Anneliese Michel 1952. szeptember 21-én született, a bajorországi Leiblfing falucskában. A kis lélekszámú közösség sivár és vallásos volt, soha nem történt semmi izgalmas. Anneliese gyermekkora gondtalanul telt, családja mélyen vallásos és hithű katolikus volt, így ebben a közegben szocializálódott a kezdetektől, szeretett elmélyedni a Bibliában és a templomban is közösségre lelt. Kamaszkorában már inkább nyomasztotta falujának sivársága, világot akart látni, bár nem vonzották a világi élvezetek, mégis ki akart törni, amit mindig hangoztatott környezetének.
1967 őszén, mikor 16 éves volt, különös rohamok kezdték gyötörni, az eleinte apró intenzitású görcsök fokozatosan erősödtek, a rohamok alatt pedig úgy érezte, nem ura önmagának. Ekkor még középiskolába járt, a würzburgi pszichiátriai klinika neurológusa pedig grand mal epilepsziát állapított meg a fiatal lánynál. Azonnal beutalták kivizsgálásokra, bár az elsők semmiféle epilepsziára utaló tünetet nem mutattak ki. A rohamok alatt Anneliese hallucinálni kezdett, testtelen démonokról, akik beszélnek hozzá, öngyilkosságra, gyilkosságra akarják rávenni, a hangok azt üvöltötték neki imádsága alatt, hogy a pokolban fog égni. A hallucinációkat a gyógyszeres kezelés mellékhatásának tudták be. Ebben a korban, főleg egy ilyen községben a tudománynak nem volt nagy szerepe, nagyon keveset tudtak mind a mentális, mind a neurológiai betegségekről, ezért is került sor 1970-ben egy újfajta kezelésre: rohamoldót adagoltak a lánynak, eredménytelenül. Hallucinációi egyre erősödtek és személyisége is megváltozott, letépte ruháit, üvöltözött és az ürülékét nyalta a földről. Mikor nem kínozták rohamok, jó kedélyű, kedves lánynak írta le szobatársa. 1973-tól az addig eredménytelen gyógyszeres terápiát felváltotta a Tegretol nevű szerrel való kezelés, amit Anneliese a haláláig nem hagyott abba.
Szülei, Anna és Josef 1973 végén belátták, hogy a hagyományos gyógymódok nem hatnak, és vallásosságuknak köszönhetően az egyház segítségét kérték ki. Papokkal tárgyaltak, a megbízott Ernst Alt atya pedig Würzburg püspökétől kért engedélyt az ördögűzésre, melyet nem kapott meg; csak annyit válaszoltak neki, hogy Anneliese éljen vallásosabb életet és imádkozzon többet. A lány viselkedése egyre aggasztóbbá vált, agresszív lett, mély depresszióba zuhant, megtámadta szüleit is, pókokat, rovarokat kezdett enni, szobája falát körmével szétkaristolta, öncsonkítóvá vált. 1975 szeptemberében Ernst Alt atya megbízta Arnold Renz atyát, hogy űzzék ki Anneliese Michel testéből a Sátánt, a szertartást pedig a Római Rituáléban leírtak alapján kell véghezvinniük. Anneliesét állítólag több démon szállta meg, többek között Hitler, Néró, Júdás és Káin. A házból minden szent képet és ereklyét el kellett tüntetni, mert a lány összezúzta azokat, és a rituálé során sem állhatta a szenteltvizet. Több mint ezer ördögűzést végeztek el rajta, amik mind 3-3 és fél óráig tartottak, rohamai pedig oly erőssé váltak közben, hogy négy férfinak kellett lefognia a már erősen lesoványodott lányt. 1976-ban megszüntette gyógyszeres kezelését, mert szerinte Szűz Mária megjelent neki, aki azt mondta, hogy az emberiség bűneiért kell vezekelnie, ha nem teszi, rengeteg lélek kerül majd pokolra.
