Britpopper Blogger újabb vendégcikke egy régi, de nagyszerű játékot mutat be! Köszönjük ezt az írást is!

Nagyon-nagy kedvencem volt annak idején, már nem is tudom pontosan, hányszor játszottam végig, de az biztos, hogy sokszor. Még legnehezebb fokozaton is. Teljesen magába szippantott a horrorisztikus, vérfagyasztóan misztikus története, melyet a neves horroríró, Clive Barker ötlött ki. Mikor megvettem kemény 2000 forintért ezt a játékot tinikoromban egy 576 üzletben, még nem gondoltam volna, hogy életem egyik meghatározó PC-s alkotását tisztelhetem az Undying személyében.

Szóval kezdeném az elején. Hazasiettem, kezemben az EA-borítós játékkal, és azonnal feltéptem a csomagolást. Egész meglepett, hogy az árához képest mennyire tartalmas kiadást kaptam, hiszen a magyar nyelvű tok mellett még egy - szintén magyar nyelvű - kis könyvecske is helyett kapott a játékot tartalmazó CD-k mellett, amiben volt mindenféle háttérinformáció. Mondjuk korábban olvastam egy cikket a játékról az 576 Kbyte-ban. Emlékszem, 4 oldalas volt, és az egyik oldalon a játék főhőse állt, míg a másikon az egyik főellenfél, de nagyon groteszk zombi-csontvázszerű kialakításban. Több se kellett nekem, azonnal elhatároztam azt az újságot lapozgatva, hogy nekem ez a játék KELL, és kész. Mondjuk elég sok játékkal voltam így akkoriban. Főként a horrortémájúakkal. Meg persze Lara Croft kalandjaival.

Reflexből téptem ki a telepítő CD-t a papírtokból, és már ment is az installálás. Közben a képernyőn mindenféle klassz artwork képek jelentek meg, ezek csak tovább csigázták érdeklődésem. Aztán végre rákattinthattam az Undying indító ikonjára. Lévén, hogy egy 2001-es játékról volt szó, kicsit sem aggódtam a gépigény miatt. Úgy 2002-2003 tájékán már volt annyira "izmos" gépem, hogy gond nélkül futtattam az ilyen régebbi játékokat. Aztán már a főmenünél leragadtam, mert már az is egész elvarázsolt. Úgy kell elképzelni, mint valamiféle régi pergamen, különös jelekkel és szimbólumokkal, középen Stonehenge-szerű kövekkel, ha meg az egeret mozgatod, akkor kis lángcsóvát húz maga után. Elég pofás! Pár apróbb beállítás után azonnal ugrottam is neki a kalandoknak a New Game segítségével.

Tudni kell, hogy az Undying alapvetően egy FPS lövölde, megkombinálva klassz kis varázslatokkal és egy elég komplex történettel, amiben még az időutazás és a démoni világba való átteleportálás is helyet kapott. A sztori 1923-ban játszódik, főhősünk Patrick Galloway, egy volt katona, akit még kísértenek a háború emlékei. Egy napon váratlanul levelet kap régi parancsnokától és személyes jóbarátjától, Jeremiah Covenanttól, hogy amint csak lehetséges, látogassa meg annak írországi birtokán, mert bizony gondok vannak. Családi gondok, méghozzá. Patrick eleget is tesz a kérésnek, és elutazik barátja birtokára, ahol csakhamar a saját bőrén is megtapasztalja, hogy egyáltalán nincsenek rendben a dolgok Jeremiah háza táján.

Eleve kezdjük ott, hogy szerencsétlen barátjának az egész famíliája csúnya halált halt. Előbb mind bekattantak, majd valamilyen módon mind elhaláloztak. Igen ám, de nyugalmat nem lelő szellemeik azóta is rettegésben tartják a birtokot és annak környékét. Minden szál a múltba nyúlik. Jeremiah elmeséli, hogy annak idején négy testvérével együtt titokban ellopták apjuk egyik féltve őrzött és rettegett könyvét, mellyel elhajóztak az Álló Kövek Szigetére, hogy ott lefolytassanak egy rituálét. Onnantól kezdve az összes testvér megváltozott, személyiségük egyre groteszkebb formát öltött, míg végül mindet utolérte a csúnya vég. Ám démoni valójuknak az élet még csak ekkor kezdődött el. Jeremiah könyörögve kéri Patrick segítségét, hogy állítsa meg a gonosz erőket és végérvényesen vágja el a Covenant-vérvonalat, különben a Pokol költözik a Földre.

Azért azt gyorsan megemlíteném, hogy az Undying semmit sem reformált meg. Előtte is voltak már horror-FPS-ek, és utána is lettek. Ha csak a 2001-es esztendőt nézem, akkor horror szempontjából ott volt mondjuk az American McGee's Alice avagy a Fatal Frame, de ha meg FPS szempontból vizsgálódok, akkor a Return to Castle Wolfenstein, mely alapjaiban rengette meg a műfajt (egészen az 1 évvel későbbi MoH:AA-ig). Ennek ellenére az Undying tisztességes iparosmunka lett. Ma már szinte senki sem tolná végig megint, viszont a 2000-es évek elején ez még egy kifejezetten izgalmas alkotásnak számított. Főleg, ha az ember szerette a horrort. Én meg imádtam, hát naná, hogy olyan szinten belevetettem magam a játékba, hogy néha egészen belefeledkeztem. Ez főként este volt necces, mert már akkoriban is fülhallgatóval játszottam a játékokat (persze nem olyan spécivel, mint most) és egy-egy jumpscare kifejezetten befosatósra sikeredett, nomeg ez a játék is előszeretettel élt azzal a meglehetősen aljas húzással, hogy random lepakolt ellenfeleket a játékos háta mögé. Voltak ott izgalmak, hidd el. Eleve egy nagyon klassz, nyomasztó helyszínt sikerült találni már a játék legelejére is, hiszen a Covenant-kastélyban megkezdett kalandozásunk rögtön bedob a mélyvízbe. Jópofa, hogy Patrick rendelkezik egy "látó" varázskővel, melyet használva néha megjelennek előttünk olyan dolgok, amiket szabad szemmel nem vehetnénk észre. Ugyanezzel a kővel bizonyos festményekre rápillantva láthatjuk azok "démoni" verzióját is. A legjobb ilyen a nagy családi festmény a galériában. A frász kivert tőle.

