(TWD-novellapályázatra érkezett írás. Szavazáshoz kattints ide, és nyomj egy like-ot a képre!)

Mois: Egyedül

A disznók visítása tartott a legtovább.

Azok ugyanis mindenevők. Miután a gyengébbek elhullottak, az erősebbek azokból ettek, így néhány nappal tovább bírták. Végül azok is elhallgattak, így szinte teljes csend köszöntött a városra.

A kisebb háziállatok hamarabb megdöglöttek általában az éhségtől. De talált olyat is, melyet más állat vagy ember vagy egy zombi evett meg. Ezt a tetemekből már nem lehetett megállapítani.

A nagyobb kérődzők sem bírták sokáig, lévén ők növényevők, nem volt mit enniük, és megdöglöttek. Azok az állatok, amelyek pányvára voltak kötve, azok bírták egy darabig ennivalóval, de aztán szomjan haltak, mert senki nem itatta őket.

A városhoz közeli szarvasmarhatelepen lévő néhány ezer állat pusztulása után a szél hetekig borzasztó bűzt hozott, de aztán az is elmúlt, vagy egyszerűen megszokta a szagot. Mit lehet tudni.

A kutyák közül sok maradt meg, falkába verődve járták a várost, meg a külterületet. A macskák is igen jól elszaporodtak, nem volt, aki szabályozza a szaporodásukat. Illetve maradtak még a városi galambok, meg a tyúkok.

A kezdeteket igazából nem lehet pontosan behatárolni. Két hónapja vagy egy éve? Ő nem tudta, és valószínű, hogy senki nem maradt, aki majd a későbbiekben erről oknyomozást folytatott volna az utókornak. Hacsak a zék meg nem tanulnak írni. Mert jobbára csak ők maradtak.  

Mivel mindig is szerette a horrorfilmeket, így egyértelmű volt, hogy a zombis témában mindent megnézett. Aztán ez az apokaliptikus vég olyannyira megtetszett neki, hogy az összes könyvet, képregényt beszerezte, elolvasta a témáról. Van, akinek a vámpírok jönnek be, van, akinek a farkasemberek, sőt olyan is akad, akinek mindkettő; neki a zombik.  

Az első hírmorzsákra szinte csak véletlenül figyelt fel talán a neten. Mindenféle tudatosság nélkül. Mivel erről olvasott már sokat, ezért kutatni kezdett a hírek után. Néhány nap múlva összeszedett annyi információt, amely alapján kijelentette, itt a vég kezdete.

Önző volt vagy sem, de senkinek nem szólt erről. Senki nem hitte volna el, hiszen igazából néhány filmmel és fantasykönyvvel tudta volna alátámasztani csupán az elméletét. Kinevették volna, vagy csak szimplán őrültként kezelték volna, így az információt megtartotta magának.  

Fiatal volt, még egyedül élt, így inkább nekikezdett a készülődésnek. Apránként megvásárolt mindent, amit a könyvek írtak, meg amiről úgy gondolta, hogy szüksége lesz rá. Élelmiszerből legalább egy évre valót, főként rizsből és babból gyűjtött tetemesebb mennyiséget. Kevesen tudják, de megfelelő körülmények között akár 30 évig is tartalmaznak tápértéket. Jelentős mennyiségű mézet és pálinkát is begyűjtött. Mindkettő szinte az örökkévalóságig tart, és sok mindenre használható, akár később cserélni is jó lesz. Arra figyelt, hogy ne egy boltból vegye, nehogy feltűnést keltsen. Ekkor már nem az foglalkoztatta, hogy hülyének nézik, hanem inkább az, hogy valaki talán megjegyzi a vásárlását, és később megjelenik nála. Mikor már máshol nem lesz élelem. Ettől tartott igazán.

Szép sorban és apránként beszerzett mindent. Pokrócok, gyógyszerek, vitaminok, gyertyák, gyufa, ruházat, ásványvíz, benzin, túlélőkönyvek, vetőmagok, pornóújságok, egyebek.

Közben, ahogyan telt az idő, szaporodtak az egyre aggasztóbb hírek is. Már nem csak egy-két hír szólt lezárt épületekről, kórházakról, hanem volt olyan nap, hogy a főhírt az adta, hogy a rendőrök agyonlőttek egy embert, aki ezután felkelt, és továbbra is mozgott. Mivel valaki egy telefonnal rögzítette az esetet, így az egész világ láthatta, hogy újra meg újra lelövik, de felkel, és megy tovább.

