28 évet kellett várnunk, hogy a korszakalkotó Terminátor franchise ismét egy értékelhető résszel térjen vissza. Az 1991-es második epizód hatalmas kritikai- és közönségsikere, majd időtlen klasszikussá válása óta minden egyes következő epizód előtt megkaptuk a szokásos fogadkozásokat, hogy az éppen aktuális felvonás lesz az, amire a T2 óta várunk. Aztán McG ide, Alan Taylor oda, mégis egyre-másra érkeztek a közepestől kicsit sem jobb, már-már a végletekig csűrt-csavart idővonalak, magyarázatok, amelyek az ötödik részre teljesen hazavágták a filmsorozatot. A sokak által szidott, de egyébként teljesen élvezhető A gépek lázadása óta tartott a lejtmenet, amelyet sem a Megváltás, de legfőképpen a Genisys sem tudott megállítani (a szörnyű játékfeldolgozásokról nem is szólva), így mikor 2018 elején a Paramount Pictures megbízta a Deadpool rendezőjét, Tim Millert a folytatás ledirigálásával, és mellé beszállt maga az ötletgazda, James Cameron is (az Avatar-sequelekkel való elfoglaltsága miatt szigorúan csak producerként) bábáskodni a készülő projekt felett, a világ egy emberként kezdett reménykedni, hogy talán most jó kezekbe kerül a franchise. Fokozta a hypeot az eredeti színészek szerepeltetése is, így Arnold Schwarzenegger és Linda Hamilton mellett egy picinyke cameo szerepében maga John Connor is tiszteletét teszi (direkt nem Edward Furlongot írtam, mivel egy fiatal színészpalánta, Jude Collie segítségével oldották meg a karakter felbukkanását).

A Dark Fate, magyar fordításban Sötét Végzet alcímet kapó folytatást három országban, köztük javarészt Magyarországon forgatták, a stáblista alatt a temérdek magyar készítő és közreműködő nevét olvasva csak hüledezünk, mennyi sok hazánkfia segített a produktum elkészültében. A Paramount, illetve a SkyDance nem aprózta el a pénzügyi hátteret, a 185 milliós büdzsé java részét Cameron digitális trükkökkel foglalkozó cége, a Weta Digital vitte el, amelyet a Titanic óta a világ uraként aposztrofált rendezőzseni az Alita – A harc angyala forgatásakor is „kölcsön adott” Robert Rodrigueznek, plusz számtalan vizuális megoldást hagyományos módon viteleztek ki, így borítékolható volt, hogy a látványra nem lesz panaszunk. Nem is lett, a Sötét végzet az elmúlt évek legjobb CGI-orgiáját tárja elénk, ügyesen lavírozva a digitális és természetes effektek között, néhol kissé túlzásba esve, de az élvezeti fakort korántsem csökkentve. Emellé párosul a Mad Max – A harag útja, A Ragadozó városok és az Alita zeneszerzője, Tom Holkenborg, alias Junkie XL hol dinamikus, hol érzelgős, az eredeti dallamokat remekül újrakevert és modernizált zenei aláfestése, amelyre szintén nem lehet egy rossz szavunk sem, a stáblista alatt pedig külön öröm hallgatni a rá jellemző, az említett műveiből vegyített elemeket is (apró spoiler: nincs stáblista alatti és utáni jelenet, a közel hét perces szöveghalmazt nyugodtan ki lehet hagyni).

