A világ legismertebb horrorcímei közé tartozik a Silent Hill. A kezdetben PlayStation 1-re kiadott játék azóta már rengeteg folytatást megélt, készült belőle filmes adaptáció, képregény, telefonos játék, ki tudja még, mi nem, és örökre beírta magát a horror Fekete Könyvébe. Az elkövetkező hetekben igyekszem bemutatni a főbb részeket, és leírni, hogy mire is számítson az, aki Silent Hill kopott falai között találja magát. Viszont azt még az elején le kell szögeznem, hogy nem térhetek ki minden részletre. A sorozat mind részenként, mind egészében nézve olyan komplexitást mutat, ami figyelemre méltó. Hol máshol fordul elő olyan, hogy a 2. részben elhintett kis utalás a 4. részben bontakozik ki teljesen, vagy hogy a 6. részben körülbelül tíz másodpercig látott kamionsofőr valahol máshol főszereplő lesz? Silent Hill annyi elrejtett utalást és szimbólumot tartalmaz, hogy valószínűleg nincs olyan ember, aki mindet észreveszi és megérti. De épp ez benne a szép. A Silent Hill univerzuma végtelen lehetőséget kínál, akárhányszor játszotta/látta is az ember.
De ne húzzuk tovább az időt! Lépjünk hát be az ódon, kihalt városba, érezzük orrunkban a Toluca-tó összetéveszthetetlen illatát, és nézzünk szembe legmélyebb félelmeinkkel! Megérkeztünk...

Silent Hill

Minden 1999-ben kezdődött, mikor a Konami kiadta PlayStation 1-re a "Silent Hillre" keresztelt túlélőhorror-játékát. A történet szerint Harry Mason és lánya, Cheryl autóbalesetet szenvednek. Harry elveszti az eszméletét, és mikor felébred, Cherylt nem találja maga mellett. Elindul hát megkeresni, ámde az elhagyatott városban, a ködlepte utcákon nem várt akadályokba ütközik. A férfit egy mindenre elszánt szekta üldözi, amelynek tagjai nem riadnak vissza a gyilkosságtól sem, és mindeközben groteszk, eltorzult lények is Harry életére törnek. Lánya keresése közben olyan - később ikonikussá váló - helyeket jár be, mint a Silent Hill-i általános iskola vagy az Alchemilla Kórház, mialatt kénytelen megismerkedni a város történelmével és a felszín alatt meghúzódó borzalommal.

Jól mutatja a játék elborultságát, hogy Japánon kívül először nem is akarták megengedni a kiadását, egész addig, míg át nem formálták az egyik teremtményt. A "Szürke Gyermek" nevű lény így aztán összesen hatszor (kétszer Észak-Amerikában, négyszer Európában) esett át grafikus módosításokon.
A játék sikere hatalmas volt. Azóta már több mint kétmillió példány került eladásra, a kritikusok pedig nem győzték dicsérni. Egyesek az 1996-ban kiadott Resident Evil koppintásának tartották, ám hangjukat elnyelték Silent Hill utcái. Sikerét egyrészt a remek történetnek köszönhette, ám amin a legnagyobb hangsúly van - és azóta is alapvetésként említik, ha horror játékról van szó -, az az atmoszféra, amit megteremt. Eléri, hogy még a világos helyeken is kényelmetlenül érezze magát a játékos, hála a mindent körülölelő ködnek. A hangulathoz told hozzá a zene is, ami szintén egy elengedhetetlen kelléke mindennek, ami a "Halott Városhoz" kötődik. Míg a zenét sokan csak mellékesnek tartják játékokban vagy filmekben, addig Silent Hillben igenis főszerepet tölt be. Megfelelően borongós hangulatot varázsol, ha kell, akkor pedig elég érzelmi töltettel rendelkezik, hogy a felkészületlenebbek akár még egy-egy könnycseppet is elmorzsoljanak. Ha pedig épp nincs zene... az talán még annál is nagyobb hatással van, mintha 200%-os hangerőn a képünkbe tolnának egy jumpscare-t. És ez az, amihez tehetség kell. Ijesztgetni bárki tud. Elérni, hogy féljünk, már kevesebben.

A zene elsődlegességét mi sem mutatja jobban, mint hogy a játékhoz írt dalokat Japánban önmagában is kiadták "Silent Hill Original Soundtracks" címmel. Persze a zene, akárcsak a filmek vagy játékok, alapvetően szubjektív dolgok, viszont amire a hangsúlyt próbálom fektetni, az az, hogy mennyi odafigyeléssel és munkával fordultak egy ilyen "másodlagos" dologhoz is.

Grafikailag 1999-ben nem lehetett belekötni, azóta persze már eljárt felette az idő és bizony lesznek, akik fanyalogni fognak a pixeles képek láttán. De ha valaki hagyja, hogy a szeme vezesse, akkor úgy is kell neki. Ez ugyanolyan, mintha nem vagyunk hajlandóak megkóstolni egy ételt, mert az "ronda". Nem nézegetni kell, hanem megízlelni, és majd azután vonni le a következtetéseket.

A játékmenetről is szólni kell pár szót, mert később nagy változásokon esett át. A hangsúly egyértelműen a horroron volt, nem az akción. A lőszerrel csínján kell bánnunk, ha egy óránál tovább életben akarunk maradni, ez pedig közelharcot jelent. Sok-sok közelharcot. De mint mondtam, a horror van előtérben, így ha épp úgy tartja kedvünk, akár el is futhatunk a betegesebbnél betegesebb teremtmények elől. Persze ez azt jelenti, hogy ha később visszatérünk ugyanarra a helyre, akkor jó eséllyel fog a nyakunkba ugrani valami iszonyat. És higgyetek nekem: visszatértek ugyanarra a helyre.
Ennek oka egyszerűbb nem is lehetne. Valami úgyis elkerüli a figyelmeteket, és ha ez megtörtént, nincs mit tenni: fel kell fedezni ismét az egész területet. A játék ugyanis az idegek mellett alaposan megdolgozza az agyat is. Rengeteg logikai feladat vár ránk, a megoldáshoz szükséges kellékeket megkapjuk (ha megtaláljuk persze), majd elengedik a kezünket. Rájövünk, vagy Silent Hill nyert.

És, hogy mi a jutalom, ha a játékot sikeresen végigcsinálta az ember? Az, hogy megtudja, hogy is teljesített, ugyanis a Silent Hillekre jellemzően, döntéseinktől, eredményeinktől függően több fajta befejezést kaphatunk. Ebben az esetben négyet, mindegyik elég hosszú és kidolgozott ahhoz, hogy a játékos elégedett legyen.
Ha valaki tehát még nem próbálta, mert nem ismerte, vagy túl réginek ítélte meg, annak bátran tudom ajánlani, mert valóban szórakoztató, és a hírnevét sem úgy lopta.
Viszont mindez még csak a kezdet, ugyanis ezek után olyan dolog történt, amire senki nem számított. A sikert felülmúlták. Többszörösen...