Tökéletes volt! Elérkeztünk az American Horror Story negyedik évadának, a Freak Show záró epizódjához, melyet évadértékelőben mutatnék be, kicsit spoilerezve, hisz az utolsó résznek sikerült átölelnie a teljes évadot. Lehet szeretni és gyűlölni a sorozatot, de mindenképpen le kell szögezni, a Twin Peaks óta nem vett ilyen új irányt a sorozatkészítés. Televíziós történelmet írt Brad Flachuk és Ryan Murphy azzal, hogy minden évad más témát dolgoz fel, új helyszínen, új karakterekkel, kiket ugyanazok a színészek és színésznők keltenek életre, más stílusban bemutatva mindegyik szezont, ami még a kameramozgásokon, képi világon is érződik. Teljesen más kérdés az, hogy a témák kinek az ízlését elégítik ki, hisz nem mindenki van oda az őrültekházáért, a szellemekért vagy éppen a boszorkányokért. Ezért is mondható az AHS az egyik legjobb sorozatnak, szinte mindenkit meg tud szólítani különböző évadainak köszönhetően. Én személy szerint minegyiket imádtam, de nem feltétlenül a cselekményszál miatt.

Már a Coven vége felé érezni lehetett, hogy a negyedik évad mutatványosokról fog szólni, persze ez gyorsan cáfolva lett, majd a Freak Show alcím hivatalossá tételével jól arcon is lett csapva, hisz a torzszülöttek is mutatványosok, csak jobban illenek a horror témához. Kicsit féltem a témát illetően, én jobban kedvelem a misztikus, borongós, de egyben humoros dolgokat, ezért is szerettem, sokakkal ellentétben a Coven-t.

A negyedik évad egyértelműen merített - de már Pepper karaktere is a második évadban - az 1932-es Szörnyszülöttek cselekményéből. A retró horror, azzal vált hírhedté, hogy főszereplői valódi szörnyszülöttek voltak. A Freak Show fellépőit is hús-vér „mutatványosok” alkották, akik előtt emelem kalapom, hisz nem színészek, mégis csodálatosan alakították szerepüket és úgy gondolom mindegyiküket megszerethettük az évad alatt. Mat Fraser alakította Pault, a tetovált fókafiút, Erika Ervin Amazon Eve-t keltette életre, Rose Siggins Lábatlan Suzie-t, Jyoti Amge Ma Petite-t, Drew Rin Varick pedig Toulouse-t.

Természetesen veterán színészeink is visszatértek, új karaktereikkel. Nagyon jellemző volt a szezonra a lebontott cselekmény, sok szálon futott, közös dialógusokkal a szereplők között, mindenki tette a maga dolgát a „saját világában”, alig érintkeztek, eleinte.

Kezdeném Jessica Lange-el, aki még soha nem volt ennyire híres, mint most. Második fénykorát éli a sorozattal, és most tudta csak igazán kibontakoztatni tehetségét. Rengetegen mondják, hogy az asszonyok, akiket életre kelt mind törtető, lelketlen, hírnévhajhász kiöregedett dívák. Igen, van bennük közös tulajdonság, de mindegyik karaktert másként tudta megformálni, pluszt adott hozzájuk, hogy ne csak egyféleképpen ítélhessük meg. Idei szerepe, a torzszülött show vezetője, Elsa Mars volt, a közepesen tehetséges, öregedő előadóművész. Karaktere most is hírnévre vágyott világ életében, de az önzősége mellett, nagyon szerette „szörnyeit”. Elsa karaktere több tényezőből állt össze, vegyük először az igen erős Marlene Dietrich inspirációt. Mind a smink, mind a frizura és az öltözködési stílus a német énekesnő, színésznő fénykorát idézte. Lange német akcentussal beszélt és állandó jelleggel szidta Dietrichet, aki miatt karaktere soha nem futhatott be a szakmában. Ezek a dialógusok adták meg Elsa humoros oldalát. Igazából nem lehet elítélni, azokért a bűnökért, melyeket elkövetett fogadott családja ellen, hisz rengeteg traumát élt át a világháború alatt, sok mindent vesztett el életében. A múltjával kapcsolatos jelenetek hihetetlen pezsdítőek voltak. A lába elvesztésének története, szerelmeiről szóló anekdotái szívbe markolóak. Úgy gondolom Jessica Lange nélkül nincsen AHS, bár én remélem, hogy visszatér az ötödik évad erejéig, a fináléban egy személyes lezárást is kapott. Megkapta Lange is és a karaktere, Elsa is a méltó hattyúhalált, amit megérdemelt, hisz nem volt romlott, gonosz szereplő, csupán meggyötört, megkeseredett. Szerintem méltó, minőségi és megható lezárást kapott.

