Minden halál fájdalmas és szinte feldolgozhatatlan, de talán ez még inkább igaz olyankor, amikor egy gyerek távozik a földi léttől és talán még ennél is igazabb abban az esetben, amikor az a gyerek önkezével vet véget az életének. Ezekben az esetekben még inkább ott marad és feszít az a két kérdés, hogy miért tette és én mit tehettem volna másképpen? Pontosan erről szól a 13 Reasons Why című sorozat is, ami számomra az elmúlt időszak egyik legmegterhelőbb szériája volt.

Hannah Baker egy átlagosnak kinéző tinilány, akit az különböztet meg leginkább a társaitól, hogy már nem él, mégis az ő történetét követhetjük végig saját tolmácsolásában ebben a sorozatban. Hannah ugyanis öngyilkossága előtt kazettára vette az okokat és személyeket, amik és akik miatt végül a halál mellett döntött. A kazettákat megszámozta és Tony gondjaira bízta, hogy az teljesítse utolsó akaratát, vagyis hogy juttassa el azokhoz a személyekhez, akik közvetlenül, vagy közvetetten hozzájárultak a végső, visszavonhatatlan döntésének meghozatalához. Mi akkor kapcsolódunk be a történetbe, amikor egy végtelenül kedves fiúhoz, Clayhez kerülnek a kazetták. A fiú úgy megy végig a szalagokon, mintha Krisztus stációinak lennénk a szemtanúi és közben azt is láthatjuk, ahogy szépen lassan kezdi felemészteni a fájdalom.

A 13 Reasons Why egy igazán mélyeket ütő és mélybe taszító sorozat nemcsak egy lány szenvedéseiről, vagy egy fiú gyászáról és fájdalmáról, hanem a tinédzserkor gyötrelmeiről, a felnőttek nemtörődömségéről és figyelmetlenségéről, valamint az iskolákban uralkodó lelki és testi terrorról. Mondhat akárki akármit, szerintem a tinédzser korszak az egyik legpusztulatosabb időszaka egy ember életének, hiszen ekkor már nem vagyunk gyerekek, ugyanakkor még nem is nőttünk fel igazán. El akarjuk taszítani a szüleinket, miközben kapaszkodunk beléjük és szükségünk lenne rájuk. A felelősségvállalásról még nem sokat tudunk, felnőttes dolgokat teszünk, miközben lelkünk még messze nem érett meg ezekre. Ennek a sorozatnak a fiataljai igazán fájdalmas úton tapasztalják meg, hogy minden apró tettnek, hibának és mondatnak bizony következményei vannak, amik lehet, hogy először egy másik életet vesznek célba, de az biztos, hogy előbb-utóbb vissza fognak pattanni rájuk. Különösen igaz ez akkor, amikor mindent kiposztolunk, rögzítünk, megosztunk magunkról és másokról. Az iskolákban tapasztalt népszerűségi verseny kikerült az internetre és így folyamatosan szembesíti a gyerekeket a kirekesztettségükkel, egyedüllétükkel egy szusszanásnyi szünetet sem engedve nekik.

A kazettán szereplők tettei között hatalmas különbségek vannak és nem is mindegyik nevezhető éppen igazi oknak, inkább úgy értelmezhetőek, mint sok kis hógolyó, amik összeállva hatalmas lavinát okoznak. Persze ezek között a hógolyók között iszonyatos nagyságúak is vannak, amik már önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy egy ártatlanabb lelket magukkal söpörjenek.

A sorozat nagyon jól építkezik, szépen vegyíti a jelent és a múltat, képes arra, hogy teljesen bevonja a nézőket. Pattanásig feszíti az idegeket, nagyon akarnánk pörgetni a részeket, miközben azt kívánjuk, bárcsak ne tudnánk többet és bele se kezdtünk volna. Igazán kiválóan alkották meg és hihetően a tinédzserek lelki világát, annak több személyiségjegyét bemutatva. Mindegyik szereplő más és más karakter, a sebezhetőségük miatt válnak hasonlóvá. A különbség ennek a sebezhetőségnek az elfedésében van. Mindenki más utat választott, máshogy viselkedik, máshogy igyekszik megfelelni és mindegyik nagyon az ÉN-t helyezi egész világának középpontjába, miközben betegesen, saját személyiségére károsan meg akar feleni a MI-nek.

A színészek pedig egészen kiválóak. Katherine Langford-tól elállt a lélegzetem, zseniális volt Hannah Baker szerepében, minden mondata, mozdulata kincset rejtett magában. Mellette nem kevésbé volt jó a Clay-t alakító Dylan Minnette (Vaksötét, Engedj be!), akit nem lehetett nem szeretni és egyszerűen érthetetlen volt egész végig, hogy ő mit is kereshet a szalagokon. Kettejük játékának kellett elvinnie a hátán a sorozatot és ezt maximálisan teljesítették is, mindent át lehetett érezni, mindent tudtak közvetíteni a nézők felé. A többi színésszel sem volt semmi gond, senki nem volt irritáló, vagy amatőr, minden karaktert jól megformáltak, okosan játszottak el.

Amivel problémám volt az az évad hossza és a túlzott misztikusság. Szerintem sok volt a 13 rész, főleg hogy a játékidő átlagosan 50 perc volt, ezért voltak benne vontatottabb részek is, amik kicsit megakasztották a cselekményt. Ráadásul ennek ellenére maradtak azért kidolgozatlanabb szálak is, amikre talán érdemesebb lett volna több időt szentelni. A közepe felé volt egy kis hanyatlás, hogy aztán egymás után bombázzanak minket a rettenetesebbnél rettenetesebb eseményekkel, miközben elsiklottak bizonyos szereplők története felett. Tudom, hogy az évad Hannah és Clay történetét mutatta be nekünk, de ha már az volt a fő koncepció, hogy bemutassa, milyen hatással vagyunk egymás életére, akkor nem ártott volna kicsit több időt szentelni a többi karakterre is.

Mindezek ellenére nem tudok haragudni a hibák miatt, mert maga a sztori elképesztően szuggesztív volt. Olyan felkavaró történeteket és képeket mutattak be, amik kitörölhetetlenül bennem maradtak. Az érzelmi skála minden színe megjelent a sorozatban és a végkifejlet pedig az egyik legfelkavaróbb sorozatzárást eredményezte. Őszintén megmondom, hogy az utolsó részt végigsírtam és az biztos, hogy egy jó darabig nem fogom újranézni ezt a sorozatot, viszont a gyerekeimmel, ha elérik a megfelelő kort biztosan meg fogom majd nézetni, hovatovább kötelezővé tenném a sorozat megnézetését az iskolákban is. Elképesztő érzelmi hullámvasútra ültet fel a 13 Reasons Why és csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy üljön fel erre a hullámvasútra, mert egy életre szóló élménnyel lesz gazdagabb általa.

Pontszámom: 8,5/10

IMDb | mafab