Egy fiatal nő tízéves osztálytalálkozó előtti buliba érkezik barátja elszigetelt házába. A srácot azonban nem találja ott, és miközben a keresésére indul, meglát valamit-valakit, és azonnal menekülni kezd. Az illető azonban csapdát állít neki, és elkapja.

Lassanként szállingóznak a többiek is, beszélgetnek, kártyázgatnak, felidézik a régi szép időket. Aztán előkerül az iskolai évkönyv is, ám döbbenten veszik észre, hogy az egy általuk annak idején megpiszkált példány, melyben valakinek a fényképe teljesen össze van karcolva. Nos, igen - ő volt az a srác, akit annak idején halálra szekáltak mindannyian, betetőzve azzal, hogy egy pisztolyt rejtettek a szekrényébe, minek következtében szegény fiút kicsapták, és javítóintézetbe került. Azóta se tudják, mi van vele.

Apropó, évkönyv. Ottani szokás szerint mindenki fényképe alá kerül valami rövid jóslat az illető jövőjéről. Az általános "ő viheti a legtöbbre" helyett bármi más, az adott diákra jellemző szöveg megjelenhet, pl. "minden női szívet összetör", "a legjobb lapokat osztják neki". Vagy éppen "meg fog halni", mint a fent említett, folyton piszkált srác esetében. Mindez jóval nagyobb jelentőséggel bír rögtön azután, hogy megtalálják a lányt, elvágott torokkal és egy rakás fényfüzérrel. "Mindig ott lesz a rivaldafényben", jósolta az évkönyv - és most ott van. Vajon a hokicsapatból nemrég kirakott depressziós srác kattant be? Esetleg a gimis mókamester ezúttal túl messzire ment? Vagy lehet, hogy valaki még mindig tudja, mit tettek 10 évvel azelőtt?

Legutóbbi élményem a '80-as évek slasherjei előtt való tisztelgést illetően eléggé bosszantóra sikerült, és a vicces The Final Girlsben sem volt több a poénokon kívül. Talán most is gyanút kellett volna fognom, hogy már az első alkalommal, még a tavaly Halloweenkor kihozott első promójelenetben mindjárt egy tipikus slasherös bénázással próbáltak "kedvet csinálni". De hát a rajongó kíváncsi. A rajongó türelmes. De ezt meg kellene szolgálni - kellett volna. Ez ugyanis laposabb, mint egy meghámozott léggömb. A film első felében szinte csak viháncolás meg nosztalgiázás van végig (nosztalgia a nosztalgikusnak szánt filmben - totál meta), leszámítva az eltűnést, aztán egyszercsak ráakadnak az első hullára, majd a gyilkos is csak úgy a semmiből terem elő megint.

A rajongó természetesen reménykedik meg bizakodik is, így azt várja, hogy ezután már lesz valami érdekes is, és végre beindulnak az események. De nem indulnak be, mert a gyilkos nem igazán kreatív (bár a talárkalap használata az oké), és minimális mértékű feszültséget teremt csupán. A köztes jelenetekben sem érdemes izgalmakat keresni. És akkor a forgatókönyv még rátesz erre egy lapáttal, mert a skacok a vészhelyzet kellős közepén is képesek nekiállni lelkizni a gimis időszak alatti sérelmekről-bánatokról (a dialógus nemlétező színvonalát is inkább hagyjuk). De a rendező még ezt is meg tudta fejelni azzal, hogy eközben lelkizős zene is szól, mint valami tinidrámában. Éppen csak egy fejet simogató szülő hiányzik. Aztán amikor tényleg kellene valami hiteles érzelmet mutatni, például a holttestek megtalálásakor, vagy éppen a túlélést érintő tervezgetéskor, akkor már nem megy. Én is csak üres tekintettel vártam, hogy legyünk végre túl rajta. Volt csavar is, sőt, de az se sikerült katartikusra. Bár eddigre már szegény rajongóból is rég kiveszett a reménykedés.

Persze biztos, hogy próbát fog tenni a következővel is, de addig is, lelki sebeit nyalogatva, két ásítás között mindössze annyit tanácsolna nektek, hogy inkább igazi '80-as évekbeli klasszikusokat nézzetek.

2/10

IMDb | mafab