Másik személyes kedvenc színésznőm Sarah Paulson, a második évadtól kezdődően központi szerepet kapott, bár az Asylum szinte végig róla szólt, a többi évadban is, és elsőre nem volt egyértelmű, karakterei mozgatták a szálakat. Idén dupla annyi feladat hárult rá, két személyt kellett egyszerre életre keltenie úgy, hogy élethű legyen a játéka. Minden elismerés a trükk mestereké, de Paulsoné is, remek munkát végeztek. Bette és Dot Tattlert, alakítja, a kétfejű ikerlányokat, Bette, a naiv, gyermeklányos én, Dot pedig a cinikus, földhözragadt. Szinte egy ember két oldalát testesítik meg. Rengeteg, szerintem humoros és megható jelenetet köszönhetünk nekik, mint például az első részben: csak az egyik lábon volt kilakkozva a köröm, Bette bugyután vigyorog, miközben testvére, a másik fej, a halálát kívánja. Ők az évad utolsó pár részéig a saját történetükben, világukban mozogtak. Tisztázniuk kellett kapcsolatukat, rá kellett jönniük életcéljukra. Mind emellett megfordultak a torzszülött showban, mint főattrakció, többször kerültek a halál közelébe, a pénzhajhász szélhámosok Stanley (Denis O’Hare) és Maggie (Emma Roberts) miatt. Szerelmi ötszögbe kerültek: Bette szerette Dandy-t, Dot szerette Jimmy-t, aki Maggie-t.  A fináléban az ő szerepük is végre tisztázódott, kulcsfontosságú szerephez jutottak a végkifejletben ismét.

Sajnálatomra Kathy Bates és Angela Bassett már nem jutott ekkora szerephez. Előbbi, Ethelt formálta meg, a szakállas nőt, Elsa jobb kezét és barátnőjét, míg utóbbi Dell Tolledo, az erőember feleségét, a hárommellű Desiree Dupree-t. Angela Bassett-et már a Coven-ben is nagyon szerettem, ő erősíti a humoros oldalt a sorozatban.

A női rajongókat egyértelműen Evan Peters vonzza, nagyon tehetséges színésznek tartom, de néha túl sok szerepet kap. Idén Jimmy-t játszotta, Ethel és Dell Tolledo fiát, az ollókezűt. Az évad kezdetén egy jogokért harcoló, önérzetes torzszülött volt, majd szerelmi szál alakult ki közte és a szélhámos Maggie Esmaralda között, annak ellenére, hogy Dot volt szerelmes belé. A fináléban újra meghatározó szerephez jutott és az évadban sokszor bonyolultnak, összevisszának tűnő szerepét teljesen tisztázni tudta.

Idén érkezett egy új arc is a megszokott stábhoz, kinek külön története átszőtte a mutatványosok életét, befolyásolva azt.  Finn Wittrock számomra ismeretlen volt, de az évadban nyújtott teljesítménye kifogástalan, hihetetlen jó színész, remélem még több évadban is visszaköszön. Karaktere Dandy Mott, a híres sorozatgyilkos, Dahmer után lett megírva.  Minden egyes jelenete szórakoztatást nyújtott, a többi szereplővel való párbeszédei egyszerűen tökéletesek voltak. A záró epizódban persze nem maradt nyitva az ő cselekmény szála sem, megérdemelt végzete elérte.

