Chan-wook Park harmadik egész estés rendezése, a 2002-es A bosszú ura (Mr. Vengeance /Sympathy for Mr. Vengeance/Boksuneun naui geot) nyitotta meg a Bosszú-trilógiát, és bár ez is egy jól sikerült film, engem ez fogott meg legkevésbé.

Ryu (Ha-kyun Shin) siketnéma, gyári munkás, akinek nővére nagyon beteg, veseátültetésre lenne szüksége. Mivel rendkívül szegények, még ha akadna is donor, akkor sem lenne pénzük a műtétre és a kezelésekre, ezért Ryu úgy gondolja, jó ötlet üzletet kötni szervkereskedőkkel, ezért összes megtakarított pénzét odaadja nekik, 10 ezer vont, és az egyik veséjét is, hogy cserébe megfelelő donort találjanak testvérének. Csakhogy másnap meztelenül ébred egy épület tetején, hiányzó vesével. Barátnője, miután tudomást szerzett a balga lépésről, kitalálja, hogy raboljanak el egy gazdag szülőkkel élő gyermeket, hogy váltságdíjat követeljenek, melyből fizethetnék az orvosokat és a donort.

A választás Park elnök (Kang-ho Song) lányára esik, akit el is rabolnak, de tényleg csupán a váltságdíj miatt, a kislányt szórakoztatják, ellátják, és egészen meg is szeretik ez idő alatt. Sajnos egy tragédia miatt viszont Ryu mindent elveszt, ami számára fontos volt, és a váltságdíjjal sem tud már mit kezdeni, ezért már csak egy utolsó lehetősége és reménye maradt, ahogyan Parknak is: a bosszú.

A trilógia első részében jelenik meg az emberrablás, gyermekrablás és gyilkosság motívuma, ami A bosszú asszonyának történetét is megadja, de ezúttal a tragédiák külső okok szörnyű egybeesése miatt történnek. A másik két részhez képest A bosszú ura meglepően egyszerű és lassú, ami közrejátszhatott abban, hogy kevésbé kötött le, sokkal drámaibb, mint utódai. Chan-wook Park itt még nem használta a mára már tipikusan rá jellemző képies metaforákat, inkább lineárisan mesélte el a történetet. A rá jellemző rendkívüli zenei aláfestések is hiányoznak trilógiaindító filmjéből, ami pedig nagy hiba, de betudható a síketnémaság bemutatásának céljaként. Mikor Ryu van csak egyedül a képernyőn, mintha egy némafilmeket idéző művet néznénk, ahol minimális a hang – szinte csak a természet apró neszeit hallhatjuk –, gondolatait pedig feliratokkal láthatjuk, illetve azok megvalósítását tetteiben. A főszereplő jól hozza karakterét, tudunk érte izgulni, és nagyon tudjuk sajnálni, annak ellenére, hogy az eszközei morális kérdéseket feszegetnek. Az egész filmben felfedezhető egy társadalomkritikai felhang, vélhetően a Dél-Koreában zajló cselekmény a beteg, fogyatékkal élő emberek viszontagságait hivatott bemutatni. Nagyon lassan jutunk el a véres leszámolásig, és közben az sem egészen biztos, hogy vajon ki is a bosszú ura, de ez inkább a néző saját értékrendjére van bízva, majd mindenki maga eldönti, kivel akar szimpatizálni.

Szerintem: 6/10

IMDb | mafab