Mielőtt bárki úgy döntene, hogy szeretné megnézni ezt a filmet, piszok gyorsan felejtse is el. Habár ha horrorvígjátéknak vagy erőltetett komédiának fogjátok fel, talán még élvezhető is. Helyenként. Ritkán. Na jó, nem hazudok. Bűn rossz.

Found footage - már megkaptam, hogy javarészt azért nem ütnek nálam ezek a filmek, mert nem szeretem magát a műfajt, habár ez így nem igaz, mert a mai napig remegő gyomorral gondolok a Blair Witchre (miután a szép időkben elhitették velem, hogy komolyan, az márpedig igaz film, és azt hiszem, pont ez lenne az ilyen jellegű filmek lényege, hogy igenis elhiggyem, hogy amit látok, az bizony megtörtént), sőt erdőbe sem voltam hajlandó jó ideig menni, mert akkora hatással volt rám. Persze utána már nem igen találtam olyat, ami kicsit is lekötött volna. De tettem egy utolsó próbát (mindig ezt mondom), és adtam egy esélyt. Kár volt.

A történet már maga rosszul kezdődik, olyan sablonos, hogy nem tudom elhinni, hogy nem így tanítják a filmes sulikban. Keress egy olyan helyet, ami bárkinek ismerős lehet (pipa, itt az iskola), válogass olyan szereplőket, akik nem fognak sokat kérni a forgatásért (pipa, mert bizony, ha ellátogatnék egy gimnáziumba, és elmesélném a film történetét, azt hiszem, őszintébb reakciókat látnék, mint a filmben), add a szomszéd srác kezébe a kamerát, mert bekapcsolni minden hülyének sikerül, és teremts egy szellemet, mert abban manapság vagy hisz mindenki, vagy szimplán nem érdekli. Körülbelül ennyivel el is lehetne mondani a véleményemet, de csak hogy ti is érezzétek a szenvedésemet, folytatom. Remélhetőleg még senki nem zárta be az ablakot.

Tehát: 1993-ban a Beatrice High School tanulói színpadra vitték a The Gallows című színdarabot (mekkora poén már), de becsúszott egy kis baki, és Charlie Grimille, az egyik tanuló balesetet szenvedett, és meghalt. Húsz évvel később a tanulók újra elő akarják adni a hírhedt művet, ám hogy legyen benne egy kis csavar, ez nem mindenkinek tetszik. Így néhány diák az előadás előtti éjszakán kommandósat játszik, betörnek az iskolába, és „tipikus amerikai vadbaromként” széthuligánkodják a díszletet. Jöjjön kérem egy újabb csavar (kb. ennyivel öljük is meg a filmet): a gonosz, a szellem, a bosszúálló, a titokzatos gyilkos, egy hóhérruhás rém kötéllel hajkurássza a tiniket, és meg is fojtja őket. Bizony.

81 percnyi borzongást ígértek, de semmit nem kaptam meg ebből, kínszenvedés és sok hangos nevetés viszont annál több volt. Sablonos, erőltetett, lopott. Néhány jump scare azért feltűnik (klisésen), de ne várjatok semmi komolyan ijesztőt vagy elgondolkodtatót. Chris Lofing (a magyar nyelv szépségei) és Travis Cluff rendezték a remekművet (ők írták a forgatókönyvet is), de hogy tudjátok, kiket kell még szidni: Chris Lofing volt a producer és a vágó is, Edd Lukas rángatta a kamerát, ami előtt Cassidy Gifford, Pfeifer Brown, Reese Mishler, Ryan Shoos visítozott többek között. Ne keresgéljetek, nem fogtok olyan nevet találni a stáblistában, aki miatt érdemes lenne egy esélyt adni a filmnek.

Nem azzal van a baj, hogy rossz, mert ha alacsony költségvetésű lenne, megérteném, hisz ez mindig benne van a pakliban. A gond az, hogy drága volt, százezer dolláros büdzsé mellett többet vártam volna! A másik probléma, hogy volt, aki fizetett azért, hogy láthassa. Az pedig már tényleg szemétség. Egyre jobban foglalkoztat az ötlet, hogy simán összehozhatnánk mi magunk is egy hasonló kaliberű filmet. Túl sok pénzbe nem kerülne, és mint a példa is mutatja, nem kell érteni semmihez, hogy megvalósulhasson ez az álom.

Hihetetlenül érdekes dolgokat is olvastam:

{spoiler}Nagyon sok időt töltöttünk négyen összezárva egy sötét pincében – mondta a film egyik fiatal főszereplője, Reese Mishler. – Csomó olyan felvétel volt, amikor tényleg én tartottam a kamerát, azon volt egy adó, és a rendező meg a stáb pár száz méterre ült tőlünk egy másik helyiségben.

Amikor pedig nagyobb csapat volt körülöttünk, sokszor nem is tudtuk, mikor vesznek minket, mikor nem – tette ehhez hozzá Cassidy Gifford. – Azt hiszem, igazából sosem kapcsolták ki a kamerát. Bármit csináltunk, ha próbáltunk, ha szóltunk egymáshoz, azt mind felvették. Nem volt jó érzés. De a legrosszabb mégis az volt, amikor egy elhagyott, félhomályos, néma nézőtér felé kellett fordulnom, és azt kiabáltam: „Charlie! Charlie!” Nem vagyok babonás, de akkor nagyon be voltam tojva…

{/spoiler}

Személy szerint én úgy döntöttem, hogy a büdös életben nem nézek meg többet olyan filmet, ami hasonló dolgokból van összerakva. A két pontot csak azért kapja meg, mert valamennyi időt (tök feleslegesen) mégis belefeccöltek a forgatásba.

2/10

IMDb | mafab