és önfeláldozásról, egy olyan mozi, amibe kevertek némi alantas tudományt és élőhalottakat is, de sajnos ezt úgy tették meg, hogy a témákban rejlő lehetőségeket szinte egyáltalán nem sikerült kihasználniuk. Lehetett volna igazi dráma, vérbő háborús film, brutális lenyomata annak, hogy mi történhet akkor, ha a tudásunkat a pusztítás szolgálatába állítjuk és – ami nekem a legfájóbb – lehetett volna olyan gore-ban bővelkedő test-horror is, amit ez a téma megérdemelne. Sajnos egyik sem lett. Ez csupán egy szórakoztatónak szánt mozi, se több se kevesebb. Kár, hogy csak ennyit tudott vállalni…

6/10

IMDb | mafab