Bevezető

A farkasemberek mindig is a kedvenc szörnyetegeim közé tartoztak. Már gyerekként is hüledezve nézegettem a farkasokról készült illusztrációkat, örömmel hallgattam a klasszikus történeteket, mint a Piroska és a Farkast. Filmben azonban kevés jót találtam a témában. Valahogy mindegyikből hiányoltam valamit, sosem tudták igazán megfogni ennek a teremtménynek az igazi valóját úgy, ahogy én azt látni szerettem volna. Utoljára a Lány és a farkas című borzadalomba botlottam bele, és el is ment a kedvem az egész témától, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy idáig süllyedtünk farkasemberek terén. Aztán nem is sokra rá belebotlottam teljesen véletlenül egy Vérszomj című, vagy egyes kiadásokban Farkasvérre keresztelt alkotásba, ami, nem hazudok, az egyik kedvenc filmemmé nőtte ki magát.

A film készítése

Mielőtt a cselekmény részleteibe belemerülnénk, engedjétek meg, hogy szóljak pár szót a film elkészültéről is, mert nem volt éppen egyszerű szülés. Egy szép napon a kanadai rendező, John Fawcett egy zseniális filmötlettel ébredt, amihez a lelkesedés megvolt ugyan, de minden más hiányzott. Fawcett urat azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy lemondjon ötletéről, így felkereste Karen Waltont, a későbbi forgatókönyvírót, hogy együtt okoskodjanak ki valamit. A hölgy először vonakodott elfogadni az ajánlatot, ám a rendező meggyőző tudott lenni, ha akart, így végül is megnyerte magának Waltont.

A párosnak már csak néhány millió dollárra volt szüksége, hogy elképzelésüket megvalósítsák. Találtak is egy producert, majd később kiadót (Trimark), és úgy tűnt, nekikezdhetnek végre az érdemi munkának, csakhogy különböző okok miatt a tervezett anyagi keretnek csak a 60%-a jött össze. Fawcett nem kívánt így belevágni a forgatásba, tehát tovább várt egy jótevőre, aki végül 1 év után fel is tűnt, ám a kiadó addigra már lemondott a filmről, és ejtette az egészet. Mindeközben a különböző tragédiák, mint például a Columbine iskolai mészárlás tovább nehezítették a film elkészültét, hisz az emberek akarva-akaratlanul párhuzamot vontak a fikció és a valóság közt, ezzel hatalmas vitákat kiváltva a Vérszomj története és etikussága körül. Mindenesetre a Lionsgate felkarolta a produkciót, és 4 év után végre nekiláthattak a forgatásnak.

Ehhez persze először színészekre volt szükség. Nyilvánvalóan a két legfontosabb karakteren, Brigitte-en és Gingeren volt a hangsúly, akik megformálására számos jelentkezőt meghallgattak, ám végül Emily Perkinst és Katharine Isabelle-t választották. És hogy miért emelem ezt ki? Nos, mert a véletlen furcsa játékot űzött. A két leányzó ugyanis egy kórházban született, ugyanazon óvodába és iskolába jártak, ugyanannál az ügynökségnél dolgoztak, sőt egy napon jelentkeztek a szerepekre, mindezt úgy, hogy 4 év különbség volt köztük és nem is ismerték egymást.

Felszerelkezve tehát a stábbal, illetve 5 millió dollárral, kezdődhetett a forgatás. Mivel igencsak szűkös kerettel rendelkeztek, hőseinknek nem volt öltözőszobája sem, egy pincét használtak fel erre a célra, minek tulajdonosának kislányát ilyenkor el kellett terelni a közelből, hisz egy négyéves gyermek számára mégiscsak nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért van a nénik minden egyes porcikája „vérrel” bekenve. A határidő rövidsége miatt jóformán éjjel-nappal forgattak. Külön kiemelendő, sőt becsülendő, hogy igyekeztek tartózkodni a CGI-megoldásoktól, így Ginger átalakulása teljes mértékben maszkokkal van megoldva, amelynek elkészítése 7 órába telt, levétele pedig további kettőbe. A film végül sikeres lett, a készítők még kerestek is rajta valamennyit, de ami számunkra most fontosabb, hogy a kemény munka bizony meglátszik. Nem szaporítanám tovább a szót, lássuk, miből is áll a Vérszomj!

