A 2004-ben kiadott Silent Hill 4-et nagy divat utálni. "A szoba" alcímű részt habár a kritikusok nem húzták le, a játékosok mégis sokszor azzal kötöttek bele, hogy nem igazi Silent Hill, hisz még csak nem is a szellemvárosban játszódik. Ez annyiból valóban igaz, hogy az eredetileg "Room 302" cím alatt futó projektet kezdetben csak egy spin-offnak szánták, ám később teljes értékű résszé forrt ki, és ezt sokan rossz szemmel nézték. (És nem, bármennyire is elterjedt tévhit, sosem akarták egy teljesen különálló játékként kiadni, mindig is köze volt a többi Silent Hillhez, mindössze a készítés folyamán átesett néhány változtatáson.) De ha leszámítjuk, hogy új helyszíneket kaptunk, akkor talán ez az a rész, amelyben az eddigi legtöbb utalást találhatjuk az elődökre nézve.

Viszont előbb érdemes a történetet is szemügyre venni, ugyanis az is nagyban eltér az eddigiektől. Míg korábban a főhős valamilyen módon Silent Hillben találta magát, addig a The Room főszereplője, Henry Townshend tulajdonképpen ki sem mozdul lakásából. Pedig nagyon ki szeretne, hisz egy nap arra ébredt, hogy ajtaját valaki belülről több lánccal lezárta, az ablakok nem nyílnak, a bérház többi lakója pedig nem hallja hangját. A külvilágtól még közvetett módon is el lett vágva, mindössze rádióján tud elcsípni néhány kósza hírt, valamint nagy ritkán egy rejtélyes illető kis cetliket csúsztat át ajtaja alatt. Így tölt el önnön lakásának rabjaként pár napot Henry, míg egyszer csak észreveszi, hogy fürdőszobájának falán egy hatalmas lyuk keletkezett. Kiutat remélve bemászik, de nem oda érkezik, ahová remélte. A helyszín ugyan ismerős neki - hisz a bérháza melletti metró alagútba került -, de az elkorcsosult lények már kevésbé. Henrynek tehát küzdenie kell az életben maradásért, miközben arra is figyelnie kell, hogy lakását távol tartsa a gonosz erőktől. A fürdője falán levő lyukba mászva újabb és újabb helyszínekre kerül (metró, Silent Hill melletti árvaház, börtön, a szomszédos bérház, saját lépcsőháza, kórház), találkozik ismerőssel és idegennel, ám mindnyájuknak komoly szerepe van ebben a szürrealisztikus rémálomban, valamint egyvalami (na de mi?) közös bennük. Oh, és mind halálra ítéltek, hacsak nem állítják meg a háttérben munkálkodó erőket.

Ez az első olyan rész, amiben az alkotók valóban kockázatot mertek vállalni, és újítottak. Ezek legtöbbje nekem kifejezetten tetszik, például az, hogy a kis menedékünket, azaz Henry szobáját is kezdik megszállni a túlvilági erők, és amellett, hogy a fő történetre koncentrálnánk, az egyetlen biztos pontunkat is meg kell védenünk. Szintén nagyon tetszett, ahogy igazi klausztrofóbiás hangulatot teremtettek. Az ablakon kinézve láthatjuk, hogy zajlik Dél-Ashfield élete, figyelemmel kísérhetjük a szembeszomszédok mindennapjait, sőt még a szomszéd lányt is kukkolhatjuk egy falon levő kis résen át, ha épp úgy tartja kedvünk (úgysem lehet megállni), de semmibe nem tudunk beleavatkozni, csak megfigyelők lehetünk. Hatalmas újítás továbbá, hogy első személyű perspektívából is irányíthatjuk Henryt, legalábbis a lakásában. Ami már kevésbé tetszett, az a szellemek megjelenése. Ezek az eddigi, Silent Hillben átlagosnak mondható ellenfelektől nagymértékben eltérnek, ugyanis halhatatlanok. Jó, a játék második felében meg lehet őket bénítani, de még így is több mint frusztráló a jelenlétük, habár a történetvezetés szempontjából jó húzás volt őket is beletenni (ők korábbi áldozatok, olyanok, amilyen Henry is lesz, ha hagyjuk).

