Darren Aronofsky neve egybeforrt a drámával, lélektannal, pszichológiával, feszültséggel, katarzissal. A rendező már megmutatta, mire képes kis költségvetésből, jó színészekkel, jó forgatókönyvvel. A „Rekviem egy álomért” című mesterművével robbant be a köztudatba és szerintem 2010-ig nem is überelte azt.

Aronofsky leforgatott két hasonló művet, melyek középpontjában karrierista emberek állnak, akik létre akarják hozni a Tökéletest, bármi áron. A filmduó első szegmensének tekinthető a 2008-as „Pankrátor”. Ez a rész tekinthető a karrier, a megszállottság férfiúi részének, míg a női képviselője, a zseniális „Fekete hattyú”. Mai cikkemben az utóbbi mesterművet fogom ajánlani.

Szerintem mindenki ismeri a Hattyúk tavát, az ikertestvérekről, kiknek az egyik fele tiszta lelkű, jó szándékú és átok sújtotta. A hattyú átkát egy szerelem tudná megtörni, de gonosz hasonmása elorozza tőle a megváltást, így a fehér hattyú bánatában a folyóba öli magát. Ezt az egyébként remek történetet vitte vászonra Aronofsky, és mutatta meg, milyen is a tökéletesség. Nina Sayers (Natalie Portman) ügyes balerina, az életét a táncnak szentelte, édesanyjával él együtt egy kis garzonlakásban. A balett-társulat új évadát a már lerágott csontnak számító Hattyúk tavával nyitná, új köntösbe csomagolva. Ehhez kell egy hattyúkirálynő, akiben megvan az a plusz, hogy eltáncolja a törékeny fehér hattyút és a számító, gonosz fekete testvérét.

Itt jegyezném meg, hogy ez a film döbbentett rá, hogy a hasonló kaliberű művészeknek micsoda erőfeszítés és kihívás eljátszani egy ilyen szerepet, nem elég pontosan tudni a koreográfiát, el kell hitetnie velünk, hogy teljesen két személyiséget látunk. Ninában minden megvan, ami kell a fehér hattyúhoz, törékeny, visszafogott, érintetlen, precíz, a fekete hattyú részét is tökéletesen eltáncolja, még sincs meg benne az a plusz, amitől tátva marad a szánk és elhisszük, hogy a gonosz testvér egy tánccal el tudja csavarni mind a herceg, mind a néző fejét. Kolleganőjében, Lilyben (Mila Kunis) viszont mindez megvan, nyers női szexuális kisugárzás, lazaság, humor és nem törekszik pontosságra, ő a megtestesült fekete hattyú. Ahogy a két nő közelebb kerül egymáshoz, úgy kezdődik Nina kálváriája és őrülete. Mindenkinek van egy olyan része, amit nem akar vagy nem tud megmutatni. Általában mindenkit beskatulyáznak abba a kategóriába, aminek mutatja magát. Lehet, hogy a leghumorosabb, legviccesebb ember a legérzékenyebb és a humorát pajzsként használja, nehogy újra sérüljön. Lehet, hogy a legszabadabb, legönfeledtebb egy visszahúzódó, félénk, bizalmatlan személyiség, négy fal között. Önmagunkkal kell megküzdenünk elsősorban, legyőzni a gátlásokat, a saját magunk alkotta előítéleteket magunkkal szemben. Keveseknek adatik meg, hogy teljesen elégedettek legyenek önmagukkal, és az egész személyiségüket mutassák a külvilágnak. Sokan használják egy részüket fegyverként, falként, nehogy mások beléjük rúghassanak vagy csalódjanak.

Nina is egy ilyen ember, harmincévesen még mindig az anyja pici lánya, a plüsseivel, rózsaszín szobájával és hattyúk tavát dúdoló zenedobozával együtt. Lehetősége nyílik kitörni, megmutatni, hogy ő mindezek mellett precíz, a munkának él és a tökéletességre törekszik. De fél, hogy kolleganője, akire féltékeny szexuális vonzereje és nyíltsága miatt, elorozza ezt tőle. Lily vonzza őt, ismeretlen, barátságos, egy új világot tár elé, közben mégis majd megőrül a féltékenységtől, hogy Lily jobb nála. Nem hagyhatja ezt. Meglopja elődjét, mintegy kabalaként, annyira szeretne rá hasonlítani, megpróbálja elcsábítani a társulat vezetőjét, bedrogozik, hogy szabadjára engedje sötét énjét, bántalmazza az anyját, hogy végül rájöjjön, saját maga áll önnön útjában, magát kell legyőznie ahhoz, hogy a fekete én előtörjön és megalkossa a tökélyt.

Szerintem: 10/10

IMDb | mafab