Minden korszakot meghatározott egyfajta horroreszmény. Az 50-es éveket az űrlényhorrorok (A lény – egy másik világból, Massza), a 80-as éveket a slasher, melyekben egy általában élő személyről mintázott, maszkos sorozatgyilkos van (A város, mely rettegett a naplementétől, Péntek 13). A 90-es évekre pedig ezek a horrorfigurák halhatatlanná nőtték ki magukat. Napjainkban már nem igazán vannak új, korszakalkotó ötletek, melyeket nem lőttek volna már le 30-40 évvel ezelőtt.

Mostani cikkemben három olyan filmet szeretnék bemutatni Nektek, melyek olyan meghatározó filmtörténeti mérföldkövek lettek az évek elteltével, hogy minden évben érkezik egy hasonló feldolgozás. A három film erősen egymásra épül, közvetve folytatásoknak is lehetne tekinteni őket. A kronológiai sorrend nem lesz pontos, mivel a történet mélyülését szeretném éreztetni.

A 60-as - 70-es éveket meghatározta az okkultizmus és mágia iránti érdeklődés. A filmek létrejöttének melegágyául szolgált a hippikorszak, és a már egy megjelent bejegyzésben taglalt Manson család. Charles Manson élettörténetét már olvashattátok, így nem is fejteném ki annyira. Cikkemben inkább az ő általa terjesztett filozófiáról lenne szó. Antiszociális viselkedése, öntörvényűsége már gyermekkorában megmutatkozott. Fiatalkorát börtönökben töltötte főként. A cellában megerőszakolta rabtársát, miközben egy pengét fogott a torkához. Szabadulása után megházasodott, kisebb lopásokban vett részt, lányokat futtatott és szépen lassan kezdte kiépíteni „családját”.

Főként nők vették körül, akiket szexuális eszközként használt, hogy elérje céljait. A Beach Boys tagját, majd leendő tanyájuk tulajdonosát a lányok által láncolta magához. A család istenként tisztelte Mansont, aki manipulatívan függővé tette követőit. Krisztus és a Sátán megtestesítőjének állította be magát, tanaiban a feketék és fehérek közötti harcról prédikált, melyet szerinte a Beatles is megjósolt kódolva – innen ered a Helter Skelter-teóriájuk. Legismertebb gyilkosságuk a Tate-LaBianca-ügy volt. 1969-ben „elkezdődött” a Helter Skelter. Manson csatlósai betörtek egy birtokra, ahol a 8 és fél hónapos terhes Sharon Tate, Polanski felesége és barátai szálltak meg. Manson parancsba adta, hogy a lehető legkegyetlenebb módon végezzenek mindenkivel, és hagyjanak ott egy boszorkányjelet. Tate-et kötéllel a nyakán 16-szor megszúrták, meg nem született gyermekét megölték. Ebben a mészárlásban Manson nem vett részt, a LaBianca-gyilkosságoknál már igen, mint mentor. Ebben az évben elfogták őket, halálra ítélték, melyet később életfogytig tartó börtönbüntetésre módosítottak.

Ezek a szörnyű gyilkosságsorozatok indították be az okkultista témájú filmeket, újabb bizonyítékul szolgálva, hogy a valóságos élet kegyetlenebb a fikciónál.

Az első klasszikus, melyet bemutatnék, tekinthető a három film előzményének: az 1968-as Rosemary gyermeke, Roman Polanskitól, aki egy évre rá vesztette el feleségét. A film két módon is értelmezhető: vagy valóban az történik, amit látunk, vagy csak simán egy pszichológiai téveszme. Középpontban egy fiatal házaspár áll, akik új házba költöznek - itt még nem számított klisének -, hogy családot alapíthassanak. Rosemary (Mia Farrow) hamar teherbe is esik. Már a megtermékenyítés is érdekes, a nőt álmában egy csapat előtt megerőszakolja egy vörösen izzó, félszemű teremtmény, és reggel karmolásokkal a testén ébred. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget az álomnak, hisz minden nő fél attól, hogy egy „kisördög” fejlődik benne. Szomszédjaik óriási segítséget jelentenek a terhesség alatt. Az idős hölgy, akit barátságába fogad, különböző ital- és ételkülönlegességekkel lepi meg, melyek segítik a magzat fejlődését.

