A Purge James DeMonaco 2013-as alkotása, ami egy sok jóval kecsegtető reklámkampány után sok ember számára hatalmas csalódásba ment át.

Az alaptörténet a közeli jövőben, az USA-ban játszódik, ahol az addigi politikai rendszert leváltotta egy félig-meddig nyíltan diktatórikus vezetés, ami egy törvényrendelet formájában garantál az állampolgároknak egy előre kijelölt napon 12 órát, amikor mindenki kiengedheti a feszültséget, lerendezheti a személyes problémáit, mivel ez idő alatt bármilyen törvénysértés, beleértve a gyilkosság is, legálissá válik.

Az ötlet újszerűségétől sok ember lelkesedni kezdett, ám ez a lelkesedés az első 25 perc után szertefoszlott. A másfél órás film középpontjában egy Los Angeles-i család áll. James (Ethan Hawke), felesége, Mary és két gyermekük társaságában igyekszik kimaradni a káoszból, így sok emberhez hasonlóan egy, a lakásban előre felszerelt biztonsági rendszer (amit James fejlesztett ki és a cége forgalmazza) segítségével elzárják magukat a külvilágtól, amíg a lakosok szabadon őrjönghetnek a városban. A szülők tudta ellenére a házba besurran még tinédzser lánygyermekük barátja is, akivel (természetesen) éppen aktuális párkapcsolati krízisüket igyekeznek rendezni. Az események nem úgy alakulnak, ahogyan eltervezik (meglepő módon), hiszen, a szokásos klisé szerint, ilyenkor vagy egy alapvető logikai készségekkel sem rendelkező, vagy egy kellően altruista (esetleg mindkettő) valaki abortálja a szépen felépített menetrendet. Ezúttal a házaspár kisebb gyermeke, Charlie tetszeleg ebben a szerepben, aki az első alkalommal, amikor meglát egy menekülő embert, gyorsan deaktiválja a biztonsági rendszert, beinvitálva az idegent a család otthonába. Hamarosan, mielőtt a családi kupaktanács megoldaná a helyzetet, felbukkan a ház kertjében néhány, maszkot viselő felfegyverzett ember, akik udvariasan bekopogtatnak az ajtón, és a kamerán keresztül közlik, hogy ha nem adják ki nekik a bújtatott fickót, ők fognak bejönni érte. Innentől persze elindul az események lavinája, vad moralizálással és a család túléléséért folytatott küzdelemmel.

A film a véleményem szerint viszonylag kreatív alapötlet ellenére ellaposodik egy kliséktől hemzsegő, fájóan irreális home invasionbe. A fájóan naiv szülők, akik annak ellenére, hogy tisztában vannak, mivel kecsegtet az este, szabadon hagyják lézengeni a kisgyereket a kapcsolók körül, a kinti mészárlás ellenére tinédzserdrámát folytató fiatalok, a közhelyesen pszichopata betolakodók, az erőltetett erkölcsi dilemmák (mi van, ha ártatlan az üldözött ember, na de mi van, ha mégse?), és még sorolni lehetne. Az már tényleg szőrszálhasogatás lenne, ha belemennénk ilyen apróságokba, például, hogy mi köze a gazdasági növekedésnek a 12 órás legális ámokfutáshoz stb...

A legbosszantóbb mégis az egészben talán az, hogy mennyire el tudtak rontani egy alapvetően rengeteg potenciállal rendelkező történetet. A hangulat a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nyomasztónak, feszültségkeltőnek (pláne ha figyelembe vesszük, hogy mennyi mindent ki lehetett volna hozni egy ilyen alapból), az ember pedig a végkifejlet mikéntjét kb. 50 perc után leszűkítheti egy szinte biztos A/B/C válaszos variációra. Azoknak, akiknek már ezek után végképp elment a kedve a film megnézésétől, jó hírrel szolgálhatok, mert az idén kijött második rész egyértelműen jobb, bár ott sem bővelkedünk csavaros történetben és nem rágjuk le mind a tíz körmünket, de legalább képes kellemesnek mondható szórakozást nyújtani egy unalmasabb napon.

Értékelés: 3/10

IMDb | mafab**
**