De térjünk rá az utalásokra. Még a második részben olvashattunk "semmiből nyíló járatokról", amik aztán ugyanolyan hirtelen eltűntek, mint ahogy megjelentek. Csak nem egy olyan dologról van szó, amelybe most Henry is belecsöppent? Aztán visszatérő elem volt a Walter Sullivan nevű sorozatgyilkosról talált újságkivágások. Mondanom sem kell, a The Roomban behatóbban is megismerhetjük a férfi életét, és nagy-nagy szerepe lesz az eseményekben. De ha még visszatérő szereplőt keresünk, akkor itt van Joseph Schreiber újságíró, akiről a 3. részben olvashattunk egy újságkivágás erejéig. És persze ki ne emlékezne ugyancsak a 3. rész rózsaszín nyuszijára, Robbie-ra? Ha a szomszédasszonyhoz kukucskálunk át, csak nem egy Robbie-plüsst látunk az ágyán? De bizony, sőt, ha elég sokáig nézünk ki Henry hálószobájának ablakán, még egy Robbie-s léghajót is megpillanthatunk. De ami kétséget kizáróan a kedvencem, az a házmester. Az illető neve Frank Sunderland. Ha ismerősen cseng a neve, azt nem csodálom, de nem lövöm le a poént.

És ha már a szereplőknél tartunk, akkor azok kidolgozottságát is dicsérnem kell. Mindenki összefügg mindenkivel, az egymás közt zajló beszélgetéseikből - amiket ugyebár kihallgathatunk - pedig újabb és újabb részleteket tudhatunk meg róluk. Arra is odafigyeltek, hogy emberinek tűnjenek, azaz ne mindig a minket érintő kérdésekről társalogjanak. Bizony sokszor előfordul, hogy az ember úgy érzi, egy karnyújtásnyira van a válaszoktól, de ajtónk előtt épp csak a legyekkel hadakozik valaki, vagy sepri a padlót.

Akárcsak eddig, most is szépen felépítik a végét. Ha valaki figyelmes, az már a játék vége előtt rájöhet a dolgok mozgatórugóira, hála az újságkivágásoknak, a szimbólumoknak és a többinek. Viszont én úgy éreztem, ezúttal ezt is sokkal jobban tudták kivitelezni. Komolyan hajtott a kíváncsiság, élveztem a nyomozást, én magam akartam összetenni a képet, nem akartam, hogy mindent egyszerre zúdítsanak a nyakamba. Végül persze megkapjuk a magyarázatot, de szerintem nagy titkot nem árulok el azzal, ha elmondom: nem mindenre. Ha valaki kíváncsi a teljes egészre, annak nem lesz elég a végén egyben megkapott magyarázat, hisz az csak a fő történetről rántja le a fátylat. Ha érdekelnek a karakterek motivációi, a múltjuk, sőt sok esetben az, hogy miért lettek áldozattá választva, akkor gondolkodnod kell majd, méghozzá sokat. És ha már gondolkodás, akkor most említem meg, hogy a logikai feladványok sajnos eléggé háttérbe szorultak ezúttal. A legtöbb inkább idegesítő, mint gondolkodtató (lásd: börtönnél az emeletek forgatása), de ez még bőven megbocsájtható a nagyszerű történet tudatában.

A harcrendszer is átesett kisebb változtatásokon. Ezúttal már képesek vagyunk erőt gyűjteni, ezáltal pedig nagyobb sérülést tudunk okozni az ellenfeleknek.

De sajnos van néhány olyan újítás, amit jobb lett volna, ha kihagynak. Kezdem rögtön azzal, hogy nem lehet nálunk akármennyi tárgy. Persze, így realisztikusabb, de ez az élmény kárára megy, ugyanis tegyük fel, hogy betelt a tárgylistám, nem tudok felvenni valami létfontosságú dolgot. Ilyenkor ott kell hagynom mindent, keresnem kell egy járatot, amin át visszajutok a szobámba, botladozzak oda Henry ládájához, döntsem el, hogy mi az, ami most épp nem kell (például lehet, hogy gyógycsomagot kell hátrahagynom), majd mindezt csináljam meg újra, csak visszafelé. Ez több mint idegesítő.

