Képzeljük el, hogy van egy ismert franchise, amit mindenki lehúz a sárga földig. Előbbi gondolatunkat egészítsük ki azzal, hogy ez a bizonyos franchise valamikor fényes ékköve volt a found footage horroroknak, és bár nem elsőként, de mégis úttörőként robbant be a köztudatba. Azonban a sorozat elkövette azt a hibát, hogy képtelen volt megújulni, sablonossá, kiszámíthatóvá és unalmassá vált, ennek hatása pedig visszanyúlt egészen a kezdetekig: a fanyalgó, csalódott emberek hamarosan az első részt is előszeretettel kezdték szidni, ezt látva pedig sokan csatlakoztak hozzájuk, és hamarosan megkopott egykori fénye az egész projektnek. Ez a Paranormal Activity, aminek „befejező” részét fogjuk most kitárgyalni. Előtte azonban egy kis történelem.

Létezik a teljesen jó, 2007-es első rész, majd jött az elfogadható folytatás 2010-ben. Harmadik nekifutásra egy előzményt kaptunk 2011-ben, aminek az égvilágon semmi értelme nem volt, rögtön rá egy évre pedig jött az eszement, felfoghatatlan és értelmezhetetlen negyedik rész, amiben az teszi ki a cselekmény nagyjából 80%-át, hogy egy kiscsaj felváltva beszél és üvölt. A The Marked Ones spin offról sem tudok sajnos sok jót mondani, de lényegesen több pozitívummal rendelkezik, mint elődje. Habár a 3. rész óta röhögve néztem az összes epizódját ennek az egésznek, valamiért mégis vártam a folytatásokat. Lehet, azt vártam, hogy végre észhez térnek az alkotók, és felfogják, mi a problémája a nagyérdeműnek, de lehet, hogy csak szerettem mulatni a sületlenségeken, azaz a játékidő háromnegyedén. Ennélfogva a nagy dirrel-durral beharangozott „végső” felvonás elé is izgatottan ültem le. Ghost Dimension, hú... Tapintani a feszültséget.

Nem tudom, hányszor néztem már végig a kezdő képsorokat. Boldog család új házba költözik, a mindenit. De jajj ne, csak nem szellemjárta lesz a lakás? Erre bizony sosem gondoltam volna! Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy valahol itt, az 5. perc környékén elásta magát a film, ennyi volt, ügy lezárva. De persze ezt nem tehetem meg, meg amúgy is érzem, hogy bizony megint jókat fogok kacagni, szóval lássuk tovább!

Tehát, az új házban az apuka talál egy régi kamerát, ami valamiért képes érzékelni a szellemdimenziót (gondolom, hogy azt), és ezzel majd a későbbiekben képes lesz látni az életüket keserítő démont. A gonosz lélek először persze kicsiben kezdi, elmozdít ezt-azt, beszélget a gyerkőccel, és hasonlók. Ha nem láttam volna ezerszer, talán nem is lenne olyan kínos nézni. Lényeg a lényeg, a magát Tobynak elkeresztelő démon nagyon szeretne érvényesülni, ezért aztán különféle gonoszságokat követ el, miközben a család - élén az apukával, meg annak idegesítő testvérével - próbálják őt... hát elméletileg megállítani, gyakorlatilag meg mindent csinálnak, csak pont azt nem, aminek lenne is bármi értelme, de ezen tényleg felesleges fennakadni, főleg a 4. rész óta.

Egyébként leszámítva a kamera körüli ezer kérdést, történetesen, hogy ki tette oda, miért tette oda, miért lehet vele démonokat kukkolni, és a többi, ez egy egész jó húzás volt. Több hangulatos jelenet is kötődik a készülékhez, egész jól megoldották a démon kinézetét is, és valóban jó érzéssel tölti el az embert, hogy a hatodik részre végre lát is valamit a főgonoszból. Na de hadd ejtsek szót a kedvenc filmes jelenségemről is, a logikátlan, ordenáré ostobaságokról is.

Mondjuk, hogy lassanként elfogadjuk a tényt: szellemjárás van a házunkban. Ennek tudatában egy nap arra sétálunk be a gyerekszobába, hogy túlvilági, démoni és cseppet sem dekoratív rúnák, illetve jelképek vannak a falra festve. A film logikája szerint ilyenkor a megoldás az, hogy meglepődünk, majd konstatálva a helyzetet, elfogadjuk a dolgok rendjét, és magukra hagyjuk az alvilági kapukat megnyitó festményeket. Gyönyörű.

No, de ez nem minden. Nyilván mindenki ismeri a saját lakását annyira, hogy feltűnik neki, ha egy ágy méretű lyuk keletkezik a falban. Kedvenc főhősünk is sasszemekkel van megáldva, így hamar kiszúrja, hogy az imént mintha még tömör fal lett volna a járat helyén. Azonban őt nem olyan fából faragták, hogy ilyeneken megütközzön, helyette egyszerűen bemászik a lyukba, és reméli a legjobbakat. Nem semmi.

Ideje kicsit komolyabbra venni a hangsúlyt. A The Ghost Dimension pontosan ugyanabban szenved, mint korábbi társai: az ötlettelenség érződik minden egyes képkockáról, mindent láttunk már korábban, amit pedig mégsem, az túl kevés ahhoz, hogy elégedettek lehessünk. Vannak jó jelenetek, mint mikor az apuka és testvére a konyhában keresnek menedéket Toby elől, vagy mikor a régi VHS-kazettákat nézik, és ráébrednek, hogy azokon róluk beszélnek. Mindezek elviselhetővé teszik az alkotást, és még az is látszik, hogy próbálták lekerekíteni a történetet, bár az más kérdés, hogy nagyon nem sikerült. Sokan negatívumként élik meg a vontatott részeket is - bizony azok is jelen vannak ismét, és a cselekmény az utolsó 10-15 percben sűrűsödik össze, akkor viszont nagyon. Bíztam benne, hogy valami újítást belevisznek így utoljára a befejezésbe, elvégre ötször néztük végig ugyanazt, csak más szereplőkkel, de sajnálatos módon ragaszkodtak a kiszámíthatósághoz. Szépen van megcsinálva, de unalmas, és engem inkább dühített, mint szórakoztatott.

Ha el kéne helyeznem a többi rész mellett a The Ghost Dimensiont, én úgy gondolom, hogy a 2. rész után tenném, bár a zuhanás még így is érezhető lenne. Azonban a gyenge 3. és főleg a botrányos 4. epizódhoz képest egy sokkal jobb filmet kaptunk. Akik eddig bírták a franchise által nyújtott kiképzést, azoknak egy kis fellélegzés lesz ez, ám akik már megcsömörlöttek, azok inkább kerüljék, már nincs mit megmenteni. Arra mindenesetre kíváncsi vagyok, tényleg úgy gondolják-e, hogy ezzel befejezték a témát. Őszintén szólva kétlem, de erre a kérdésre majd az idő választ ad...

Értékelés: 5/10

IMDb | mafab