*Újabb klassz vendégírás érkezett, Gabó játszani hív minket, csaknem 20 évet visszautazva az időben. Nagyon köszönjük neki is a cikket! Az elemzést követően egyik szerkesztőnk, Nomad is elmondja majd véleményét a játékról. A program eredetileg PlayStationre jelent meg, később azonban más platformokon is elérhetővé vált: Sega Saturn, Microsoft Windows (a képek erről a verzióról vannak), Nintendo DS, Sony PlayStation Network.
*

1996-ot írunk, megjelent az első Playstation, egyre inkább terjedőben vannak a 3D-s játékok, és kezd felemelkedni az egész videójáték-biznisz, amire manapság már dollármilliárdos iparág is épül. Cikkem témája a világ egyik legsikeresebb és legtöbb részt tartalmazó túlélőhorrorja, a Resident Evil-sorozat legelső része, ami Shinji Mikami játékrendező zseni fejéből pattant ki.

A játék története már szinte mindenki számára ismert, így sok szót nem szeretnék rá pazarolni. Raccoon City lakosságát bestiális gyilkosságok tartják rettegésben, a közeli erdőben megtalált holttesteken kannibalizmus nyomait vélik felfedezni, ezért a S.T.A.R.S. kommandó különleges egységeit, az Alpha és Bravo csapatot küldik ki az ügy felderítésére és megoldására. Már a játék kezdete, az intró is egy hatalmas gyomrost ad a gyanútlan játékosnak. Az egész bevezetés akciódús és vérben igencsak gazdag, aminek a végén eljutunk a játék helyszínéül szolgáló hatalmas kastélyba (ezt viszont megelőzi egy mai szemmel igencsak megmosolyogtató, B kategóriás akciófilmeket idéző szereplőbemutatás).

Már a játék legelső pillanataitól hatalmába keríti az embert az a bizonyos klausztrofóbiás hangulat, amit csak úgy áraszt magából a hatalmas erdő közepén fekvő kastély, és amit csak fokoz az, hogy igencsak megfogyatkozva érkezik meg a csapat a helyszínre. Itt választhatunk karaktert, ugyanis az első részben rögtön két túlélő közül választhatunk, mindketten emblematikus figurái a sorozatnak: Jill Valentine és Chris Redfield különleges ügynökök. A választás nem csak külsőben nyilvánul meg, hisz alapvető különbségek vannak a két szereplő között. Ha Jillt választjuk, akkor rögtön egy pisztollyal vághatunk neki a kalandnak, viszont ha Christ, akkor csak egy késsel, de neki az életereje is nagyobb. Én kezdőknek mégis Jillt javasolnám, a lőfegyver, zártörés és nagyobb leltárképessége miatt, az első szárnypróbálgatásokat megkönnyíti és több extra dolgot is találhatunk vele. A leltár itt kiemelt szerepet tölt be, hisz az egész játék során fejtörőket fogunk megoldani különböző tárgyak kombinálásával, illetve megfelelő helyre való beillesztésével, meg persze az elmaradhatatlan kulcskereséssel, a megfelelő tárgymenedzselés így létfontosságú. A játék során találhatunk „varázsládákat”, amikbe belehelyezve dolgainkat, fegyvereinket, azokat bármely más helyen talált ugyanilyen ládákból kivehetjük, így elkerülve a felesleges rohangálást (amiből viszont ettől függetlenül lesz bőven) a különböző elhagyott cuccainkért.

Mindenképpen szót kell ejtenünk a produktum egyik legfontosabb részéről, az ellenségeinkről. Természetesen hamar kiderül, hogy nem csak holmi gyilkosok garázdálkodnak az erdőben, hanem egy vírus miatt zombivá alakult kutyák (meg emberek, pókok stb.) csócsálták meg szerencsétlen áldozataikat. Első találkozásunk velük hamar el is érkezik, és itt már szembesülünk is azzal, hogy a Resident Evil egyáltalán nem egy könnyű játék. Látszik, hogy 20 évvel ezelőtt nem dobálták oda nekünk a sikert egyből, kőkeményen meg kell küzdenünk minden egyes szörnnyel, aki az utunkba kerül, nincs rambózás meg halálra tápolt karakterek, amin nem segít az a tény sem, hogy a lőszert igencsak szűkmarkúan adagolják nekünk a készítők, nagyon meg kell gondolnunk, hogy az erősebb fegyvereket kire (mire?) használjuk el.