Aztán a Silent Hill rajongók bizonyára ismerik a "rémálomvilágot". Minden részben szokásos volt, hogy az egyes helyszíneket kétszer kellett bejárni, egyszer a valós, egyszer a rémálomvilágban. Ennek is megvan a maga oka természetesen, de azoknak, akik még nem ismerik azt, nem akarom elrontani az élményt. Így inkább arra térnék ki, hogy a The Roomban nincs rémálomvilág, viszont ugyanúgy kétszer kell bejárnunk a területeket, és talán ez a legidegesítőbb hibája a játéknak. Miért akarnék kétszer végig menni ugyanott, ahol már egyszer jártam, és sikeresen teljesítettem mindent? Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy minimális változtatások azért vannak, de a rémálomvilág baljós hangulatát sikerült teljesen kiölniük (értem én, hogy miért nincs benne, de ha már ragaszkodnak ahhoz, hogy kétszer fedezzük fel ugyanazt, akkor valami kis változatosság nem ártana).

Nem mehetek el a zene mellett sem szó nélkül, mert sokak szerint ebben van az egyik legjobb SH-s zene, konkrétan a metróban tett első látogatásunk végén hallható számra gondolok. Hogy valakinek tetszik-e, az persze szubjektív, de azt én is elismerem, hogy a hangulathoz és a helyzethez nagyon passzol. Természetesen ezúttal is Akira Yamaoka volt felelős a hangokért. A szinkronszínészek is jól teljesítenek, kedvencem a szomszédnak, Eileen Galvinnek a hangja, élvezet hallgatni.

De akkor most ismét csak azokhoz szólnék, akik tisztában vannak a játék történetével, azonban kicsit jobban el szeretnének merülni abban a zavaros tengerben, amelyet A szoba kínál nekünk. Avatatlanoknak tehát itt tiltott gyümölcs következik.

{spoiler}Most, hogy magunkra maradtunk, alaposabban szemügyre tudjuk venni az egyes áldozatokat. Mivel azonban összesen 21 darab van belőlük, csak a legfontosabbakra koncentrálnék.

Mint az végül kiderül, Walter Sullivan az anyjának tekinti a 302-es szobát, amit a "21 áldozat" rituáléjával életre kíván hívni. Waltert még gyerekkorában alaposan átverték a Wish House árvaházban, ami a Silent Hill-i szekta fennhatósága alá tartozott, és itt hallott először a rituáléról, melynek során pontosan 21 embert kell megölnie. 10 gyilkosság után érkezett el a fordulópont, mikor is önmagával kellett végeznie, ám szellemként továbbra is létezhetett a saját maga által kreált világban. Mielőtt Henry az események középpontjába csöppent volna, még 4 ember lelte halálát Walter keze által. És most jöjjenek a már jól ismert karakterek.

Az első áldozat, akivel találkozunk, Cynthia Velasquez. Walter rituáléjában ő tölti be a "Kísértés" szerepét, ami nem meglepő a nő stílusát és öltözködését tekintve. Sullivan még akkor találkozott vele Ashfield metróalagútjában, mikor mindketten tinédzserek voltak. Mikor a fiú nagy félelmek közepette megszólította a lányt, az lekezelő stílusban bánt vele, majd magára hagyta. Valószínűleg ekkor döntötte el Sullivan, hogy ő is szerepet fog játszani "anyja" felélesztésében.

Sorban a tizenhetedik áldozat Jasper Gein, azaz a "Forrás". Neve több mindenre is utalhat, tekinthetjük az információ "forrásának", mivel rengeteg dologgal tisztában van - hisz kutatott a szekta után -, és ebből sokat Henrynek is elárul. Egy másik lehetőség, hogy mindössze arról van szó, hogy Walter és Jasper ugyanabban az árvaházban laktak gyerekkorukban. Halálának színhelye is az egykori Wish House.

