eN.Dé. újra kinyitotta a kincsesládát, és egy igazi klasszikusra bukkant! Köszönjük ezt az írást is!

Vannak olyan filmek, amik nagyon rossz helyen és rossz időben születnek meg, ezért csak sokkal később kezdik el őket értékelni. Michael Powell 1960-ban forgatott Peeping Tom című alkotása pontosan ezek közé tartozik. Témáját tekintve nagyon hasonlít Alfred Hitchcock Psychójához, ami szintén abban az évben jött ki, mégsem sikerült megnyernie akkori közönségét, sőt egyenesen tömeghisztéria tört ki a film miatt.

A történet Mark Lewisról szól, aki egy nagyon sármos, jóravaló fiatalember. Igen halk szavú, udvarias és visszahúzódó. Mark szenvedélyes filmes, jobbára a kamera mögött érzi magát igazán otthon. Az a nagy álma, hogy híres rendező legyen. Egy hibája azonban mégis van, történetesen imád nőket gyilkolni. Áldozatai nem csak prostituáltakból kerülnek ki, hanem bárkit kiszemelhet magának, ez is jól mutatja, hogy valami nagyon mély és kiolthatatlan traumán esett át. Mark nem csak megöli a nőket, ennél sokkal messzebbre megy. Mindegyik áldozatát hosszasan megfigyeli kameráján keresztül, és rögzíti mindennapjaikat, egészen a halálukig. A gyilkosságokat gyötrően közelről nézhetjük végig, ahogyan a haláltusájukat is. Ez azonban nem elég Marknak. Nagyon fontos eleme a filmnek az apjához való viszonya. Mark apja ugyanis híres pszichológus volt, akinek a szakterülete az emberi félelem volt, kísérleteinek alanya pedig a fia. Mark nem csinál mást, mint követi apját. Kiválasztja, megfélemlíti a nőket, akiknek nemcsak át kell élniük saját rettegésüket, hanem végig is kell nézniük egy tükörben, amit Mark a kamerára erősített.

A Peeping Tom egy nagyon brutális alkotás, ami nem véletlenül sokkolta a nézőit és vált mostanra kultfilmmé. Lehet, hogy nem leszek népszerű, de szerintem jobb, mint a Psycho, és azt is elmondom, hogy miért. Michael Powell elérte azt, hogy egyszerre szeressük és gyűlöljük Markot; elérte, hogy egyszerre legyünk áldozatok és gyilkosok. Elérte azt, hogy a részesei lettünk a filmnek, és elérte, hogy emiatt borzalmasan kényelmetlenül érezzük magunkat. Ugyanis, lássuk be, kukkolók vagyunk. Elmegyünk a moziba, vagy leülünk a képernyő elé, és borzasztó dolgokat nézünk. A rendező pedig gondolt egyet, és azt mondta, akkor ne csak nézzétek, hanem legyetek ti is részesei a borzalmaknak, és érezzétek magatokat baromi kényelmetlenül. Ami pedig a legrosszabb az egészben, hogy sikerült is neki, nem tudjuk magunkat kivonni a látottak alól.

A Peeping Tom története nem egyedi, ezer meg egy ilyen film készült már sorozatgyilkosokról. Brutalitásban van, amelyiket lekörözi, és van, amelyik mögött messze elmarad. A látásmódot, a beállításokat és a vágást tekintve azonban nincsen nála jobb. Ez egy nagyon kegyetlen film, amit ha megnézünk, joggal merül fel bennünk a kérdés: most mik vagyunk mi, gyilkosok vagy áldozatok?

Pontszámom: 9/10

IMDb | mafab