1972
Wes Craven munkásságáról már rengetegszer megemlékeztünk az oldalon (a teljesség igénye nélkül: Sziklák szeme, Rémálom az Elm utcában, Sikoly-sorozat, a nemrégiben bemutatott The Girl in the Photographs), azonban első, debütáló munkájáról, az 1972-es Az utolsó ház balra című filmről eddig még nem írtunk. Pedig érdemes - nagy hiányosságot pótolunk most.
A történet némileg eltér a kolléganő által ismertetett remake sztorijától (lásd lent). Itt nincs tóparti ház, és
{spoiler}Collingwoodék lánya sem éli túl Krugék kínzásait. {/spoiler}
Mari Collingwood csak születésnapját szeretné megünnepelni – egy kis piával, droggal, barátnőjével, Phyllissel, és egy Bloodlust nevű, feltételezhetően sátánista banda koncertjével. Szülei vonakodva bár, de elengedik, hogy aztán a két lány a börtönből épp meglógott pszichopata család, Krugék kezei közé kerüljön…
A hetvenes évek elején javában dúlt a vietnami háború, az amerikai egyetemisták tiltakoztak ellene, milliók vesztették el hitüket a hazájukban és a világban, az „amerikai álom” megtörni, elmúlni látszott. A fiatalság olyan fontos ügyek megoldását sürgette, mint a nők és a homoszexuálisok jogai. Ez a forradalmi hangulat ragadt át a filmkészítők új nemzedékére is, akik között már ott lapult Wes Craven, aki eredetileg angol irodalmat tanított egy egyetemen. „Az utolsó ház balra korának saját terméke volt – emlékezett vissza később egy interjú során Craven –, abban az időben minden szabályt kidobtunk az ablakon, és mindenki igyekezett kitörni a cenzúra fogságából. Számunkra csak a mozifilm volt a lényeg, hogy megmutassuk, milyen a valódi erőszak. Fel szerettük volna kavarni az állóvizet, meg szerettük volna mutatni, hogy Amerikán belül sem stimmel minden.”
Szóval a finom társadalomkritika már Craven legkorábbi munkájában is megjelenik, amelyhez egy furcsa, burleszkszerű humor is párosul, ami csak felerősíti a kilátástalanságot: a rendőrök baromi hülyék, egy kocsit sem tudnak leinteni, a jogszerű hatalom ereje teljesen megszűnt. Hogy kik képesek változtatni az életen, kik mozdítják előre a cselekményt? A beteges elméjű Krug család és Collingwoodék. A lányok haláltusája a mai napig „élvezetes”, bátran kijelenthetem, hogy az idő vasfoga nem kezdte ki a filmet, ma is ugyanolyan kegyetlen és sokkoló, mint amilyen négy évtizeddel ezelőtt lehetett. A bosszú persze nem maradhat el, a házaspár minden eszközt bevet annak érdekében, hogy elégtételt vegyen
{spoiler}Mari brutális meggyilkolásáért…{/spoiler}
Mi mást lehetne még mondani erről a zseniális, felkavaró filmről? Természetesen:
10/10
(Lewis)
2009
Bevallom, az eredeti 1972-es változatot még nem volt időm megnézni, de a 2009-es remake hatalmas nyomot hagyott bennem. Noha Wes Craven itt csak a produceri munkákat vállalta, és az újonc Dennis Iliadis volt a rendező, szépen összerakták a filmet, és Craven neve nem lett befeketítve. A történet javarészt ugyanarról szól. Mit tesz egy szülő, ha egyetlen gyermekét súlyosan bántalmazzák, sőt meg is akarják ölni? A kezébe veszi az irányítást, és elszabadul a pokol. A spoiler mögött javarészt leírom a történetet, és kivesézem a dolgot, így aki még nem látta a filmet, és meglepetésekkel szeretné megnézni, térjen vissza, ha már túlesett rajta.
{spoiler}A Collingwood házaspár, Emma (Monica Potter) és John (Tony Goldwyn) pihenésre vágyik, ezért tinédzser lányukkal, Marivel (Sara Paxton) egy elhagyatott, tóparti házba utaznak. Később Mari, kihasználva a szülők jó kedvét, elkéri a családi autót, hogy elmehessen barátnőjéhez, a pénztárosként dolgozó Paige-hez (Martha MacIsaac). A lányok a boltban találkoznak a különc Justinnal (Spencer Treat Clark), aki elhívja őket a motelszobájába egy kis füvezésre. Kapva az ingyen repülésen, a lányok igent mondanak.
A fiatalok jókedvét Justin „családtagjai” zavarják meg: a fiú apja, az ijesztő Krug (Garret Dillahunt), annak testvére (Aaron Paul) és Krug barátnője, Sadie (Riki Lindhome).