A következő Andrew DeSalvo, aki valaha biztonsági őrként dolgozott az árvaházban, valamint annak saját börtönében is. Mint az kiderül Walter naplójából, a férfi gyakran erőszakos volt a gyerekekkel, ezért is lett többek között halálra ítélve. Ő az "Éberség" a rituáléban, ezt valószínűleg a munkájával érdemelte ki, valamint folytonos leselkedésével a gyerekek után.

Richard Braintree a 19. áldozat. Ugyanabban a bérházban lakik, mint Henry, ez pedig megpecsételte sorsát. Egy erőszakos, undok ember, aki mellesleg revolverrel jár-kel a lépcsőházban. Mikor Walter még gyerekkorában gyakran meglátogatta "anyját", azaz a 302-es szobát, Richard durván bánt vele, ráadásul néhány incidensnek köszönhetően a gyermek Walter úgy gondolta, hogy a férfi teljesen őrült. Ezzel érdemelte ki a "Káosz" szerepét a rituáléban.

Eileen Galvin az "Anya". Walter egész életében ő volt az egyetlen, aki kedvességet mutatott neki, mikor odaadta a kis Walternek játékbabáját. Eileen felnőttként is jószívű és kedves maradt, ezzel pedig tökéletes az "Anya" szerepének a betöltésére, ráadásul ő Henry szomszédja, a 303-as szoba lakója. Sullivan környezetében senki nem felelt meg annyira az anya szerepére, mint Eileen.

A végső, 21. áldozat pedig nem más, mint Henry Townshend, ő a "Bölcsesség befogadója". Henry az egyetlen, aki nem került közvetlen kapcsolatba Walterrel; az, hogy áldozattá lett választva, mindössze annak következménye, hogy rossz lakásba költözött. A "Bölcsesség befogadójaként" meg kell ismernie Sullivan történetét, látnia kell az egyes emberek halálát, ezáltal pedig tisztában kell lennie mindennel, mielőtt feláldoznák. Ezért van az, hogy Henry szemtanúja a gyilkosságoknak, és ezért nyílnak a járatok a fürdőszobájában. Hogy Henry magába szívhassa a "bölcsességet".

Természetesen minden áldozatról órákat lehetne beszélni, épp ezért ezt a részt most le is zárom. Viszont ami mellett még nem mehetek el szó nélkül, az Walter. A játék során két Walterral találkozhatunk, egyik a pszichopata sorozatgyilkos, a másik pedig az ártatlan, félrevezetett gyermeki éne. Egymástól elválaszthatatlanok, mégis külön személyiségek (gondoljunk csak arra, mikor a gyermeki én megrémül a felnőtt formájától és tetteitől, habár azzal nincs tisztában, hogy saját maga az). Az ártatlan én az, aki a kis cetliket csúsztatja be lakásunk ajtaja alatt, hogy miért, arról megint csak találgatni tudok. Lehetséges, hogy segíteni szeretne Henrynek, esetleg ő is csak tudást akar átadni neki (ezt semmiképp nem rossz szándékból). Mikor a felnőtt Walter végül meghal, az ő általa született világ is összeomlik, így a kis Walternak is halnia kell. Ez egyébként az egyik legszívszorítóbb jelenet az egész játékban.

Rövidre fogva tehát: a The Room végtelen lehetőséget kínál a találgatások terén, ahány ember, annyi elképzelés. De ezt már megszokhattuk kedvenc városunk utcáin barangolva.{/spoiler}
Ezúttal 4 befejezést kapunk (most kimaradt az "UFO"), ezek elsősorban attól függnek, hogy mennyire védtük meg a szobánkat és a játék második felében hozzánk csapódó Eileent.

Összességében nem értem az utálatot, ami körbelengi a játékot. Személy szerint sokkal jobban szeretem, mint a "klasszikus" harmadik részt, jobban tetszik mind történetileg, mind felépítésileg, mind kidolgozottságában és végeredményében is. Nyugodt szívvel tudom ajánlani, nekem nem okozott csalódást.

A következő részt aztán már nem a Konami fejlesztette, ez pedig látszik is a végeredményen. Az "Eredettől", mi tagadás, többet vártam...