Manapság divat szidni a Pánikszobát. A „kritikusok” szerint a szóban forgó alkotás David Fincher egyik leggyengébb filmje, nincsenek benne érdemi fordulatok, nem fedezhetőek fel benne érdekes karakterek. Nos, én úgy gondolom, hogy a 2002-ben megjelent Panic Room tényleg nem ér fel a Hetedik, a Harcosok klubja vagy éppen a Holtodiglan szintjére, mégis egy remek filmről van szó, amely minden „hibája” ellenére egy emlékezetes home invasionné vált.

A frissen elvált Meg (Jodie Foster) és kislánya, Sarah (Kristen Stewart) egy óriási, négyszintes New York-i apartmanba költözik. A ház hatalmas, fenntartási költségei pedig igen magasak, mégis megveszik. A lakás – beköltözésük után is – szinte kong az ürességtől, és már a kezdő képsorokban is nyugtalanító hangulatot áraszt. A ház itt az emberi kapcsolatok kiüresedésének szimbóluma: a család csonka, az apuka lelépett egy fiatal nővel, az intim szféra békéjét szolgáltató védelmi háló megszűnt. Minden csalódottsága és enerváltsága ellenére Meg erős marad, a lányával való érzelmi fonál mindvégig egy fontos, sarkalatos pontja marad a cselekménynek. Szükségük is lesz egymásra, ugyanis az új házban töltött első éjszakán három idegen tör be hozzájuk. Még jó, hogy akad a lakásban egy pánikszoba, ahová bezárkózhatnak…

A legtöbb home invasion filmmel ellentétben itt nem a lelki/fizikai terroron van a hangsúly, hanem az „agymunkán”. A betolakodók a szobába való bejutásért küzdenek, mert az ott található széfben értékes holmik akadnak. Anya és lánya nem hagyja magát, a páros nem szeretné, hogy a hívatlan vendégek bejussanak a szobába. Jodie Foster (Taxisofőr, A bárányok hallgatnak) remekel a mindenre képes anyatigris szerepében, és az ifjú Kristen Stewart is meglepően hiteles (2002-ben még messze volt az Alkonyat-széria). Szerencsére a pánikszoba egy elmés szerkezet, csak belülről nyitható. Vajon megoldható-e a kívülről való bejutás? És ha igen, hogyan? A három betörő közül egyértelműen a mindig bociszemű Forrest Whitaker alakította figura viszi a prímet. Bár egy pénzéhes ember benyomását kelti, nem egy őrült alak, ráadásul a film végén még szerethetővé is válik. Mondjuk nem gyakran látni olyan embert, aki a saját munkaruhájában megy betörni…

Eközben a szobában is zajlik az élet, a két nő a segítségkérésen mesterkedik, több-kevesebb sikerrel. Szóval az alapszituáció és a történet nem váltja meg a világot, a feszültség viszont mesterien adagolt, az atmoszférateremtés és a hangulat pedig nagyon rendben van. A színvilág baljós, a világítás profi, a kamerakezelés és a lassítások néhol egészen újszerűek. Mindent összevetve az elemek egy szórakoztató, mégis feszültséggel teli egésszé állnak össze.

Jó kis film a Pánikszoba, még úgy is, hogy a legtöbb „otthoninváziós” filmhez képest elég keveset markol - már ami a lelki folyamatokat illeti. Bátran ajánlom mindenkinek!

Szerintem: 8/10

IMDb | mafab