Már ránézésre is elég bizarr a társaság, de amikor Krug kikelve magából megmutatja a helyi újságot Justinnak, amin az ő képük van, kiderül, hogy Sadie és Francis megölt két tisztet, mikor felborították a Krugot szállító rendőrautót. Mari és Paige már későn jön rá, hogy nem szabadulnak a helyzetből, és hiába ígérgetnek, könyörögnek, a banda elrabolja őket.
Amíg Krug próbálja megtalálni az autópályát, az okos Mari meggyőzi, hogy egy másik úton menjenek, ami elvezeti őket a tóparti házat, így reméli, hogy biztonságba kerülhetnek. A lány megpróbál kiugrani a kocsiból, de a dulakodás miatt Krug nekihajt egy fának. Mari nem adja fel, és menekülőre fogja a dolgot, Sadie és Francis viszont elkapják, és péppé verik. Krug nem felejt, piszok dühös lesz, és hogy fiából férfit faragjon, kényszeríti, hogy a fiú megsimogassa a lány melleit. Paige eközben káromkodik és kiabál, hogy fejezzék be. Ezért a férfiak többször leszúrják, Mari pedig végignézi, hogy barátnője elvérzik. A tortúrának még nincs vége: a beteges hajlamokkal rendelkező apa megerőszakolja a szerencsétlen lányt, akinek éppen annyi ereje van még, hogy elmeneküljön és a közeli tóba ugorjon. Minden erejét összeszedve elúszik, de Krug háton lövi…
A vihar miatt a banda menedéket keres, szerencsétlenségükre éppen Emmánál és Johnnál találják meg azt. Justin rájön, hogy Mari szüleinél vannak. Hogy figyelmeztesse őket, a lány nyakláncát a pulton hagyja. A szülők megtalálják már alig élő lányukat a verandán, rájönnek, hogy meg is erőszakolták. Mikor észreveszik a nyakláncot, összeáll a kép, hogy pont azoknak segítettek, akik brutálisan viselkedtek gyermekükkel.
Hogy hajóval még azelőtt elvihessék a lányt a kórházba, hogy elvérezne, meg kell találniuk a kulcsot, a banda figyelmét pedig nem akarják felhívni. Ettől kezdve az események felpörögnek, az áldozat szerepét pedig átveszi a banda.
A szülők már nem türtőztetik magukat, és válogatott módszerekkel, szépen sorjában mindenkit kivégeznek. Kivéve Justint, aki valahogy sosem tartozott közéjük, így a fiú az ő oldalukra áll…
{/spoiler}
Remek hangulattal bíró, nyomasztó alkotás. A naturalisztikus ábrázolásnak köszönhetően minden szenvedés átjön a nézőnek is. Egyik pillanatban kiakadsz, felfordul a gyomrod, aztán dühös leszel, és el sem hiszed, hogy valóban vannak ennyire gonosz emberek, majd szomorúság önt el, és együttérzel. Nem csak durr bele módon tolják az arcunkba a vért és a testnedveket, de mégis eleget mutatnak ahhoz, hogy az ember szíve és gyomra összeszoruljon.
A szülők, Monica Potter és Tony Goldwyn remekül alakítják a kétségbeesett, majd bosszúra éhes házaspárt, minden tettüket megértjük és elfogadjuk, de vannak olyan pillanatok, mikor már sajnáljuk a banda tagjait. A Justint alakító Spencer Treat Clark fiatal kora ellenére is remek színész. A banda pedig: látszik rajtuk, hogy elvetemültek, noha a Sadie-t játszó színésznő az első pillanattól kezdve ellenszenves volt (hogy a fenébe ne lenne az, hiszen az a dolga), Aaron Pault pedig azóta már megismerte a közönség és tudjuk, hogy tökéletes.
Az egész filmet Garret Dillahunt pecsételi meg. Komolyan, beteg, mocskos és hihetetlenül szadista. Annyira embertelen, hogy dacára annak, hogy tudjuk, csak egy szerepről van szó, őt látván mindenkinek kinyílik a bicska a zsebében. Az egészet pedig elviszi a hátán a szép és különleges Sara Paxton, mert nem a tipikus sikítós, visítós, ész nélkül rohangáló szőke cica horrorszereplőt kaptuk vele, hanem a hideg és kimért, szenvedni képes leányzót, aki a sok megpróbáltatás ellenére sem adja fel, és küzd, amíg csak teheti...
A vágások tökéletesek, nincs totojázás, nincs időhúzás, csak mesteri remekelés.
A negatívum:
{spoiler}Egyetlenegyet emelnék ki: ha bárki a szülők helyzetében lenne, mit tenne Justinnal? Én nem engedném el… Hanem hasonló sorsra jutna, mint az apja.
{/spoiler}
9/10
(Lucifer's Angel)