Könyv:

A kutya az ember legjobb barátja, tartja a mondás. S tény, hogy a kutya az egyetlen olyan teremtmény, aki jobban szereti gazdáját, mint az saját magát. Az ember életében egy kutya sok bosszúságot tud okozni, ám az a rengeteg öröm, melyet egy kutya jelenléte ad számunkra, megfizethetetlen, és elfeledteti az esetleges kellemetlenségeket.  De mi történik akkor, ha szeretett kedvencünket egy halálos kór fertőzi meg és brutális gyilkológéppé változtatja?

Történetünk két család körül forog, akik egy Castle Rock nevezetű kisvárosban tengetik mindennapi életüket. Az egyik család Camberék, akiket a családfő, Joe tart el, saját autószerelő műhelyében végzett munkájával. Az ő "kis" házikedvencük a jámbor lelkű, barátságos, hatalmas, 80 kg-os kan bernáthegyi, Cujo, aki a később történet kulcsfontosságú figurája lesz. A másik család Trentonék, apuka, anyuka és kisfiuk. Ők egy teljesen hétköznapi amerikai család, a maguk kis apró-cseprő gondjaival.

Az egyik ilyen gond Donna Trenton folyton vacakoló autója, melyet végül férje, Vic unszolására elvisz Joe Camberhez, hogy nézzen rá. Az útra elkíséri kisfia, Tad is. Mindeközben Charity Camber (a másik feleség) elutazik fiával, Brett-tel nővéréhez pár napra kikapcsolódni. Ezt kihasználva Joe pedig elugrik haverjához egy kis piálásra, ahol eltervezik, hogy bizony ők is elmennek egy kicsit duhajkodni. Ennek köszönhetően sajnálatos módon senki sem veszi észre, hogy mi történt időközben Cujóval.

Az óriási kutyus ugyanis ezen események alatt, a nagy játszás és nyúlkergetés hevében bedugta fejét egy denevérekkel teli kis barlang egyik bejáratába. Az ott lakók egyikétől meg is kapta a minden kutya számára súlyosan veszélyes, halálos kórt: a veszettséget. Bár Brett még találkozik Cujóval indulásuk előtt, és gyanút is fog, hogy szeretett kutyájával valami nem stimmel, ám anyja megnyugtatja afelől, miszerint Cujónak nincs az égadta világon semmi baja, és ne aggódjon. Mikor pedig Donna és fia, Tad éppen csak begurul rozoga kocsijukkal a Camber-birtokra (az autó az utolsó pillanatban robban le és többet be sem indul), egy mindenre képes, gigantikus méretű gyilkológéppel találják szembe magukat. Ők a kocsiban ragadnak, Cujo pedig csak várja a pillanatot, hogy mikor teszik ki a lábukat az autóból. S senki sem tudja, hogy hol vannak...

Nos, King egy nem éppen kimagaslóan izgalmasnak ígérkező történetet válaszott. Hiszen az, hogy egy veszett kutya riogat pár embert, nem tűnik igazán ígéretesnek. Ám mivel ott van a borítón King neve, így az olvasó mégis ad neki egy esélyt, hogy ebből talán mégis egy izgalmas könyv sülhet ki. Az iró mindent meg is tesz, hogy az olvasó ne unatkozzon egy cseppet sem. Cujo ugyanis nem csak szerencsétlen Donnát és Tadet tartja majd rettegésben, de más áldozatokat is szed majd, mely események igen izgalmas részei a könyvnek. A történetbe később belekerül egy szerető is, aki felkavarja a Trenton család életét, ám ez mégis inkább úgy hat az egész történetre nézve, mint a töltelék a sült húshoz. Finom és laktató, teljesen megállja a helyét anélkül is, de a töltelék ad neki egy kis pluszt, amivel még jobb lesz az étel. Nos, ez a helyzet Donna szeretőjének a könyvben betöltött szerepével is.

Az egész cselekmény mindeközben maga a halálos fenevad szemszögéből is átélhető. King tökéletesen írja le szerencsétlen állat szenvedését, hogyan veszi át a kór rajta az uralmat és hogyan változtatja a jámbor állatot egy vérengző pusztítóvá. Személy szerint nekem ezen részek tetszettek a legjobban, mert valahogy tökéletesen átéltem szegény pára szenvedését. Persze az író nem hagyta annyiban, s a könyv végére azért még tartogat egyet s mást a kedves olvasónak. De ezeket már élje át mindenki maga. ;)