Vendégszereplőkből is kaptunk rendesen a negyedik évadban is. Neil Patrick Harris két részben tündökölt, hiányoltam is az utolsóból, ő sajnos nyitott kérdés marad számunkra. John Carroll Lynch új dimenzióba emelte a gyilkos bohócokat. Jelenetei vérfagyasztóak, főleg számomra, rettegek a bohócoktól. Naomi Grossmannak köszönhetően, aki újra belebújt Pepper bőrébe, összekapcsolták a Freak Show-t, a második évaddal, az Asylummal. Meglepő húzás, de nem ő az egyetlen közös szál a két évad között, a másikat nem szeretném elspoilerezni. Wes Bentley pedig két igazán élménydús halloweeni részben bukkant fel, illetve a záró epizódban segített lezárni Elsa Mars történetét.

Nem fog mindenkinek tetszeni a negyedik évad, teljesen más, mint az eddigiek, szerintem hiba bármelyik eddigihez hasonlítani. Tény, hogy minőségi munkáról beszélhetünk most is, a készítők és a stáb a lelküket kitették és ez érezhető minden részben. Izgalmasan, vérfagyasztóan indul a szezon, pár töltelék, feleslegesnek tűnő résszel a közepén, majd az utolsó epizódokban újra visszatér a jól megszokott American Horror Story stílus.

Díjazom, hogy minden egyes jelenet, ruha, kellék, berendezés autentikus volt.  A finálé nagyon szépen zárt le minden egyes megkezdett cselekményszálat, a karakterek megkapták a maguk végkifejletét. Számomra nem okozott csalódást az évad, és bár összevisszának tűnhet, ne felejtsük el, hogy majdnem egy évtizedet ölel fel a cselekmény, így minden értelmet nyert.

Maga a torzszülött show pedig a legnagyobb metafora, amivel eddig a sorozat operált, hisz mindenkinek lapul egy bizonyos szörny az ágya alatt, vannak saját démonai, kinek a külsején, kinek pedig a lelkében.

Én nagyon szerettem a Freak Showt, bizakodva és várakozással nézek az ötödik évad elé.

Tökéletes volt! Elérkeztünk a Freak Show, az American Horror Story negyedik évadának záróepizódjához, melyet évadértékelőben mutatnék be, kicsit spoilerezve, hisz az utolsó résznek sikerült átölelnie a teljes évadot. Lehet szeretni és gyűlölni a sorozatot, de mindenképpen le kell szögezni, a Twin Peaks óta nem vett ilyen új irányt a sorozatkészítés. Televíziós történelmet írt Brad Flachuk és Ryan Murphy azzal, hogy minden évad más témát dolgoz fel, új helyszínen, új karakterekkel, kiket ugyanazok a színészek és színésznők keltenek életre, más stílusban bemutatva mindegyik szezont, ami még a kameramozgásokon, képi világon is érződik.

Teljesen más kérdés az, hogy a témák kinek az ízlését elégítik ki, hisz nem mindenki van oda az őrültek házáért, a szellemekért vagy éppen a boszorkányokért. Ezért is mondható az AHS az egyik legjobb sorozatnak, szinte mindenkit meg tud szólítani különböző évadainak köszönhetően. Én személy szerint mindegyiket imádtam, de nem feltétlenül a cselekményszál miatt. Már a Coven vége felé érezni lehetett, hogy a negyedik évad mutatványosokról fog szólni, persze ez gyorsan cáfolva lett, majd a Freak Show alcím hivatalossá tételével jól arcon is lett csapva, hisz a torzszülöttek is mutatványosok, csak jobban illenek a horror témához. Kicsit féltem a témát illetően, én jobban kedvelem a misztikus, borongós, de egyben humoros dolgokat, ezért is szerettem, sokakkal ellentétben, a Covent.