Ahogy közeleg a szülés, egyre furcsább dolgok történnek, szokatlan rosszullétek, hallucinációk a félszeműről. Rosemary hisztérikussá és antiszociálissá kezd válni, fél mindentől és mindenkitől, de legfőképp a szomszéd öreg házaspártól. Szentül meg van győződve, hogy férje részt vesz az ellene szőtt összeesküvésben, melynek vezetői a Castevet házaspár, melynek férfitagja egy híres boszorkánymester, felesége pedig mágiával befolyásolja őt. Itt jön elő a másodlagos üzenet. Egyetlenegy konkrét utalást sem kapunk, hogy valóban egy boszorkánygyülekezet behatása alatt áll a kismama, mindent Rosemary szemszögéből látunk. Vehetjük az egészet téveszmének Rosemary részéről, egy szülés előtti depressziónak; fél önmagától, fél a felelősségtől, fél a megszületendő gyermekétől. Nem kapunk választ, én úgy érzem, semelyik kérdésre sem. Érdekesség: a film helyszínéül szolgáló Dakota-ház előtt ölték meg John Lennont.

A második film, amely vehető közvetve folytatásnak, nem más, mint az 1976-os Omen. A nyitójelenetben Robert Thornt (Gregory Peck) láthatjuk, aki egy római kórházba igyekszik feleségéhez, aki épp szül. A gyermek halva született, így a kórház vezető papja válaszút elé állítja a férfit: vagy elmondja feleségének a szörnyű hírt és beleroppan a fájdalomba, vagy örökbe fogad illegálisan egy csecsemőt, kinek az anyja abban a percben halt meg, mikor az ő fiúk kilehelte a lelkét. A férfi az utóbbi mellett dönt. Ugrunk az időben, Thornt kinevezték nagykövetté, Londonba költözött családjával, ahol a kis Damiennek csodálatos gyerekkora van. Hatodik születésnapjával kezdődnek el a furcsa, megmagyarázhatatlan halálesetek.

Egy pap meg van győződve róla, hogy Damien az Antikrisztus, de érthető módon senki nem hisz neki, mígnem a jóslata bekövetkezik, és Robert Thorn nyomozásba kezd. A férfi segítségére siet egy fotós, aki képein látni véli a leendő áldozatok halálnemét. Ez a horror is erősíti a Rosemaryben megszokott szülői kételkedést. Az anya elbizonytalanodik saját képességeit illetően, félni kezd gyermekétől, az apa pedig kételyeket érez a fiú családi hátterét illetően. Míg a Rosemary gyermekében csak feltételezhető a gyermek kiléte, itt már egyértelművé teszik, hogy szárnyuk alatt nem mást, mint az Antikrisztust nevelik, kinek segítségére és védelmére ott van egy sátánista dada, okkult papok és vérszomjas rottweilerek. Bár a film suspense kategóriába sorolható, azaz inkább a feszültségre épít, kapunk több nagyon erős jelenetet. Példaként említeném meg a vasárnapi templomi utat, az állatkertet és a temetői jelenetet. Érdekesség: az állatkerti résznél a hátsó ülésen tartották az elfogott páviánvezért, így érték el a kellő hatást az állatoktól.

A harmadik, és egyben utolsó bemutatni szánt filmem az 1973-as Ördögűző. Igen, kronológiailag korábbi az Omennél, mégis úgy érzem, hogy a sátánkultuszt és magát a Sátán jelenlétét ebben a filmben kapjuk meg legjobban. Míg az előző két horror a feszültségteremtéssel és a kétkedéssel operált, itt a néző premier plánban megkapja a terrort. A történet középpontjában egy egyedülálló anya és lánya, Regan állnak. A film érdekessége, hogy megtörtént esetet dolgoz fel. A Dyer atyát alakító férfi valóban pap, és elmondása szerint az eset és a film közötti különbség annyi, hogy eredetileg egy fiút szállt meg a démon.

Direkt hagytam a végére, nem tekintem spoilernek, ha elmondom: itt bizony egy megszállás folyamatát és magát az ördögűzést láthatjuk. Már nem lehet bizonytalan a néző, hogy a központban álló gyermek csak beteg vagy rossz. Mérföldkő ez a mű, nem csak horror-, de filmtörténeti szempontból is. CGI és bármilyen egyéb számítógépes technika nélkül egy időtálló borzongást hoztak létre. A felvezetés kissé hosszú, több szálon fut. Megismerhetjük anyát és lányát, kettejük bensőséges kapcsolatát, egy pap hitbéli vívódását és a démon elszabadulásának háttértörténetét. A film különlegessége a valósághű trükkökben rejlik. A szobát a helyszínen hűtötték le fagypont alá, a levitációt, telekinézist és a Parkinson-tüneteket drótokkal és gerincre erősíthető gépekkel oldották meg. Számomra Az ördögűző mindig is egy megugorhatatlan etalon marad.

Remélem, sikerült éreztetnem a három filmmel a témában való elmélyülést, és aki nem látta eddig őket, kedvet kapott hozzájuk.

Rosemary gyermeke 10/10 IMDb | mafab

Ómen 7/10 IMDb | mafab

Az ördögűző 10/10 IMDb | mafab