Sem a hivatalos szervek által közölt magyarázkodás, sem a lehetséges megoldások nem érdekelték. Neki már volt forgatókönyve a túlélésre.

A legjobb az volt, mikor a generátort megvette a Praktikerben. A lehető legjobbat kérte, amely merő véletlenségből egyben a legdrágább is volt. Ez nem minden esetben van így. Természetesen áruhitelre vásárolta meg. A leghosszabb futamidőre. Mikor aláírta, tudta, hogy egy részletet sem fog fizetni, és ahogyan a helyzet állt, fél év múlva nem is fogják kérni. Nem lesz, aki kérje.  

Megvette a faanyagot a védekezéshez, illetve tüzelőt is vett, mivel várható volt a közüzemek összeomlása. Mint később kiderült, ez gyorsabb volt, mint bárki gondolta. Egyik nap egyszerűen az emberek nem mentek be dolgozni, másnapra leállt minden, addig bírták a tartalék rendszerek. Nem volt, aki megnyomja a megfelelő gombot, elfordítsa a megfelelő kart, leállítsa a megfelelő kapcsolót.

Különösebb erősítésbe nem kezdhetett a fenti okok miatt. Félt, hogy valaki felfigyel rá, aztán majd hívatlanul megjelenik nála. Majd ha már nem sokan lesznek élők, addig meg kitart a meglévő kapu.

Hiába tudta a túlélés egyetlen szabályát: maradj mozgásban, ő inkább otthon maradt. Az én házam és Én váram. Ott ismert mindent, ha szerencsés, akár évekig túlélhet.

Mire mindent összeszedett, eltelt közel 8 hónap.

Hátborzongató volt azt látni, hogy miután megjelent az első zé, néhány nap alatt összeomlott minden. Egy héten belül a lakosság  nagy része már nem élt. Mozgott, de nem élt.  A városban működő rendőrség semmit nem tudott tenni. Ők is az életüket mentették, szervezetten nem tudtak fellépni. Katonaság a nagyobb városokba sem jutott mindenhová, nemhogy egy aránylag kis városba.

Az önkormányzat próbálkozott valami gyűlésfélével, de az első kezdeményezésre alig harmincan mentek el, ők is önkormányzati dolgozók voltak. Miután szavaztak arról, hogy egyáltalán állítsanak-e valamilyen bizottságot, néhányan hazamentek. A többiek még egy darabig próbálkoztak a szócsépléssel, de szépen ők is hazamentek, és próbálkoztak a túléléssel.

Hivatalosan bejelentett összeomlás nem volt. A túlélőkben egyszerűen csak tudatosult a tény, hogy az államra már nem, csak saját magukra számíthatnak. Mindenben.

Néhány nap, és az utcákat már csak zék használták. Ő viszonylagos biztonságban volt, jól védhető házban, jól védhető kertben, megfelelő felszereléssel.

Az első zét az utcán ölte meg. Lőfegyvert a hatályos törvények szerint nem nagyon lehetett kapni, így azzal nem is próbálkozott. Majd össze lehet azt szedegetni, tudta ezt nagyon jól. Ismert jó néhány vadászt, bízott benne, hogy valamelyikük üres lakásában lesz majd fegyver. De védelem nélkül nem maradhatott, így hosszas tanakodás után vásárolt két machetét, valamint három lándzsát. A lándzsákat más-más korból választotta ki, majd rendelte meg egy történelmi tárgyak és fegyverek gyártásával foglalkozó cégtől. A lándzsákat aztán szépen legyártatta modern anyagokból és módszerrel is.  A vasat a legújabb fajta acéllal helyettesítette, illetve gépekkel éleztette meg. Sokat gyakorolt, mire aránylag jól tudta alkalmazni őket. Ha nem tömegben jöttek a zék, akkor szinte bármeddig tudta ölni őket. Egy jól irányzott szúrás a fejre, és annyi. Tisztára, mint a 300-ban. Erre még emlékezett, az valami film volt.

Védőöltözetként pedig rendelt mindenféle vadász- és katonai ruhát, valamint egy olyan rendőrségi protektoros ruhát. Persze feliratok nélkül. Megfelelő aláöltözéssel egy jól megtermett kutya sem tudta megharapni, nemhogy egy zé.

Kezdetben szinte csak ismerősöket ölt. A szomszédot, a boltost, a korábbi tanárját, vagy csak éppen az utcában lakót. Kezdetben mindenki ismerősnek tűnt. Aztán a zombiarcok eggyé váltak, nem hordoztak egyedi jellegeket. Inkább a testükből, illetve a rajtuk lévő ruházatból lehetett egyáltalán megállapítani, hogy nők voltak-e vagy férfiak. Tudatosan kellett kizárnia minden érzelmet, különben nem élte volna túl.  

