eN.Dé. ezúttal egy varázslatos időutazásra invitál benneteket. Nagyon köszönjük ezt az írást is!

Már a filmezés kezdetén is felismerték, hogy ha tartós eredményt akarnak elérni, annak legfőbb eszköze, ha erős hatást gyakorolnak a nézőközönségre. Ha jobban megfigyeljük, akkor észrevehetjük, hogy az ütős képi ábrázolás mellett igyekeztek a filmkészítők reflektálni a társadalomban végbement változásokra, tragédiákra, és éltek azzal a film által nyújtott lehetőséggel, hogy erőteljes kritikákat közvetítsenek az emberek felé. Nem volt ez másképpen a Robert Wiene által 1920-ban rendezett Das Cabinet des Dr. Caligari című alkotással sem.

A film nyitójelenetében két férfit láthatunk, akik egy padon ülnek és beszélgetnek, mígnem egy fehérbe öltözött nő jelenik meg a színen, akiről kiderül, hogy a fiatalabb férfi, Francis menyasszonya, és nem is olyan régen hihetetlen eseményeknek voltak a szereplői. Itt kezdődik el Dr. Caligari történetének elmesélése, aki szolgájával, Cesaréval lépett fel a német hegyekbeli Holstenwall falujában azzal, hogy Cesare bármilyen kérdést képes megválaszolni. Francis és barátja, Alan elmennek megnézni ezt a hihetetlen mutatványt. Alant annyira lenyűgözi Cesare, hogy odalép hozzá, és megkérdezi tőle, mennyi van még hátra az életéből, mire Cesare azt feleli, hogy másnap pirkadatkor meg fog halni. A jóslat pedig valóra válik.

Francis és barátnője, Jane nyomozásba kezd, hogy megtudják, mi okozta barátjuk halálát, ezzel pedig megpecsételik saját sorsukat is. Cesare elrabolja Jane-t, azért, hogy végezzen vele, de a lány szépsége végül annyira elbűvöli, hogy megkönyörül rajta. Francis közben olyan felfedezést tesz, ami az egész történetet és az addig látottakat felborítja. A film végén pedig egy olyan csattanót kapunk, amit még a mostani filmekben is csak ritkán tapasztalhatunk. A történetről nem mondanék többet, mert teljesen elvenném a hatását az alkotásnak, és megfosztanám azokat a nézőket a döbbenettől, akik még nem látták.

Azt kell, hogy mondjam, ez a film igazi klasszikus és örök darab. A Dr. Caligari közvetlenül az I. világháború után készült alkotás, az expresszionista irányzat legtöbbet hivatkozott, legütősebb darabja. Ez a film tipikusan annak a példája, ami nem egy erős rendezőnek, hanem a forgatókönyvírónak, a színészeknek, a zenének és természetesen a látványvilágnak köszönheti időtállóságát. Kizárólag festett díszletet használtak, amit három expresszionista festő álmodott meg és készített el. Nagyon jó munkát végeztek, egyszerűen nem tudja a néző eldönteni, hogy ébren van vagy álmodik, ami nagyon jól passzol a történethez, igazán erős alapot és hátteret biztosítva neki. Ezt az ébren álmodást erősítik a színészek is, akik egyáltalán nem ripacskodnak, hanem tökéletesen, a történettel és látvánnyal harmonizálva lebegik be a képernyőt. Az egész nagyon bizarr, nagyon kísérteties és nyugtalanító.

Robert Wiene egyébként sokkal erősebb társadalomkritikát képzelt el a kezdetekben. A német császárság kegyetlenségeit és a német emberek kihasználhatóságát akarta bemutatni filmjében. Ennek értelmében Dr. Caligari testesíti meg a hatalmat, aki bábozik az emberekkel, magukból kifordítva őket, mint Cesarét. A többiek pedig próbálják megérteni az eseményeket, de ez a kegyetlenség ép ésszel felfoghatatlan, így elmenekülnek előle egy olyan világba, amit saját maguk alkottak meg. Végül pedig nem marad más, csak a magány, a kiszolgáltatottság és a káosz.

Szándékosan nem akartam többet mesélni a történetről, mert sokszor nagyon nehéz szavakba önteni a látottakat, valamint nem akartam elvenni az erejét a filmnek. Ugyanis ennek az alkotásnak van ereje és hatása. Olyan képeket használ, és a színészek annyira nagyszerűen játszanak, hogy a néző retinájába égnek a látottak. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Cesare először kinyitja a szemét. Nem számít, hogy lassan 100 éves filmről beszélünk, a Das Cabinet des Dr. Caligari egy örökérvényű alkotás, mind hatását, mind pedig mondanivalóját tekintve.

Pontszámom: 10/10

IMDb | mafab