Megunhatatlanok a Stephen King feldolgozások. Teljesen mindegy, hogy ki, mikor, miért nyúl a mester könyveihez, azt mi látni akarjuk. Aztán persze a végeredmény nem mindig tudja azt produkálni, amit elvártunk. A figyelmet mindenesetre felkeltik vele. Ráadásul mindig nagyon jó színészeket válogatnak össze. Mikael Håfström szerencsére azoknak a rendezőknek a táborát erősíti, akik okosan nyúltak hozzá King történetéhez és kerekítettek belőle egy igazán jó filmet.

Mike Eslin író, de nem akármilyen témákról ír. Az ő szakterülete a paranormális jelenségek felderítése és megcáfolása. Nyilván nem egy Pulitzer-díjas íróról beszélünk, nincs is megelégedve a műveivel, de az olvasókat ez nem nagyon érdekli, a könyveit viszik, mint a cukrot. Egyik nap kap egy képeslapot, amin az áll, hogy ne lépjen be a Dolphin Hotel 1408-as szobájába. Naná, hogy oda kell mennie, hogy megnézze magának ezt a szobát, ahol állítólag már 56 ember lett öngyilkos és egy óránál tovább senki sem bírta itt. Ahogyan az pedig lenni szokott, Mike körül furcsa dolgok történnek. Vajon paranormális jelenséggel állunk szemben vagy egy jól megrendezett átveréssel van dolgunk, esetleg Mike-ot agyonnyomja a múltja és kezd megőrülni?

Nos, Håfström pontosan tudta, hogy mit akar kezdeni ezzel a történettel: hátborzongató szórakozást akart nyújtani a nézőinek. Ez pedig maradéktalanul sikerült is neki. A sztori nem bonyolult és nem is akar többnek látszani, mint ami. Sok mindent lehet előre tudni (különösen azoknak, akik megnézték a trailert), és végig nagyon egyenes mederben halad a történet. rendező jól tudja, hogy mindenki vevő a kísértetjárta sztorikra, de szerencsére nem veszi félvállról a megvalósítást. A felbukkanó entitások ráadásul több horror zsánerre utalnak, ami kifejezetten jó ötlet.

Ez egy kifejezetten kevés szereplőre épülő történet, Mike a film nagy részében egyedül van, így nagyon nem volt mindegy, hogyan valósítják meg. Elvégre holt unalmas is lehetett volna az egész, de szerencsére nagyon jó érzékkel adagolják a feszültséget, a hangulatra egy szavunk sem lehet és a szemünk előtt kibontakozó dráma is nagyon egyben van. John Cusack lubickol a szerepében és sikerül elvinni a hátán a filmet. Nagyon jól hozza a kiégett, fájdalommal teli, cinikus írót. Akiről persze a cinikus máz egyre inkább leolvad az események következtében. Nagyon ügyesen adagolják nekünk a feszültséget, jól építik fel a húzd meg-ereszd meg cselekményt. A "narrálás" is megadja a kellő hangulatot. Azért persze ne menjünk el szó nélkül Samuel L. Jackson mellett sem. Kettejük párbeszéde a film legjobb jelenete és a Stephen Kingre utaló megjegyzésről nem is beszélve. (A hoteligazgató megkérdi Mike-ot, iszik-e egyet vele, ő pedig így felel: „Természetesen. Író vagyok.”)

A befejezését sokan nem szeretik (vagy nem értik?), de szerintem Cusack játéka és a hangulat mellett, ez a harmadik nagy erőssége ennek az adaptációnak. Itt látszik, mennyire komoly témáról van szó és sokkal több mélysége van ennek a történetnek, mint azt elsőre gondolnánk. Ezért is sajnálom, hogy sok mindenbe nem ment bele és nem mert elég sötét lenni a film. A cinikus humor mellett teljesen rendben lett volna, ha elmerülünk a lélek baljós és fájdalmas útvesztőiben. Ebben King amúgyis nagyon jó és nekem leginkább ennek a sötét mélységnek a kiaknázása okozott hiányérzetet. Ha még inkább belemerültek volna a lelki témába, akkor ez egy hibátlan alkotás lehetett volna. Így viszont egy nagyon élvezetes, kellemesen hátborzongató és hangulatos, könnyen fogyasztható adaptációt kaptunk, amit Cusack játéka teszi igazán jóvá.

IMDb | mafab