A történetről is essék pár szó, nem lelőve a főbb fordulatokat: bár Sarah Connor (Linda Hamilton) megakadályozta az Ítélet napját, az évek során a jövőből újabb Terminátorok érkeznek, amelyek fia, John életére törnek. Miután egyikük sikerrel jár, Sarah számára nem marad más, mint a folyamatosan visszaküldött robotokat likvidálni. 28 esztendő elteltével azonban felbukkan egy teljesen újfajta terminátor, a Rev-9-es (Gabriel Luna), amelynek külső szövete képes különválni a fémvázától, kvázi ketté tudja osztani magát bármivel, amivel fizikai kapcsolatba lép. A Rev-9-es célpontja egy fiatal mexikói lány, Daniella (Natalia Reyes), aki egyszerű gyári dolgozóból hirtelen a jövőt jelentő ikonná válik. Az ő védelmére kel a szintén jövőből érkező, genetikailag felfejlesztett, ám teljesen ember Grace (Mackenzie Davis), aki a rájuk találó Sarah-val, no meg egy újabb T-101-essel (Arnold Schwarzenegger) karöltve veszi fel a harcot a fenyegetést jelentő halálosztóval.

Sarkalatos pont volt a Sötét végzet szempontjából a jól megírt forgatókönyv, ugyanis az elmúlt részek tapasztalatai alapján nehéz lett volna bármi újat is kihozni belőle. Épp emiatt Cameron és Miller teljesen visszanyúlt az alapokhoz, ignorálták a T2 utáni eseményeket, és ott vették fel a fonalat, ahol a második rész véget ért. Ez az megközelítés javára is vált a filmnek, Millerék épp annyira mertek új történetszálat behozni a történetbe, mint amennyire tisztelettel adóztak az első két epizód cselekményének: bár hasonló a felütés az előzményekhez képest (látszólag most is egy anyát kell megvédeni, akinek gyermeke lesz a jövőbéli gépek-emberek közötti háború vezetője), ám a film közepén egy kicsit csavarnak ezen a szálon. Ez épp elég volt ahhoz, hogy az előző részekkel ellentétben ennek hatása ne a harminc-negyven évvel későbbi cselekményekben csúcsosodjon ki, hanem egyből a jelentől kezdjen el számítódni.

A David S. Goyer és Justin Rhodes által írt forgatókönyv nemcsak a történetvezetés szempontjából is alkotott dicsérendőt, hanem a jelenkorra jellemző társadalomkritikusi véleményét sem rejti véka alá. Mivel amerikai produkcióhoz van szerencsénk, amelynek cselekménye a közeli jövőben, 2022-ben játszódik, így nem kerülhették el a most zajló folyamatokat sem: bemutatásra kerül a Trump-féle menekültpolitika, a mexikói-amerikai határon mindennapos események vászonra vitele, vagy épp a drasztikusan felgyorsuló technikai fejlődések miatti állapotok és jövőképek bemutatása is, amely szerves gerincét képezik a történetnek, ám egyben őszinte fricskájuk is jelenkor ipari, hatalmi és emberi viszonyainak.  Ám Goyer és Rhodes szkriptje mit sem érne Cameron klasszikusaira való visszautalgatásai nélkül: a Sötét végzet tele van az első és második rész főbb motívumaival, az autópályás üldözéstől kezdve a helikopteres robbanásig, a rejtett fegyverarzenáltól az emlékezetes mondatokig, de a terminátorok egymással való harcai is visszaidézik a T-1000 és T-800 közötti mozzanatokat, sőt, a harmadik részből is kapunk jócskán utalásokat (köztudott, hogy Cameron, Arnold és az idén elhunyt Andy Vajna hatalmas cimborák voltak, akik a szintén Budapesten forgatott A gépek lázadásán dolgoztak utoljára együtt, így tőlük ez egy rendkívül megható mementó az egykori filmklasszis emlékére). Az egyes kamerabeállítások, ismerős tárgyak mellett a zenei témák is visszaköszönnek a korábbi részekből. SPOILER: elég csak a fészerre zuhanó Rev-9-es jelenetre gondolni: ugyanaz a dal hallható alatta, amely az első részben szólt a bárban, mikor a Terminátor rábukkan Sarahra.

