*Újabb fenomenális vendégírás érkezett, Thasaidon ezúttal egy Hitchcock-klasszikushoz kötődő novellát elemzett ki elképesztő részletességgel. Nagyon köszönjük! (A hivatkozásokra kattintva további érdekességek olvashatók!)
*

Manapság nem píszí ilyesmit mondani, mert hétszentség, hogy lapul valamelyik bokorban egy hisztis kedvű ultrafeminista, aki alig várja, hogy elnyomást, patriarchális társadalmat, sovinizmust, na és persze szexizmust sikolthasson az emberre, de a helyzet az, hogy a női szerzők valami szédületesen pengék voltak, és pengék mind a mai napig a borongós, mindent áthatóan nyomasztó atmoszféra keltésében és fenntartásában. Persze ez egyoldalú általánosítás, melyet illetően fölöttébb tanulságos korrekciókat kaptam a hivatkozott bejegyzés alatt. Az első benyomás azonban rendkívül erős véleményformáló tényező, és bizony vajmi kevéssé mozdítja elő a távolságtartó objektivitást az, ha az ember olyan szerzővel találkozik, aki erősíti a kialakult sztereotípiát. Márpedig Daphne du Maurier ilyen szerző.

Hitchcock Madarak (The Birds) című filmklasszikusa du Maurier azonos című, először 1952-ben megjelent novelláján alapul. A CreepyShake-en nemrég megjelent egy bejegyzés a filmmel (is) kapcsolatban. Ennek apropóján úgy döntöttem, véleményezem a novellát. Az alábbiakban ezen elhatározásom eredményét olvashatjátok.

A novella középpontjában Nat Hocken, a hadirokkant-járadékban részesülő, részmunkaidős farmer és családja (felesége és két gyereke) áll. A „cselekmény” roppant egyszerű: a környék madarai elkezdenek furcsán viselkedni és emberekre támadni, méghozzá az idő múlásával egyre vadabbul. A „cselekmény” szót idézőjelbe tettem, okkal: cselekmény, mint olyan, lényegében nincs, a novella nem azért építi alaposan, sejtelmesen a feszültséget, hogy az aztán egy tetőpontban robbanjon. Sok rémtörténettel ellentétben itt nem számíthatunk arra, hogy az elszórt mozaikdarabkákat összerakosgatva legalább valamiféle homályos sejtelmet kapjunk a furcsaságok eredetéről. A szereplők elvétve találgatnak, e találgatások helytállóságáról azonban semmilyen visszajelzést nem kapunk, szavaik reflexió nélkül elvesznek, mint a világűrbe kivetett fénysugarak. Du Maurier-nél pontosan az a félelem forrása, hogy nem tudunk semmit a veszedelem természetéről, de tényleg abszolút semmit. A megfoghatatlan szorongás, a kétségbeejtő bizonytalanság okozta kiszolgáltatottság minden egyes pillanatban ólomsúllyal nehezedik mind a főhős, mind az olvasó szívére. A novella magva az atmoszféra.

Ez a 40 oldalas elbeszélés meglehetősen szűk spektrumot fed le, ami az emberi szereplőket illeti: Naten és családján kívül alig találkozunk valakivel, leszámítva a családapa főnökét és egy munkatársát. Változatos karakterábrázolásra így ne számítsunk. Ez minden bizonnyal tudatos eszköze az írónak, hiszen azzal, hogy egyetlen szűk csoportra koncentrálja a cselekvők körét, kiemeli magányukat, elszigeteltségüket. És még a kevés szereplőből is Natről tudjuk meg a legtöbbet, ami egyébként szintén jóformán semmi: egyszerű, dolgos hétköznapi ember képét kapjuk, aki tőle telhetően igyekszik megkeresni a napi betevőt, és éldegéli eseménytelen életét a kisvárosban és a földeken. Semmi „kattanás”, semmi különleges tudás vagy képesség, egy átlagos Akárki áll előttünk, aki tulajdonképpen bármelyikünk lehetne.

Valahogy hiányoltam az érzelmeket a novellából. Persze, a szereplők egyes megnyilvánulásai mögött sejthetünk valamilyen érzelmet, és nyilván nem kell a történetnek valami csöpögős-szentimentális ömlengésbe átcsapnia, de számomra ez az írás akkor is ridegnek tűnt. Talán csak az elkerülhetetlen előítéletem hajt, hiszen már az olvasás előtt hallottam arról, hogy a Madarak középpontjában az elidegenedés áll, de talán több rejlik e benyomásom mögött.

A cselekvők köréhez hasonlóan leszűkül a tér is, hiszen az „odakint” a bizonytalanság, a megismerhetetlen, a veszély színterévé válik. Mindezt du Maurier szinte észrevehetetlen finomsággal éri el; az olvasó csak halad előre a történettel, majd hirtelen azon kapja magát, hogy egészen kilátástalannak tűnik a főhősök helyzete - ám tulajdonképpen még ez a kilátástalanság sem biztos, mint ahogy a novellában jóformán semmi sem.