Az utolsó ördögűzés előtt állítólag Szűz Mária újra meglátogatta, és azt ígérte, hogy megszabadítja szenvedéseitől, de többé nem térhet vissza a földi életbe. 1976. június 30-án megtartották az utolsó rituálét, a már súlyos tüdőgyulladásban szenvedő lányon stigmák jelentek meg (szent jelek, melyek Krisztus kereszthalálakor keletkezett sebeire utalnak), a démonok pedig állítólag hangos üvöltéssel távoztak a testéből, ezt mondván: "Már közeleg, már közeleg." ("She’s coming, She’s coming" – Szűz Mária), Anneliese pedig ezt mondta: „Kegyelmet kérek!”, „Anya, félek!”. Nem tudjuk, mi történt pontosan azon az éjszakán, az ördögűzésről fennmaradtak képek és hangfelvételek, melyeken a lány ismeretlen nyelveken, folyékonyan üvölt, egyszerre több hangon, a vérfagyasztó felvételt lent megnézhetitek. Anneliesét a szertartás után szobájába vitték lefektetni, ahol azonnal álomba zuhant. Halálát anyja jelentette be július 1-én, Alt atya pedig értesítette a hatóságokat. A nyomozás azonnal megkezdődött, gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával állították bíróság elé a két papot és a szülőket. A bíróságon minden képet és hanganyagot bizonyítékként mutattak be, az ítélet pedig gondatlanság és orvosi segítség elmulasztása lett a szülők és az ördögűzők részére, büntetésük pedig hat hónap felfüggesztett börtön lett. A német Püspöki konferencia elhatárolódott az esettől, nem tartották a lányt megszállottnak. A testét 1978-ban exhumálták, de nem találtak semmilyen rendellenességet, így 1978. február 25-én újratemették méltó körülmények között. Az eset máig vitatott. Vajon valóban megszállott volt a lány, vagy neurológiai betegségben szenvedett, annak ellenére, hogy tudta, hogy nincs jól? Az ügyet a nagysikerű bírósági dráma, illetve horror, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért dolgozta fel 2005-ben, melyről Varin fog alábbiakban értekezni, valamint a 2006-os német thriller, a Requiem egy lányért.
(Levente)
Ördögűzés Emily Rose üdvéért
Több filmet is forgattak Anneliese történetéről, de kétségkívül a legismertebb a Scott Derrickson által rendezett Ördögűzés Emily Rose üdvéért. A 2005-ös horror napjainkba helyezi át a történetet, teljesen más szereplőkkel, ám hasonló végkifejlettel.
A sztori középpontjában Moore atya (vagyis Ernst Alt és Arnold Renzt) bírósági tárgyalása áll, Emilyről csak visszaemlékezésekből láthatunk képsorokat. Érdekes ellentét a filmben, hogy amíg a védőügyvédet egy vallásosságtól távol álló, már-már ateista karakter, Erin (Laura Linney) alakítja, addig az ügyészség oldaláról Ethan (Campbell Scott) istenfélő ember. Ez természetesen főként arra szolgált, hogy az eleinte valamelyest szkeptikus ügyvédnő véleménye a végére ha nem is teljesen megváltozzon, de legalábbis elbizonytalanodjon.
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért teljesen hitelesen adja vissza Anneliese történetét, aprólékosan kitérve a részletekre. Szerencsére a lehetőségekhez képest nem vitték idegesítően túlzásba a vallási elemeket, persze egy ilyen típusú filmnél muszáj sok bibliai idézetet és Istennel kapcsolatos utalást beépíteni a műbe, de ennek mennyisége elfogadható volt még ateista szemmel nézve is.
Amellett, hogy a magam részéről ez a kedvenc ördögűzős filmem (pedig nem rajongok a műfajért), találok benne hibákat viszonylag könnyen. A kétórás játékidőbe talán kicsit több félelmetes elem illett volna. Kicsit kiaknázatlannak éreztem az ügyvédnő történetét is, alig-alig ismertük meg a szereplőket, ráadásul ha már őt is elkezdte cseszegetni Lucifer, akkor tehette volna erőteljesebben is. Nem tudom, hogy milyen jogok akadályozták az írókat és a rendezőt, hogy az eredeti történetetből is hozzanak mondjuk képeket vagy hangfelvételeket, de ez az egyik olyan magas labda, amit hatalmas hiba volt nem lecsapni, hiszen mint azt fent láthatjátok, az alapanyag bőséggel megvolt.
Szerencsére arra, hogy mi is történt valójában Anneliese Michellel, nem akar válaszolni, maga a bírósági döntés is azt támasztja alá, ez egy teljes mértékben nyitott kérdés. Mindenesetre, ha a fiatal lányt tényleg nem szállta meg semmilyen entitás, akkor ő lehet a világ legpechesebb embere a skizofrénia-pszichotikus zavar-epilepszia trióval a szervezetében.
Fantasztikusan izgalmas és hátborzongató történetből viszonylag könnyű jó filmet csinálni, ez sikerült is a stábnak. Habár az Emilyt játszó Jennifer Carpentert sokat dicsérték a film után, engem a színészi játék helyett inkább az ügyvédek munkája fogott meg. Részben tehát jó, hogy kicsit cselekményszegényebb horrort hoztak össze, részben pedig ez adja az egyik hiányosságát a filmnek. Mindent egybevetve azért a műfaj egyik ékköve, ami a történet megismerése után csak még tovább kúszik felfele a ranglistán.
8.5/10
(Varin)