A történet

Brigitte és Ginger furcsa egy páros. Ezek a nővérek az iskola fekete bárányai, kitaszítottjai, ám nekik ez így teljesen megfelel. A két tinédzser már gyermekkorában megfogadta, hogy együtt fognak meghalni, ám addig is sajátos mód szórakoztatják magukat. A fiatalok a halál megszállottjai, szabadidejükben pedig egymást fotózzák beállított képeken, amiken - mondanom sem kell - különböző halálpózokat mutatnak be. Mikor aztán a suli egyik jócsaja beleköt Brigitte-be, a nővérek elhatározzák, hogy megbüntetik a kis szőkeséget. Mivel a környéken egy rejtélyes állat előszeretettel pusztítja a szomszédság jószágait, Gingerék úgy döntenek, hogy ezt használják fel arra, hogy bosszújukat megvalósítsák. A terv egyszerűnek tűnik, mikor a kötekedő, akit most már nevezzünk nevén, tehát Trina kiengedi kutyáját, hogy az elvégezze dolgát, a lányok majd elkapják, bekenik művérrel, lefotózzák és egyéb gonoszságokat csinálnak vele.

Tervükről azonban lemondanak, mikor egy újabb kibelezett kutyát találnak, majd hamarosan az életükért menekülnek valami elől, ami nyilvánvalóan a már említett rejtélyes rém. Azonban nincs mit tenni, az gyorsabb náluk, elkapja Gingert, megcsócsálja itt-ott, majd csak a vakszerencsének köszönhetően menekülnek meg (a farkasembert, merthogy az, elüti egy kocsi). Ginger szemmel láthatólag haldoklik a vérveszteségtől, ám a sebek szinte azonnal kezdenek begyógyulni, a fájdalom enyhül. Mi már viszont gyakorlott horrorrajongók vagyunk, így tudjuk, mi következik: Ginger át fog alakulni. Vagy mégsem? Ez azért érdekes kérdés, mert a film nem igazán azzal foglalkozik, hogy igen, a vöröske farkasember LETT, sokkal inkább azzal, hogy farkasember LESZ. A történet innentől a leányzó lassú átalakulását, elvadulását mutatja be, olyan mód, ahogy azt még sosem láttam. Vér és érzelem kéz a kézben jár, de többet nem szeretnék a történetről szólni, legalábbis objektíven semmiképp. Legyen elég annyi, hogy ez nem a megszokott farkasemberes séma, annál ezerszer több. Most pedig térjünk rá az én személyes véleményemre!

Értékelés

Szeretnék egy zavaró tényezőt rögtön a legelején félresöpörni: igen, a film a pubertáskorba lépést mutatja be, egyfajta beteges párhuzamot vonva a testével és lelkével megismerkedő fiatal és Ginger átalakulása között. Ez így van, nem érdemes vitatkozni vele, de ez engem nem érdekel. Ahhoz, hogy ezt a filmet élvezni tudjam, nincs szükségem mögöttes tartalomra. A történet, a hangulat és a hitelesség lágyan ringat a film egésze alatt, nem keresek hibákat, nem nézegetem az órámat, csakis a filmre összpontosítok. Az, hogy ez megvalósulhatott, számos tényező közreműködésének köszönhető. Ebből az első Emily Perkins és Katharine Isabelle együttműködése. Nem szeretem így kifejezni magam, de „nagyon működik kettejük közt a kémia”, ritka, hogy két ember ennyire egy hullámhosszon tud mozogni, ennyire össze tudnak dolgozni. A páros tökéletes, megvan bennük a tehetségen túl egyfajta plusz is, amit leírni nem lehet, de az ember észreveszi, ha látja. Isabelle kisasszony remekül portrézza Ginger bonyolult, folyamatosan változó karakterét. Az elején látott flegma, leginkább egy jégkockához hasonlítható vöröske szöges ellentéte annak a Gingernek, aki később egy kegyetlen, ámde mérhetetlenül dögös nővé válik. Mégis, Emily Perkins alakítását egy fokkal jobbnak tartom, minden megmozdulása hiteles, látom a szemében a testvéri szeretetet, a rémületet, a zavarodottságot. Komolyan mondom, figyeljétek a csaj szemeit! Ez a színészet.