A negyedik évad egyértelműen merített - de már Pepper karaktere is a második évadban - az 1932-es Szörnyszülöttek cselekményéből. A retró horror azzal vált hírhedtté, hogy főszereplői valódi szörnyszülöttek voltak. A Freak Show fellépőit is hús-vér „mutatványosok” alkották, akik előtt emelem kalapom, hisz nem színészek, mégis csodálatosan alakították szerepüket, és úgy gondolom, mindegyiküket megszerethettük az évad alatt. Mat Fraser alakította Pault, a tetovált fókafiút, Erika Ervin Amazon Eve-et keltette életre, Rose Siggins Lábatlan Suzie-t, Jyoti Amge Ma Petite-t, Drew Rin Varick pedig Toulouse-t.

Természetesen veterán színészeink is visszatértek, új karaktereikkel. Nagyon jellemző volt a szezonra a lebontott cselekmény, sok szálon futott, közös dialógusokkal a szereplők között, mindenki tette a maga dolgát a „saját világában”, alig érintkeztek, eleinte.

Jessica Lange-gel kezdem, aki még soha nem volt ennyire híres, mint most. Második fénykorát éli a sorozattal, és most tudta csak igazán kibontakoztatni tehetségét. Rengetegen mondják, hogy az asszonyok, akiket életre kelt, mind törtető, lelketlen, hírnévhajhász kiöregedett dívák. Igen, van bennük közös tulajdonság, de mindegyik karaktert másként tudta megformálni, pluszt adott hozzájuk, hogy ne csak egyféleképpen ítélhessük meg. Idei szerepe a torzszülött show vezetője, Elsa Mars volt, a közepesen tehetséges, öregedő előadóművész. Karaktere most is hírnévre vágyott világéletében, de az önzősége mellett nagyon szerette „szörnyeit”. Elsa karaktere több tényezőből állt össze, vegyük először az igen erős Marlene Dietrich-inspirációt. Mind a smink, mind a frizura és az öltözködési stílus a német énekesnő-színésznő fénykorát idézte. Lange német akcentussal beszélt és állandó jelleggel szidta Dietrichet, aki miatt karaktere soha nem futhatott be a szakmában. Ezek a dialógusok adták meg Elsa humoros oldalát. Igazából nem lehet elítélni azokért a bűnökért, melyeket elkövetett fogadott családja ellen, hisz rengeteg traumát élt át a világháború alatt, sok mindent vesztett el életében. A múltjával kapcsolatos jelenetek hihetetlen pezsdítőek voltak. A lába elvesztésének története, szerelmeiről szóló anekdotái szívbe markolóak. Úgy gondolom, Jessica Lange nélkül nincsen AHS, bár én remélem, hogy visszatér az ötödik évad erejéig, a fináléban egy személyes lezárást is kapott. Megkapta Lange is és a karaktere, Elsa is a méltó hattyúhalált, amit megérdemelt, hisz nem volt romlott, gonosz szereplő, csupán meggyötört, megkeseredett. Szerintem méltó, minőségi és megható lezárást kapott.

Másik személyes kedvenc színésznőm, Sarah Paulson a második évadtól kezdődően központi szerepet kapott, bár az Asylum szinte végig róla szólt, a többi évadban is, és elsőre nem volt egyértelmű, hogy az ő karakterei mozgatták a szálakat. Idén dupla annyi feladat hárult rá, két személyt kellett egyszerre életre keltenie úgy, hogy élethű legyen a játéka. Minden elismerés a trükkmestereké, de Paulsoné is, remek munkát végeztek. Bette és Dot Tattlert alakítja, a kétfejű ikerlányokat: Bette a naiv, gyermeklányos én, Dot pedig a cinikus, földhözragadt. Szinte egy ember két oldalát testesítik meg. Rengeteg, szerintem humoros és megható jelenetet köszönhetünk nekik, mint például az első részben: csak az egyik lábon volt kilakkozva a köröm, Bette bugyután vigyorog, miközben testvére, a másik fej, a halálát kívánja. Ők az évad utolsó pár részéig a saját történetükben, világukban mozogtak. Tisztázniuk kellett kapcsolatukat, rá kellett jönniük életcéljukra. Mindamellett megfordultak a torzszülött showban, mint főattrakció, többször kerültek a halál közelébe, a pénzhajhász szélhámosok Stanley (Denis O’Hare) és Maggie (Emma Roberts) miatt. Szerelmi ötszögbe kerültek: Bette szerette Dandyt, Dot szerette Jimmyt, aki Maggie-t. A fináléban az ő szerepük is végre tisztázódott, kulcsfontosságú szerephez jutottak a végkifejletben ismét.

