A már jól bevált szokásom alkalmaztam a 2015-ös A meghívás (The Invitation) kapcsán is, azaz csak IMDb-pontszámot néztem, szinopszist nem olvastam róla, még az előzetest se láttam. Ezúttal is jól tettem mindezt, és mivel friss horrorról van szó, abszolút esélyes az év végi toplista egyik helyéért, legalábbis a személyes listámba mindenképp.
A már jól bevált szokásom alkalmaztam a 2015-ös A meghívás (The Invitation) kapcsán is, azaz csak IMDb pontszámot néztem, és se előzetest nem néztem, sem pedig szinopszist nem olvastam róla. Ezúttal is jól tettem mindezt, és mivel friss horrorról van szó, abszolút esélyes az év végi toplista egyik helyéért, legalábbis a személyes listámba mindenképp.
In medias res vágunk a cselekménybe, Will (Logan Marshall-Green) és barátnője Kira egy vacsorameghívásra tartanak, nem éppen ünnepi hangulatban. Akikhez mennek, azokat Will már két éve nem látta, mert Mexikóba utaztak,s, miután most visszatértek összehívták a régi baráti társaságot. Az egész légkör a házban nyomasztó, furcsa, a régi barátok nem olyanok, mint évekkel azelőtt, a házigazdák pedig szinte teljesen más emberek lettek. Mexikóban egy csoport tagjai lettek, akik a tragédiák feldolgozásával foglalkoznak, igen sajátos módon. Will az első perctől kezdve feszengve érzi magát, feltörnek az emlékei a házból, az őt körülvevő emberekről, és egyszerűen nem tudja hová tenni, hogy mi történhetett, miért változhattak meg ennyire. Fejébe veszi, hogy óriási veszélynek van ő és baráti társasága kitéve, a házigazdáknak köszönhetően, akik szerinte igazából egy szektához csatlakoztak külföldi útjuk alatt…
Direkt nem írok le én sem semmi konkrétumot, mert bár, az elején rendkívül zavaró, hogy egy esemény közepébe vágunk bele szinte csak a nevek tudatában, rendkívül kíváncsivá teszi az embert, hogy mi is fog kisülni az egészből, kik ezek az emberek, mi történt, mi az, amit nem mondanak ki. Szerencsére a főszereplőt alakító Logan Marshall-Green abszolút szimpatikus, így mintegy vele karöltve lépünk be mi is a luxusvillába, és azonnal átérezzük az, hogy voltaképpen mi is zavarja. A barátai, akik a visszaemlékezésekből életvidám, jó humorú fiatalok voltak, most maníros, túlságosan illemkedő, sznob, szinte ismeretlen emberek, akik maguk is kényelmetlenül érzik magukat, a házigazdák elképesztő viselkedésétől. A vendéglátók már tényleg frusztrálóan próbálják elnyomni vendégeik torkán saját meggyőződéseiket, és az egész este az önünneplésükről szól. A mexikóban megsimert barátaik pedig egyenesen hátborzongatóak, szerencsétlen John Carroll-Lynch a sorozatgyilkos arcával soha nem fog bizalmat kelteni senkiben. Viszont a játékidő utolsó félórájáig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon Will képzelődik-e az átélt trauma emlékei miatt, vagy a házigazdák szektája jelent életveszélyt. Ez a húzás nagyon jó volt a rendezőnőtől, a Rosemary gyermekére emlékeztetett vele.