Kétség sem fér hozzá, hogy a kaszting is remekül sikerült. A visszatérő Linda Hamilton keményebb, mint valaha, a 62 éves színésznő annak ellenére, hogy eredetileg hallani sem akart arról, hogy ismét Sarah bőrébe bújjon, pláne, hogy a volt férjével, James Cameronnal együtt forgasson, jóbarátja, Arnold ultimátuma (ha nem tér vissza, kuka az egész), meglágyította a szívét és mégiscsak rábólintott a szerepre. Schwarzeneggernél nem volt kérdés, Cameron hívására egyből ugrott, és bár a T-101-es csak a játékidő második felében bukkan fel (illetve a kezdő képsorokban láthatjuk még a fiatalabb kiadását egy testdublőrnek hála), onnantól végig uralja a filmet. Azt hihetnénk, hogy a szintén éltes korú akciósztár már kiöregedett a szerepéből, azonban nagyobbat nem is tévedhetnénk: Arnold jelenetei igenis pörgősek, akciódúsak és ami a legmeglepőbb: oltárian humorosak. Nem tévedés, Linda Hamilton beszólásain és Schwarzenegger mondatain nagyon jókat lehet nevetni (a saját magát emberi jelzőkkel leíró terminátoron garantált a röhögés). A jövőből érkező felturbózott katona, Grace alakítója, Mackenzie Davis sem kispályázik: hihetetlen az az erőnlét, amellyel a karaktere bír, a forgatási videókon is megcsodálható elképesztő mutatványokat rendkívül szívóssággal hajtja végre, amelyek a filmben feljavítva még döbbenetesebben mutatnak. Ám azt nem lehet rásütni a filmre, hogy túlzottan rámentek a girl-powerre: habár a női karakterek számbéli fölényben vannak, nincs igazán főszereplője a filmnek. Akár Hamiltont, akár Davist vagy Natalia Reyest nézzük, mindegyikük ugyanannyi játékidőn osztoznak, egyformán kapják az akciókat, de a két férfi karaktere sincs elfojtva, Schwarzenegger késői megjelenése ellenére sem. A 16-os korhatár azonban nagyon is indokolt: habár némi meztelenség is előfordul pár pillanatra, amely Grace érkezése során fordul elő, a rendkívül mocskos szájú Sarah és az explicit vérengzések miatt (ne feledjük, a Deadpool rendezője készítette) ez teljesen rendben is van. Külön öröm magyarul az eredeti szinkronszínészek hangján viszonthallani kedvenceinket: Arnold ismét Gáti Oszkár orgánumán, Hamilton pedig Fehér Anna hangján szólal meg, amely hatalmas megtiszteltetés tőlük nekünk, rajongóknak.

Negatívumként nem sok rosszat tudok mondani, talán a kissé elnyújtott magyarázós részeken kívül a rendkívüli számban előforduló sötétebb jeleneteken lehet fennakadni, főleg a film utolsó negyedében kell odafigyelni, hogy a kapkodó kamerakezelés miatt ne maradjunk le az események sodrásáról. Kisebb logikai bukfencek is előfordulnak, gondolok itt az újabb és újabb terminátorok felbukkanására, illetve a T-101-es indokolatlan emberi oldalára, illetve a CGI is néha picit erőltetett, de ezeken kívül nagyjából minden rendben van.

Tim Miller és James Cameron, no meg a hatalmas reklámhadjárat által merészen kijelentett „ez lesz a legjobb rész a T2 óta” szlogen a jelek szerint igaznak bizonyult. Habár nem közelíti meg az első kettő klasszikus újdonságát, és biztosan nem fog négy Oscar-díjat sem kapni az etalonnak számító második részhez hasonlóan, mivel nincsenek benne túlzottan újdonságnak ható, az évek múltával is visszaemlékezendőnek mondható jelenetsorok, de a pazar színészi játék, a lendületes és akciódús vágás, illetve a nosztalgiafaktor és a zseniális hangkeverés miatt a Sötét végzet valóban a harmadik legjobb epizóddá avanzsálódott. Ha az anyagiak is a tervek szerint alakulnak, jöhetnek a Cameron által belengetett folytatások. Mert ez a Terminátor már tényleg az a Terminátor, amire megérte várni.

8/10

IMDb | mafab