A karácsony témakörébe tartozó, szerintem legérdekesebb és legfélelmetesebb karakter természetesen a Krampusz. A név maga német-osztrák eredetű, alakja pedig összenőtt a jóságos, ajándékozó – bár nem mindig – Mikulással, mint annak árnyéka, aki megbünteti vagy elviszi az adott év rossz gyermekeit. Külseje a keresztények ördögképével szinte teljesen megegyezik: patás, szőrös, szarvas gonosz lélek. Tudtommal nem is készült még rá koncentráló film, jó horror pedig főleg nem, így természetesen rendkívül vártam Michael Dougherty 2015-ös, Krampusz című horrorvígjátékát, melynek már az előzetese meggyőzött engem, hogy jó film lesz. Szerencsére nem kellett csalódnom: abszolút kedvenc karácsonyi fekete komédiámmá lépett elő!

Mindenki tudja, hogy a karácsonnyal kéz a kézben jár a stressz, a feszültség, az elvárások, az idegek pedig szentestére pattanásig feszülnek, amit az esetleges irritáló rokonok még tovább tépnek. Max családjában, úgy gondolom, sokan ráismerhetnek saját rokonaikra. Ott van a néni, aki egy évben egyszer jön el, semmit nem hoz, az étel nem ízlik neki, már az első perctől kezdve otthon érzi magát, de legalább alpári humorán jól lehet szórakozni. Az agresszív unokatestvérek, akik minden percet megragadnak, hogy kuzinjaikat szekálják. Szüleik sem különbek, a háziasszony heteken át tartó munkáját pár óra alatt képesek teljesen tönkretenni, így a karácsony máris egy nyögvenyelős, frusztráló ünneppé válik, aminek a végét alig várja az ember.

Egyedül a nagymama tudja, hogy valaha az ünnep az önzetlen ajándékozásról, családról, szeretetről és összetartozásról szólt. Megtanulta, megtanították neki, hogy ennek így kell lennie, megfizetett ezért a tudásért, mert mikor a hit elveszik, a karácsony szellemével együtt, akkor egy ősi gonosz jön el megtanítani és megleckéztetni az embereket: a Krampusz és segédei.

Igazán realisztikus képet festett az előhang magáról az ünnepkörről, amiből már tényleg nagyon sok dolog hiányzik, ami valaha megvolt. Szerencsére a készítők humorosan, szarkasztikusan tudták tálalni az egészet, ami elvette a keserűségét az egész hangulatnak, és igazán jókat tudtunk nevetni. Az elejétől kezdve vártam a Krampusz megjelenését, de nagyon féltem, hogy majd egy CGI-förmedvény lesz. Mikor már úgy gondoltam, hogy tipikusan az a film lesz, amiben a főszereplő szörnyet alig mutatják, akkor igazán beindult a film, és egy Tim Burtont megszégyenítő horror-mese orgiát láthattunk, aminek minden percét imádtam.

Minden megelevenedett, minden gonosz lett, a mézeskalácsoktól kezdve a karácsonyfadíszeken át a zenélő doboz bohócáig. Megjelent a Krampusz mitológiájának egész témaköre, a kivitelezés pedig igazán szórakoztatóra sikerült, jó értelemben. Szerencsére a készítők pontosan eltalálták a horror és a vígjáték megfelelő arányát, ami a szörnyekre is igaz volt: inkább volt olyan, mint egy 80-as években készült horror, bábokkal és robotokkal, de mégsem vált ócskává a látvány. A hangulat tökéletes volt, amit egy nagyon szépen kivitelezett stop motion technikát idéző flashback csak tovább emelt.

A színészek jól teljesítettek (Adam Scott, Toni Colette, Conchata Ferrell), úgy gondolom, nem váltak ripaccsá, és ami még furább, a szinkron is nagyon jól sikerült, köszönhetően főként Molnár Piroskának, aki tovább emelte a humorfaktort. A mesei elemek ellenére nem volt ostoba a film, és nem estek bele olyan hibákba, miszerint nincsenek szomszédok, az áramszünet alatt tényleg áramszünet volt, és senki nem ment fel egyedül az emeletre. Összességében ilyen filmre számítottam, de meglepett, hogy tényleg ennyire élveztem, lelkesen tudom ajánlani mindenkinek, igazi karácsonyi horrorvígjáték!

IMDb | mafab