A játékmenet is elég kezdetlegesnek, lassúnak hathat az írógépes-szalaggyűjtős mentési rendszerrel és a labirintusszerű folyosókkal, de ez a zsáner velejárója, mindent magunknak kell felfedezni, kibogozni. Utunk során rengeteg logikai feladványba is belebotlunk, ezek néha komolyabb gondolkodást is igényelnek, néha sajnos elég nehéz kilogikázni, hogy mit miért kell csinálni. Grafikailag remélem senki nem vár túl sokat, a játék természetesen mai szemmel elég csúnyácska az alacsony felbontású renderelt hátterek és legófigurákra emlékeztető karakterek miatt, de ez senkinek ne szúrja a szemét, nagyon sokat hozzátesz a retró hangulathoz. Itt még a túlélőhorrorok sajátjának tekintett rögzített kameraállásban ölhettük a zombikat (annak minden előnyével és hátrányával együtt), de ezt a harmadik rész után elhagyták a készítők.

Lévén túlélőhorror, a sztoriból a játék legelején kb. semmit nem tudunk meg, az igazságot különböző talált feljegyzésekből, bejátszásokból, illetve hullák után maradt naplókból tudhatjuk meg. Mivel 1996-os a játék, senki ne várjon falrengető csavarokat, egyszerű horrortörténet az egész, annak összes kliséjével együtt (így inkább nem is spoilereznék azoknak, akik esetleg még nem játszottak vele és kipróbálnák), annak viszont remek.

Shinji Mikami történelmet írt 19 éve, a Resident Evil azonnal bekerült a horrorjátékok legnagyobbjai közé, amit rengeteg rész követett még, hol jobb, hol rosszabb minőségben, de egy biztos: aki egy kicsit is fogékony a műfajra és nem riad meg a nehézkes játékmenettől és kihívástól, az semmiképp se hagyja ki ezt a remekművet!

Nomad:

A fenti kritika gyönyörűen mutatja be, hogy a játék minek köszönheti azt a hatalmas sikert, melynek folytán még manapság is szinte évente érkeznek a folytatások. Az első túlélőhorrorok között tartjuk számon, megelőzve még a Silent Hillt is. Teljesen érthető a rajongás, ami körbevette az első Resident Evilt, ám én elkövettem azt a hibát, hogy a kiadás után csaknem 20 évvel játszottam vele először. Akarva-akaratlanul látom a hibáit, és habár tudom, hogy nem szabad rosszat mondani rá, a szubjektivitás szellemében nézzétek el nekem, hogy kicsit beszélek az árnyoldaláról is.

A legnagyobb gondom a karakterekkel volt. Én Jill bőrébe bújva fedeztem fel a kastélyt, és azt kell mondanom, hogy butább főhőssel még életemben nem voltam. A játék párbeszédei számomra hihetetlen kínosak voltak, teljesen elrontották a hangulatot, amit az amúgy feszült légkör sikeresen felépített. Egyetlen épkézláb dialógust nem hallottam a teljes játékmenet alatt, valahol a nevetséges határát súrolták, és erre az 1996-os kiadás sem mentség.

A másik nagy ellenségem, ahogy arról már máskor is írtam, a tárgylimit. Ha reálisak akarunk maradni, akkor ez egy teljesen jó dolog, de a realitás kereteit már valahol a 2. perc környékén átléptük, tehát azonkívül, hogy szegény játékos dolgát megnehezítse, túl sok funkciója nincs. Őszintén szólva kétlem, hogy ez sok embernek okozna gondot, de nézzétek el nekem, nem bírom a tárgylimitet.

Minden egyéb (grafika, játékmenet, satöbbi) tökéletesen megfelelt a kor elvárásainak, és igazságtalanság lenne negatívumként említeni bármit is. Összességében azt mondom, hogy ez egy jó játék, de nekem nem nyújtott akkora extázist, mint sokaknak, főként a karakterek miatt. Ugyanez a helyzet a Silent Hill első részével is. Míg ezen két széria tagadhatatlanul hatalmas mérföldkő mind a videójátékok, mind pedig a horror országútján, addig nem szabad elfelejteni, hogy a Resident Evil, akárcsak a Silent Hill, bőven túlnőtte magát (szerencsére) az elődök által lefektetett alapokon.