Köszönhetően Clive Barker tehetségének, az Undying története kellőképpen hosszú és tartalmas lett. A rengeteg naplórészlettel és felvehető levelekkel, könyvekkel, kéziratokkal megspékelve pedig már-már irodalmi magasságokba emelkedik, hiszen egy olyan összetett és mindenre kiterjedően részletes sztorit kanyarított hozzá Barker, amely önálló novellaként is megállná a helyét. Néha érződik rajta Lovecraft hatása, de inkább ízig-vérig Barker-hatásokat felvonultató játék lett az Undying. Bizonyos részeknél pedig elégedetten mosolyogtam, hogy "na igen, itt egyértelmű, hogy ezt az az ember készítette, aki a Hellraisert is". Ez egyértelműen Aaron és az ő ellen vívott küzdelemnél csúcsosodik ki leginkább.

Egyébként régen nekem az is feltűnt hogy a játék kifejezetten hosszú. Jó, mondjuk annak idején még nem ez volt a divat, hogy 3-4 órás single player kampány, és mehet a multi, akkoriban még kellőképp hosszú és tartalmas volt egy játék, melyért kicsengettél kemény összegeket. És persze akkoriban még a honosítások is nagyon futottak. Bár az Undying-ot először angolul toltam végig, csak később szereztem hozzá honosítást. A sztori azért így is érthető volt. Nameg - virtuális mellveregetés következik - angolból mindig is jó voltam, már egészen kis korom óta külön tanárhoz jártam belőle. Így a lényeg természetesen átjött, de azért később magyarítva még nagyobb élmény volt végigtolni Patrick kalandjait, szívesebben olvasgattam a feljegyzéseket is úgy.

Évekkel később (2008-2009 tájékán), mikor elköltöztünk, és új PC-m lett, megvettem tesómnak karácsonyra a Jerichót [szintén Barker-alkotás - Ralome]. Mivel nem nagyon játszott vele, én belekezdtem, de az már nekem sem jött be. Pedig úgy ültem le elé, hogy talán megint olyan játékélményt kapok, mint az Undyingban. De nem, közel sem volt már annyira jó. Kevesen tudják, de sokáig úgy volt, hogy a játék kap folytatást. Ez lett volna a Demonik, amely azonban sosem készült el, köszönhetően a Jericho közepesnél alig jobb értékeléseinek és emiatti buktájának.

Érdekes lett volna látni hogy Barker mit hoz ki az egészből, azonban az biztos, hogy olyan mint az Undying, sosem készülhetett volna még egy. Oké, a grafika mai szemmel nézve már nem egy nagy szám (és a 16:9-es megjelenítést sem támogatja), de aki el tud tekinteni ettől, az még most is nyugodtan tehet vele egy próbát. Hisz tudod te is jól, hogy a grafika ma már egyáltalán nem mérvadó. Pláne ha pixeles, indie játékok AAA-kategóriás címeket taszítanak le a trónról az év végi listákon.

Igazából én az old school FPS és horrorfanoknak ajánlanám elsősorban. Ha tetszett a RtCW, akkor mindenképp érdemes bepróbálkozni vele, mert simán hozza azt a hangulatot, és néha egészen váratlanul képes meglepni különféle húzásokkal, melyek csak még tovább fokozzák a hangulatot (ilyen volt számomra a múltba látogatás, avagy Oneiros, a halott város (itt érhető leginkább tetten Lovecraft hatása)). A zene pedig mindmáig kiemelkedő, a főmenüben hallható tételek tényleg a mai napig képesek megborzongatni, mert felidézik bennem azokat az időket, mikor tök egyedül toltam ezt a remek kis játékot, és nem igazán foglalkoztatott az, hogy másnap suli, és reggel 6-kor kell kelnem. Számomra az Undying életem egyik meghatározó PC-s játéka, mely talán már rég meg sincs, ám a YouTube-nak köszönhetően bármikor szívesen nézek róla rajongói kritikát és/vagy végigjátszást. Például annak idején fel sem tűnt, hogy jónéhány rejtett dolog helyet kapott benne, sőt, még "easter egg" is került bele. Ja, és Ambrose hangját maga Baker kölcsönözte.

Ha értékelnem kellene, akkor lazán dobnék egy 9/10-es értékelést erre a játékra, mert horror-FPS szempontjából legalább annyira alapmű, mint a Doom, a System Shock 2, az AvP, a FEAR, a Condemned, az Amnesia vagy az Outlast. Az nem lehet mérvadó, hogy már eljárt felette az idő, hiszen a hangulata mind a mai napig utánozhatatlan. És ez az, ami igazán számít, nem az 1080p-s látványvilág és a minél pörgősebb multiplayer. Sajnálom, hogy Barker azóta eltávolodott a videójátékok világától, és inkább a horrorfilmekhez tért vissza. Szerintem simán lett volna még benne 2-3 olyan klasszikus, mint az Undying.

Sebaj, nyugodtan tessék rápillantani, ha kimaradt volna neked.