Michael Haneke nem könnyű rendező. Ugyan sok kollégájáról mondják ezt, de az ő esetében ez teljes mértékig helytálló. Filmjeit úgy gondolom, egy-kettőnél többször nem lehet megnézni, és nem azért, mert bármi hiba lenne bennük, hanem a látottak szétszedik az ember lelkét. Ha csak a Zongoratanárnőben látott ambivalens, perverz, kihasználó kapcsolatbemutatásra gondolok, a hátamon futkos a hideg, s bár az az abszolút kedvencem a rendezőtől, a Funny Games (1997/2007) a két legkegyetlenebb, legaljasabb filmje, ami a lelki terrort és fizikai bántalmazást felvonultató filmek között előkelő helyen szerepel.

Két filmet említettem, mivel Haneke egyszer megrendezte francia-osztrák szereplőgárdával és stábbal, 10 évvel később pedig amerikai színészekkel, amerikaiaknak. Sokszor gondoltam rá, mi szükség volt erre, már a remake gondolata is furcsa, ismerve a filmet, de az, hogy konkrétan szóról-szóra, percről percre és képkockáról képkockáról forgatta újra ugyanaz a rendező, csak más arcokkal, elgondolkodtató. Nem hiszem, hogy a pénz vezérelte Hanekét, egy görbe tükörnek vélem ezt a  húzását, a teóriámat pedig a film egyes sajátos elemei támasztják alá, mivel mindkét esetben nem egyszer előfordul, hogy a karakterek ledöntik a negyedik falat. Kiszólnak, kinéznek, és egy ominózus jelenet után pedig biztos voltam benne, hogy mindez egy reflexió a horror- és thrillernézőkre, miszerint minden szenvedés, minden kín, amit a szereplők átélnek, értünk van, nekünk szól, a mi igényeinket elégíti ki, hogy elvonatkoztathassunk a látottaktól, ezáltal pedig jó embernek érezhessük magunkat. Ez pedig még frusztrálóbb, mint a film maga. Az, hogy Haneke készített egy amerikai verziót is, szerintem csupán azt a célt szolgálta, hogy más ne tegye ezt meg, és semmit ne változtasson az eredeti elképzelésen. Hogyha a rendező készítene egy ázsiai változatot, biztos vagyok benne, hogy az is ugyanilyen lenne.

Ann (Naomi Watts) és George (Tim Roth) hazafelé tartanak fiukkal, kertvárosi otthonukba; a hétvégére vitorlázást terveznek a szomszédjaikkal. Útközben beköszönnek az említett szomszédokhoz is, akikhez két fiatalember csatlakozott; külsőre golfosoknak tűnnek. Nem sokkal később, miközben Ann ebédhez készülődik, megjelenik a küszöbén az egyik fiú, és tojást kér, amire a szomszédasszonynak van szüksége. Ann szívesen ad, még azután is, hogy a fiú kétbalkezesen összetöri a tojásokat. Mikor ismét megjelenik a rejtélyes alak, ezúttal a társával együtt, már nem tud kedélyes maradni az asszony, és legszívesebben kidobná őket a házból. George és a fiuk is megérkezik a vitorlás felhúzásából, és kezdetét veszi a család kálváriája, egy napig tartó szenvedése, melyben elképesztő lelki gyötrésnek, szexuális megalázásnak és fizikai bántalmazásnak teszi ki őket a két pszichopata férfi.

A másik dilemmát az okozta, hogy melyik verziót mutassam be, kettőt egyszerre tényleg nem érdemes, mert hajszálpontosan ugyanaz a cselekmény, mindkét esetben remekül játszanak a színészek, így csupán szimpátia alapján döntöttem az amerikai verzió mellett. Míg Naomi Watts és Tim Roth is elképesztően jól alakítanak, addig az osztrákok esetében inkább elképzelhető, hogy ez abszolút bárkivel megtörténhet, de Watts egyik kedvenc színésznőm, így inkább az ő játékát néztem újra. Már az első negyed órában elkezdődnek az események, amik végig intenzív feszültségben tartják a nézőt, és többször is hiú ábrándba ringatják, hogy a szenvedésnek hamarosan vége. Nagyon megviselő darab a Funny Games, felejthetetlen nyomot hagy, de érdemes ismerni, mert a home invasionok között előkelő helyen szerepel!

Szerintem mindkét film: 10/10

IMDb | mafab (1997) / IMDb | mafab (2007)