Úgy érzem, nem mellékes a novella születésének (pontosabban megjelenésének) dátuma sem: 1952-ben már jócskán benne járunk a hidegháborúban, Amerikában a mccarthyzmus légköre fojtogatja az embereket, a háború előérzete betölti a levegőt. Ennek az általános hangulatnak a Madarak kiváló látlelete.

Egy-két furcsaságot azért kiemelnék a novella kapcsán. Mindenekelőtt nem értem, hogy a nyitójelenetben, amikor Nat éjjel kocogást hall az ablakon, miért az az első lépése, hogy kinyitja. Meg sem győződik arról, mi van odakint, holott egyáltalán nem természetes vagy bevett dolog az, hogy éjnek idején az ember ablakánál kocogtatnak.

Szemet szúrt nekem a feleség viselkedése is. Amikor a madarak betolulnak a gyerekszobába és a gyerekek visítani kezdenek, a feleség küldi fel Natet, hogy nézze meg, mi történt. Manapság az, hogy a férfi néz utána, mi van a gyerekekkel, nem számít kirívónak; az ’50-es években szerintem az volt, bár lehet, egyszerűen arról van szó, hogy valami olyan veszélytől tartottak, aminek elhárításához férfira van szükség (pl. betörő). A jelenetben nem is ez a legfurcsább, hanem az, hogy semmilyen érzelmi reakciót, aggodalmat nem tapasztalunk a nő részéről. Mintha nem is a tulajdon, pánikba esett gyerekei sikoltoznának, hanem teszem azt megfőtt a reggeli kávé. Du Maurier ezt a szálat nem bontja ki, pedig arra számítottam, lesz jelentősége ennek a mozzanatnak.

Összegezve a fentieket: du Maurier novellájáról azt írják, a társadalmi elidegenedés krónikája, és ezt az ítéletet megalapozottnak tartom, egyértelműen ezt a benyomást kelti a szereplők térbeli és személyi elszigetelődése.

Mielőtt lezárnám e kritikát, érdemesnek tartom felhívni a figyelmet két másik elbeszélésre és egy regényre, ebből kettő a Madarak előzményeként, a harmadik pedig „következményeként” fogható fel.

Messze nem én vagyok az egyetlen, akinek erősen szemet szúrt a Madarak hasonlatossága Arthur Machen 1917-ben publikált, Az iszonyat (The Terror) című írásához (elolvasható itt, értékelése magyarul itt). A felszínes párhuzam szinte üvölt: mindkét elbeszélésben megkergülnek az állatok, igaz, du Maurier-nél csak a madarak, Machennél mindenféle egyéb állat is. Kicsit mélyebbre menve azonban emellett további három hasonlóságot figyeltem meg. 1. A bezárt emberek. Machen novellájában van egy jelenet, ahol egy család rettegve bezárkózik házába a névtelen veszedelem elől. A kidolgozás módja persze egészen más, hiszen Machen – du Maurier-vel ellentétben – nem a bezárkózott család szemszögéből ábrázolja a helyzetet. 2. A lezuhanó repülő. Mindkét novellában olvashatunk említést arról, hogy egy repülőgép lezuhant, feltehetően azért, mert összeütközött egy madárrajjal. 3. Az „ellenség” gyanúsítása. Machen novellája gyakorlatilag az eszement paranoiába fúló háborús pszichózis krónikája: a rejtélyes halálesetekkel először a németeket gyanúsítják, már-már természetfeletti képességeket és gonoszságot tulajdonítva nekik. Du Maurier-nél Nat munkáltatója jegyzi meg egy ízben, hogy a szóbeszéd szerint az oroszok mérgezték meg a madarakat. Ugyanakkor Machen műve a háborús pszichózis - születésének évét tekintve talán elkerülhetetlen - ábrázolása mellett az ember spiritualitásának a civilizáció folytán való elvesztését is középpontba állítja.

Közbevetőleg legyen mondva: 1936-ban született egy The Birds című regény Frank Baker tollából, mely szintén agresszív madarakról szól, mi több, egyik tanulsága az ember természettől való elidegenedettsége. Ennek szerzője beismeri, hogy olvasta Machen művét, és részben az ihlette őt saját regénye megalkotására.

„Következmény” gyanánt pedig tegyünk futó említést egy novelláról, amely bizonyára már minden olvasónak eszébe jutott: Stephen King A köd (The Mist) című alkotásáról! A felszínes motívumok kevéssé egyeznek, a tartalom azonban hasonló: megmagyarázhatatlan veszély, kiszolgáltatottság, bezártság. King esetében ugyan a háború árnyéka épp nem vetült a szerző országára, az emberi természet sötét bugyrai azonban így is kellő muníciót szolgáltattak Amerika horrorkirályának ahhoz, hogy egy rendkívül ütős elbeszélést rittyentsen össze e motívumokból. Ha az írott munkát egybevetjük a filmmel, azt lehet mondani, hogy az előbbi végződése egyértelműen párhuzamba állítható a Madarakéval.

Du Maurier novellája magyarul is hozzáférhető, legújabban például ebben a kötetben.