Ám ezen kis finomságok ellenére is azt kell mondanom, hogy bár King tényleg mindent megtett azért, hogy egy közepesnek ígérkező történetből a lehető legtöbbet hozza ki, az mégis éppen csak, hogy át tud billenni a közepes szintet jelző fokocskán. Megkapunk mindent, amit várhatunk. Izgalmat, szenvedést, viszályt, csipetnyi romantikát és brutalitást. Ám mégis valahogy hiányzik az egészből valami. Valami, ami felemelné Cujo történetét King nagynevű írásaihoz mint pl.: Az, Ragyogás, Kedvencek temetője. De hogy mégis mi az? Azt döntse el mindenki maga a saját szája íze szerint. Cujót közepesnél picit jobb mivolta ellenére is bátran javaslom mindenkinek, aki szereti az író munkásságát, és azoknak is, akik még csak most ismerkednek vele, vagy csak olvasnának valami könnyedebb horrorregényt.

7/10

(Wooltur)

Film:

Egy újabb King-adaptáció, egy újabb film, amit le kell húznom. Kár érte.

Személy szerint nagyon szeretem ennek a böhöm bernáthegyinek a történetét, az első könyvélményeim között szerepel, de ettől függetlenül nem vagyok vele elfogult. De nem ám, elfogultság nélkül is bárkinek merném ajánlani, hiába ódzkodnak a már korábban említett tartalom miatt.

Viszont, hogy ezt a művet meg lehet-e jól filmesíteni? Hát azt kétlem. A cselekmény több mint a fele egy bezárt kocsiban játszódik, ami könyvben nagyszerűen működik, filmen azonban a néző elveszítheti az érdeklődését túlságosan is könnyen. Elképzelhető, hogy hasonló okok miatt nem vállalkozott még senki például a Bilincsben megfilmesítésére. Mert ami leírva feszültséget és izgalmat teremt, az az irodalmi eszközök nélkül csak ellaposodáshoz vezet. Ahogy Fánkoslány mondta nemrég, mikor a Bilincsbenről folytattunk eszmecserét: „Ránéz a pohárra, és 5 oldalon keresztül ír arról, mit érez. Filmben ez hogy lenne megoldva? Ránéz két másodpercig, aztán vége.”

Ebből adódóan tehát a készítők máris hátrányból indultak (mondjuk, ha más oldalról közelítem meg, akár még fontos is lehet egy Cujo-megfilmesítés, hisz King univerzumában nagy szerepe van az itteni eseményeknek: elköszönünk Bannerman serifftől, és az ő helyét veszi át a későbbiekben Alan Pangborn). Becsületükre legyen mondva, azért megtették a tőlük telhetőt technika terén. 1983-hoz viszonyítva a képi világba nem lehet belekötni, és a színészek is egész jól alakítanak. Mondjuk, hogy ha nem horrorként emlegetnék, akkor nem is lenne olyan nagy gond ezzel az egésszel, ismerve a filmkészítők nehézségeit a történettel, figyelembe véve a technikai megoldásokat. Van azonban egy tényező, amit nem tudok ignorálni és amit előszeretettel alkalmaznak több King-filmben is: megváltoztatják a befejezést.

A kérdésem az lenne, hogy vajon az író miért úgy fejezi be a művét, ahogy? Nem jut eszébe más megoldás? Esetleg le akarja csak gyorsan zárni a történetet? Az még senki fejében nem fordult meg, hogy azért úgy van vége, ahogy, mert az író így látta legjobbnak, legcélravezetőbbnek, leghatásosabbnak? Mert az, ahogy a könyv befejeződik, az odavág rendesen, és az ember szinte nem akarja elhinni, hogy itt tényleg vége a műnek. Szinte lapozni akar még egyet, hogy elhessegesse ezt a kegyetlen, végletekig szemléltetett, ámde lehengerlő mód megkomponált konklúziót. Az utána érzett szomorúság az, amit a könyv ki akart váltani az olvasóból, és sikerrel járt. Ezzel szemben a film pofátlan módon figyelmen kívül hagyott mindent, amit a regény felépített, megmásította a történet fonalát, így pedig szépen el is ásta magát előttem, pont úgy, ahogy a többi, hozzá hasonló társa is. Bele lehet nyúlni a történetbe, ha a képi megvalósítás ezt megköveteli. De ezt finoman, hozzáértéssel kell kivitelezni, nem barbár módjára kitépni egy történést és helyettesíteni azt egy másikkal. Finomság, emberek, ez a kulcsszó.

Nem lett volna ez rossz, hiába a nehezen képre vihető sztori, hiába a készítés éve. De azt egyszerűen nem tudom tolerálni, ha egy lényeges (ez esetben épp a végső hatást kiváltó) mozzanatot félredobnak, mert csak. Így hát a következő pontszámot tudom ajánlani Cujo 1983-as filmjének:

5/10

IMDb | mafab

(Nomad)