A hangulatot az első 5 percben megalapozzák, a lányok képei, valamint az alatta való zene együtt egy tökéletes bevezetőt alkot, előrevetíti mindazt a néhol sötét, néhol érzelemdús 108 percet, ami elé nézünk. A forgatókönyvíró is remek munkát végzett. Sikerült a horror és a humor egy olyan kohézióját megalkotnia, amivel nem megy az egyik a másik kárára. Rengeteg megmosolyogtató szöveget hallhatunk, ezek azonban csak színesítésül szolgálnak, a néző nem nevet fel hangosan, hanem csendben elvigyorodik, hogy mégis, hogy lehet ilyen szövegeket kitalálni (mint például a főszerkesztő asszony egyik kedvence: „Nem lehetek szőrösmellű B! Az kurva szar!”) Persze ne féljünk, ez egy ízig-vérig horrorfilm, sok-sok vérrel és egyéb ínyencségekkel. Az egyetlen problémám talán mindössze annyi, hogy legtöbb esetben csak a hullákat látjuk, magát a folyamatot legtöbbször átugorják, vagy mást mutatnak közben. Ezen túl a látványvilág önmagáért beszél, nézzetek csak rá Ginger arcára az utolsó fél órában, és mondjátok, hogy nem profi munka! Emlékezzetek, ez nem CGI, ez a jó öreg, klasszikus maszkos megoldás.

És ha már itt tartunk: a film szinte legvégéig nem látunk farkasemberré alakulást, amikor viszont igen, én majdhogynem ujjongtam. Egyértelműen a film egyik csúcspontja az átalakulás, amit sejtelmesen, ámde mindent jól láthatóan mutatnak be, nyilvánvalóvá téve, hogy hőseink nehéz percek elé néznek. Csak gratulálni tudok a készítőknek.

Persze valahol bele kellett rondítani a dologba. Valakinek muszáj volt elcsesznie ezt is, ez pedig a magyar kiadónak sikerült. Azon már meg sem lepődöm, hogy a jó fenébe sikerült a Ginger Snapset először Farkasvérre fordítania, de ami már tényleg meghaladja a képességeimet, az az, hogy később miért kellett Vérszomjra átkeresztelni. Értem én, hogy új szinkront csináltak hozzá, de mivel nem hiszem, hogy a film ettől bármit is változott volna, nem tudom, a címbe minek kellett belezavarni. Főleg, hogy a 2. résznek már megint teljesen más neve van, akkora hülyeség, hogy meg sem jegyeztem, „Két testben egy lélek”, vagy micsoda, de azt hiszitek, ezután leálltak? Ohh, dehogy, a 3. részt ismét átkeresztelték Két testben egy lélek örökkön örökkére. Nem tudom, mi járt a fejükben, nem is akarom tudni. Egyébként a kettes rész szinkronja is elviselhetetlen, szóval kicsiny hazánk kiadása ezer sebből vérzik, no de ez legyen a legnagyobb gondunk.

Végére értünk ennek a hosszadalmas ismertetőnek, már csak az összegzés maradt hátra. Ahogy az elején is említettem, egy megtekintés után a top 10 filmeim között landolt a Ginger Snaps. Nem mondom, hogy tökéletes, de tudjátok, hogy van ez a szerelemmel: minden apró kis hiba csak még jobbá teszi szerelmünk tárgyát. Habár nehezen tudom elképzelni, hogy beleszerettem volna egy filmbe, így van ez valahogy most is. Lehet, túlzónak fogjátok találni a pontszámot, amit megszavazok neki, de nézzétek el nekem, ilyen az én ízlésem. A Vérszomj életem legjobb farkasemberes filmje, és nem gondolom, hogy ez manapság megváltozik. Érzelmek és kegyetlenség, horror és fekete humor jellemzi ezt az alkotást, aminek bár van mögöttes tartalma, de ha nem lenne, sem sírnám el magam. Két profi színésznő testesít meg olyan karaktereket, akikre életem végéig emlékezni fogok, és ráadásnak kaptam még két folytatást is, amik ugyan meg sem közelítik ezt a szintet, de nagyszerű kikapcsolódást nyújtanak. Az értékelésem tehát nem kevesebb, mint:

10/10

IMDb | mafab