Bár tényleg feszült és megdöbbentő a film, főleg a kimenetele, nagyon lassú, szinte kamaradráma szerű, az egyetlen helyszínével, tucatnyi szereplőjével, így nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de a rögtön fullasztó atmoszféra magával ragadhatja azonnal a nézőt. A színészek, főleg Marschall-Green, Carroll-Lynch és a GoT-ból ismerős Michiel Huisman kitesznek magukért, a fényképezés már-már művészi, és bár egy-két vágás megzavarja a történetmesélést, és némi logikai baki is felfedezhető, abszolút különleges filmnek tartom, amit érdemes megnézni.A már jól bevált szokásom alkalmaztam a 2015-ös A meghívás (The Invitation) kapcsán is, azaz csak IMDb pontszámot néztem, és se előzetest nem néztem, sem pedig szinopszist nem olvastam róla. Ezúttal is jól tettem mindezt, és mivel friss horrorról van szó, abszolút esélyes az év végi toplista egyik helyéért, legalábbis a személyes listámba mindenképp.
In medias res vágunk a cselekménybe: Will (Logan Marshall-Green) és barátnője, Kira egy vacsorameghívásra tartanak, nem éppen ünnepi hangulatban. Akikhez mennek, azokat Will már két éve nem látta, mert Mexikóba utaztak, s miután visszatértek, összehívták a régi baráti társaságot. Az egész légkör a házban nyomasztó, furcsa, a régi barátok nem olyanok, mint évekkel azelőtt, a házigazdák pedig szinte teljesen más emberek lettek. Mexikóban egy csoport tagjai lettek, akik a tragédiák feldolgozásával foglalkoznak, igen sajátos módon. Will az első perctől kezdve feszengve érzi magát, feltörnek az emlékei a házból, az őt körülvevő emberekről, és egyszerűen nem tudja hová tenni, hogy mi történhetett, miért változhattak meg ennyire. Fejébe veszi, hogy óriási veszélynek van ő és baráti társasága kitéve, a házigazdáknak köszönhetően, akik szerinte igazából egy szektához csatlakoztak külföldi útjuk alatt…
Direkt nem írok le én sem semmi konkrétumot, mert bár az elején rendkívül zavaró, hogy egy esemény közepébe vágunk bele szinte csak a nevek tudatában, rendkívül kíváncsivá teszi az embert, hogy mi is fog kisülni az egészből, kik ezek az emberek, mi történt, mi az, amit nem mondanak ki. Szerencsére a főszereplőt alakító Logan Marshall-Green abszolút szimpatikus, így mintegy vele karöltve lépünk be mi is a luxusvillába, és azonnal átérezzük azt, hogy voltaképpen mi is zavarja. A barátai, akik a visszaemlékezésekben életvidám, jó humorú fiatalok voltak, most maníros, túlságosan illemkedő, sznob, szinte ismeretlen emberek, akik maguk is kényelmetlenül érzik magukat, a házigazdák elképesztő viselkedésétől. A vendéglátók már tényleg frusztrálóan próbálják lenyomni vendégeik torkán saját meggyőződéseiket, és az egész este az önünneplésükről szól. A Mexikóban megsimert barátaik pedig egyenesen hátborzongatóak, szerencsétlen John Carroll-Lynch a sorozatgyilkos arcával soha nem fog bizalmat kelteni senkiben. Viszont a játékidő utolsó félórájáig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon Will képzelődik-e az átélt trauma emlékei miatt, vagy a házigazdák szektája jelent életveszélyt. Ez a húzás nagyon jó volt a rendezőnőtől, a Rosemary gyermekére emlékeztetett vele.
Bár tényleg feszült és megdöbbentő a film, főleg a kimenetele, nagyon lassú, szinte kamaradrámaszerű, az egyetlen helyszínével, tucatnyi szereplőjével, így nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de a rögtön fullasztó atmoszféra magával ragadhatja azonnal a nézőt. Hangulatában nagyon hasonlít a szintén zseniális Would you Rather?-hez. A színészek, főleg Marschall-Green, Carroll-Lynch és a Trónok harcából ismerős Michiel Huisman kitesznek magukért. A fényképezés már-már művészi, és bár egy-két vágás megzavarja a történetmesélést, és némi logikai baki is felfedezhető, abszolút különleges filmnek tartom, amit érdemes megnézni.
Szerintem: 8/10