Julianne Moore-t sokan nem kedvelik azon egyszerű oknál fogva, hogy ő vette át Clarice szerepét Jodie Fostertől a Hannibalban. Az én véleményem az, hogy az égvilágon semmi gond nem volt az alakításával, ugyanúgy szeretem, mint elődjét, de ez szubjektív.

Most azonban nem a Hannibalról szeretnék beszélni, hanem hősnőnk egy másik filmjéről, a Végső menedékről. Moore kisasszony ezúttal egy pszichiátert alakít, Cara Hardingot, aki többszörös szeméyiségzavaros páciensekkel foglalkozik. Habár bőszen tagadja, hogy ilyesmi létezik, egy nap apja (Jeffrey DeMunn, ki nem más, mint a The Walking Dead Dale-je) kérésére egy fura esettel találja szembe magát. David egy visszahúzódó, tolószékbe kényszerült fiatal férfi, akin kezdetben a zavartságán kívül semmi különös nem látható. Miután Cara megvizsgálja, már-már leszidná apját, hogy miért rángatta ide ilyen kis semmiségért, amikor is David személyiséget vált, és egy arrogáns, bunkó sráccá válik, Adammé, aki szöges ellentéte az előbbi énjének. A két személyiségnek komplett, teljesen eltérő múltja van, más a stílusuk, sőt fizikai adottságaik is, hisz Adam minden gond nélkül tud járni, viszont a látásvizsgálaton nem tudja ugyanazt produkálni, mint másik énje.

Cara ezek után már komolyabban foglalkozni kezd új páciensével, ám szkeptikusságából továbbra sem enged. Hamarosan azonban feltűnik egy harmadik személyiség is, és, csak hogy még komolyabbra forduljanak a dolgok, hősnőnk rájön, hogy betege énjei valós személyek voltak, akik egytől-egyig gyilkosság áldozatai lettek. Dr. Harding azonban még erre is talál magyarázatot, hideg logikája viszont cserbenhagyja, mikor egy közeli barátja és kollégája meghal, személyiségét és emlékeit pedig hamarosan viszontlátja Adamben. Cara családja hamarosan veszélybe kerül, és mindenki, ki kapcsolatba kerül a zavart fiatalemberrel, kockázatot vállal.

Fontos leszögezni, hogy a Végső menedéket én nem tartom horrornak. Ez egy szimpla misztikus film, itt-ott horrorelemekkel megfűszerezve. Ettől függetlenül a majdnem két óra gyorsan elszáll a nézése közben, a színészi munkával - már a színészek nevéből adódóan is – nincs semmi gond. A történetnek van egy kis vallási színezete is, akit ez zavar, annak nem feltétlen mondom, hogy nézze meg. A cselekmény szerencsére nem ül le, hiába a viszonylag hosszú játékidő, arra azonban számítani lehet, és kell is, hogy sok idő megy el Cara kutatásával páciense személyiségei után.

A karakterek szerethetők, ritka az ilyen, de egyikük iránt sem éreztem késztetést, hogy felpofozzam. A végén bár nincs hatalmas csattanó, mégis kellőképp kielégítő, nem sablonos és kiszámítható. Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy nem tartják fent a misztikumot arra irányulólag, hogy természetfölötti vagy evilági eseményekkel néznek-e szembe a karakterek. Érdekes lett volna eljátszani a gondolattal, mi húzódik meg a háttérben, és járatni az agyunkat a film egésze alatt, de ez nem ez a fajta alkotás.

A Végső menedék tehát kellemes szórakozást nyújt, nem akarja, hogy túl sokat gondolkodjunk, csak annyit szeretne elérni, hogy egy kis időre kiszakadjunk a szürke hétköznapok kavalkádjából, és kikapcsolódjunk. Épp ezért én jó szívvel ajánlom mindenkinek, ha valaki pedig csak ismerkedik a horror műfajával, ez akár egy finom kiindulópont is lehet számára.

Értékelés: 7/10

IMDb | mafab