Sajnálatomra Kathy Bates és Angela Bassett már nem jutott ekkora szerephez. Előbbi Ethelt formálta meg, a szakállas nőt, Elsa jobb kezét és barátnőjét, míg utóbbi Dell Tolledo, az erőember feleségét, a hárommellű Desiree Dupree-t. Angela Bassettet már a Covenben is nagyon szerettem, ő erősíti a humoros oldalt a sorozatban.

A női rajongókat egyértelműen Evan Peters vonzza, nagyon tehetséges színésznek tartom, de néha túl sok szerepet kap. Idén Jimmyt játszotta, Ethel és Dell Tolledo fiát, az ollókezűt. Az évad kezdetén egy jogokért harcoló, önérzetes torzszülött volt, majd szerelmi szál alakult ki közte és a szélhámos Maggie Esmaralda között, annak ellenére, hogy Dot volt szerelmes belé. A fináléban újra meghatározó szerephez jutott, és az évadban sokszor bonyolultnak, összevisszának tűnő szerepét teljesen tisztázni tudta.

Idén érkezett egy új arc is a megszokott stábhoz, kinek külön története átszőtte a mutatványosok életét, befolyásolva azt.  Finn Wittrock számomra ismeretlen volt, de az évadban nyújtott teljesítménye kifogástalan, hihetetlen jó színész, remélem még több évadban is visszaköszön. Karaktere, Dandy Mott a híres sorozatgyilkos, Dahmer után lett megírva.  Minden egyes jelenete szórakoztatást nyújtott, a többi szereplővel való párbeszédei egyszerűen tökéletesek voltak. A záróepizódban persze nem maradt nyitva az ő cselekményszála sem, megérdemelt végzete elérte.

Vendégszereplőkből is kaptunk rendesen a negyedik évadban is. Neil Patrick Harris két részben tündökölt, hiányoltam is az utolsóból, ő sajnos nyitott kérdés marad számunkra. John Carroll Lynch új dimenzióba emelte a gyilkos bohócokat. Jelenetei vérfagyasztóak, főleg számomra, rettegek a bohócoktól. Naomi Grossmannak köszönhetően, aki újra belebújt Pepper bőrébe, összekapcsolták a Freak Show-t a második évaddal, az Asylummal. Meglepő húzás, de nem ő az egyetlen közös szál a két évad között, a másikat nem szeretném elspoilerezni. Wes Bentley pedig két, igazán élménydús halloweeni részben bukkant fel, illetve a záróepizódban segített lezárni Elsa Mars történetét.

Nem fog mindenkinek tetszeni a negyedik évad, teljesen más, mint az eddigiek, szerintem hiba bármelyik eddigihez hasonlítani. Tény, hogy minőségi munkáról beszélhetünk most is, a készítők és a stáb a lelküket kitették, és ez érezhető minden részben. Izgalmasan, vérfagyasztóan indul a szezon, pár töltelék-, feleslegesnek tűnő résszel a közepén, majd az utolsó epizódokban újra visszatér a jól megszokott American Horror Story-stílus.

Díjazom, hogy minden egyes jelenet, ruha, kellék, berendezés autentikus volt. A finálé nagyon szépen zárt le minden egyes megkezdett cselekményszálat, a karakterek megkapták a maguk végkifejletét. Számomra nem okozott csalódást az évad, és bár összevisszának tűnhet, ne felejtsük el, hogy majdnem egy évtizedet ölel fel a cselekmény, így minden értelmet nyert.

Maga a torzszülöttshow pedig a legnagyobb metafora, amivel eddig a sorozat operált, hisz mindenkinek lapul egy bizonyos szörny az ágya alatt, vannak saját démonai, kinek a külsején, kinek pedig a lelkében. Én nagyon szerettem a Freak Show-t, bizakodva és várakozással nézek az ötödik évad elé.