Mikor a malacok visítani kezdtek az éhség, miatt azt nem bírta elviselni. Az emberek csendben voltak, vagy mert már csak hörögtek, vagy mert nem mertek megszólalni. De azok a dögök, ahogyan éheztek, úgy kezdtek el ordítani. Egészen végkimerülésig. Mivel kisvárosban, lakott így szinte minden második szomszédnál bömböltek. Az első nappal – kizárólag nappal mozgott – a közvetlen környezetben kiengedte a jószágokat az ólból, de még az udvarból is, hátha túlélik valahol. Aztán a harmadik napon 4-5 jó mázsás malac megtámadta őt. Ahogy kinyitotta az ajtót, ezek nekiugrottak, és döfködték, tépték, harapták. Az éhség vezette őket. A szerencséje az volt, hogy egy szűk helyen voltak, így csak egy fért hozzá, illetve az öltözet megvédte a komolyabb támadástól. Egy jól irányzott rúgással annyi helyet szerzett, hogy felállt, és bele tudott ugrani a beton trágyatárolóba. Ide már nem tudtak utána ugrani, így a másik oldalon kimászott, és hazament.  Ezután megszüntette az állatmentést.

Embereket nem mentett. Talán önző volt, vagy csak félt, ezt soha nem vallotta be magának. Nem akart kötöttséget, nem akart osztozkodni senkivel. Nem bízott senkiben, nem tudta, hogy az általa megmentendő személy beteg-e? Lehet, hogy csak az ő ennivalóját akarja elvenni. Miért nem volt mindenki előrelátó? Az általa látott filmekben mindig abból volt a baj, hogy új és új embereket engedtek maguk közé. Na ő ezt a hibát nem fogja elkövetni.

Természetesen találkozott velük, de ha lehetett, elkerülte őket. Nem sokan maradtak, így nem volt nehéz távol maradni tőlük.

Az időt mindig pontosan számon tartotta. Ez nyújtott neki kapaszkodót a túléléshez. Hitt abban, hogy egyszer ennek vége lesz, és normális életet lehet élni. Minden eltelt nappal reménykedett benne. Minden eltelt nap húzott egy strigulát a naptárban.

Egy hétfői napon a város szélén található Lidl áruházhoz ment. Még nem kellett neki sürgősen az ennivaló, de érdemes lesz elkezdeni a felderítést, gondolta. Sejtette, hogy nagyszámú zombi lesz ott, látott is vagy ötvenet. Bolyongtak mindenfelé.

Egyszerűen kibicsaklott a bokája a betonjárdán, mire hangosan felkiáltott. Néhány zé azonnal elindult felé, mindenfelől. Körbevették teljesen. Ha a lába rendben van, ez semmilyen gondot nem okoz, mert legfeljebb bemászik egy udvarba, de így ezt most nem tudta megcsinálni. Megpróbálta, éppen csak lépni tudott. Annyi ideje nem lesz, hogy kivárja, amíg alábbhagy a fájdalom. Lándzsát elő, és elkezdte a jól begyakorolt mozdulatokat. Hátát egy ház falának vetette. Közel fél órája küzdött, de még mindig érkeztek zék. Egyre jobban fáradt, de dühös volt. Dühös volt, hogy így lesz vége.

Az előtte lévő zé feje szétrobbant, majd három másik társa is követte a példáját. A megérkező személyek kettő perc alatt megtisztították a területet a zéktől. Tízen voltak. Egy magas, katonai ruhába öltözött személy hozzá lépett. Megkérdezte, mi történt vele. Miután elmondta, az egyikőjük, akiről kiderült, hogy nő, megvizsgálta a sérülést, majd bekötötte. Megkérdezték, hogy segíthetnek-e még valamit. Azon kérdésükre, hogy velük akar-e menni, csak megrázta a fejét. Elköszöntek tőle, és otthagyták, a bolt felé mentek el.

Miután hazaért, bevett egy fájdalomcsillapítót, és elaludt. Másnap már kutya baja sem volt a lábának. Elővette a Decathlonban áruhitelre vásárolt hátizsákját. Bepakolta a legszükségesebb dolgokat, maga után bezárta az ajtót, majd a kaput, és elindult nyugat felé, a főváros irányába.

(TWD-novellapályázatra érkezett írás. Szavazáshoz kattints ide, és nyomj egy like-ot a képre!)