Tegnap este két szerkesztőnk, Levente és Lewis a MozICom jóvoltából premier előtt tekinthette meg a Démonok között 2. részét. Ezúton is köszönjük a lehetőséget!

A Démonok között 2 alaptörténete – az első részhez hasonlóan - egy megtörtént eseményen nyugszik.

A poltergeist jelenségek közül talán az egyik leghíresebb az enfieldi kopogó szellem esete, ami Londonban történt, Enfield kerületben. 1977 augusztusában kezdődött, és majd egy éven át, egészen 1978 szeptemberéig tartotta félelemben a lakókat.

Az egyedülálló nő, Peggy Hodgson négy gyerekével, a 12 éves Margarettal, a 11 éves Janettel, a 10 éves Johnnyval és a 7 éves Billyvel lakott egy teljesen átlagos ikerházban, a Green Street 284-ben. Egy forró augusztusi éjszakán Peggy különös dolgot tapasztalt: csoszogó hangot hallott az emeleti folyosóról. Hamarosan egyre több megmagyarázhatatlan dolog történt a házban: a bútorok mozogni kezdtek, a falon kopogásokat lehetett hallani, gyerekjátékokat dobált egy láthatatlan alak, és mikor fel akarták venni a játékokat, azok túl forrók voltak ahhoz, hogy hozzányúljanak.

A tevékenységek rengeteg látogatót vonzottak, jött a sajtó, és megérkeztek a médiumok is. A házat Maurice Grosse és Guy Lyon Playfair vizsgálta meg, a paranormális jelenségek számát 26-ra becsülték (pl. mozgó bútorok, hideg szél, fizikai támadások, berendezés meghibásodások, tárgyak lebegése). Ezek közé sorolható a Janettel történtek is, akinek testét állítólag egy entitás használta órákon át, aki a saját hangján beszélt. Mikor a lány testében volt, azt vallotta, hogy ő egy Bill nevű férfi, aki a házban lakott, és agyvérzésben halt meg, méghozzá a nappali foteljében. Az újságírók kiderítették, hogy tényleg lakott a házban egy Bill nevű ember, akinek a halálát agyvérzés okozta. Találjátok ki, hol halt meg... Igen, a fotelban! (Billről persze a család is hallhatott).

Természetesen a Warren házaspár is Angliába látogatott, de – a filmben látottakkal ellentétben – nem sok vizet zavartak. Guy Lyon Playfair elmondása szerint mindössze egyetlen napot töltöttek a házban. Ed Warren a következőt mondta Playfairnek: „Ebből az ügyből bizony nagy pénzt lehet kihozni.”

*
*

Anita Gregory és John Beloff további vizsgálatokat végeztek az esettel kapcsolatban. Néhány napott a családdal töltöttek, és megállapították, hogy a poltergeistjelenségeket a család idézte elő, amit persze Hodgsonék tagadtak. Az enfieldi jelenségeket hamisnak találták, és úgy gondolták, hogy a lakók csak a média figyelmét akarták magukra vonni, és az így megszerzett hírnevüket pénzre szerették volna váltani.

Az enfieldi poltergeistnek végül 1978-ban nyoma veszett.

Rendkívül nagy rajongója vagyok James Wannak, akit lassan már tényleg mindenki a bábus és szellemes horrorok atyjának nevez, és közben egyre ismertebb is lesz, köszönhetően annak, hogy zsánerfilmjeiből ki-kitekint más műfajok felé is. A Démonok között volt az első horror – az Insidiousszel karöltve –, ami tényleg halálra rémített. A boszorkány-téma paranormális körítéssel igazán elnyerte a tetszésemet, az pedig, hogy valós eseményeket dolgozott fel, még inkább érdekessé tették, és arra késztettek, hogy a hírhedt Warren házaspár aktái közé nézzek. Megörültem, hogy folytatást kap, hisz ebben az esetben tényleg nem a bizonyos róka bőrének többedik lehúzásáról van szó, hanem megannyi ügyről, amit nagyvászonra lehet vinni, Wan pedig bizonyította, hogy érti a dolgát. A Démonok között 2 ezúttal Londonba kalauzolt el bennünket, hogy feltárja előttünk az egyik legvitatottabb esetet, az enfieldi kopogó szellemét. Ahogy az első részben, itt is két üggyel ismerkedhettünk meg: a nyitányban, mely a későbbiekben - az Annabelle-hez hasonlóan - átszőtte az egész játékidőt, Amityville hátborzongató falai közé léphettünk, és Lewis kollegámmal egyetértettünk abban, hogy a kezdeti röpke 10 perc hangulatosabb, félelmetesebb és jobb lett valószínűleg, mint az e hónapban bemutatásra kerülő Amityville-franchise.

Két dolog tűnik fel elsőre, ahogy kezdetét veszi a film: az atmoszféra ugyanolyan, mint az első résznél, hátborzongató és feszült, amelyet a már jól ismert zenei kíséret tovább feszít, valamint az, hogy kétszer annyi pénzből gazdálkodhattak ezúttal a készítők, aminek viszont a hátránya is megvolt. Az első rész után operatőrcsere történt, ami viszont abszolút nem ártott a filmnek, bár az előző esetben sem lehetett kifogást találni, de Az ördögűzőt és a Ragyogást idéző lebegő, kúszó kameramozgást élmény volt nézni, ahogy azt is, hogy milyen kreativitással használták ezt ki ijesztgetések terén. Wannak van egy sajátos jump scare módszere, ami innen sem hiányzik, de a sok hasonló témájú, paranormális jelenségekkel foglalkozó horrorral ellentétben nem csak bevillanásokból és fülsiketítő hangeffektekből áll, hanem kimondottan okos húzásokból. Annál a bizonyos festményes jelenetnél konkrétan azt hittem, hogy a szívem megáll.

Egy szó, mint száz, vérfagyasztóra sikerült ez a rész is, viszont ahogyan már fent is említettem, a bőségesebb anyagi keret magával hozta a CGI felesleges velejáróját is, és annak ellenére, hogy ezúttal is minden démont dublőr alakított, rádobtak egy kis digitális effektet, amely teljes mértékben fölösleges volt, mert már magukban is kellően ijesztő mindegyik kreatúra. A CGI mellett a filterezést is kicsit túltolták ezúttal, persze nem zavaró módon, és nem abból a célból, hogy a késő 70-es évek hangulatát a színezéssel teremtsék meg – szerencsére minden autentikus. Természetesen az egész játékidő alatt a fejemben volt a nagy kérdés, vajon ez vagy az első fejezet a jobb, és bár tényleg egy nagyon korrekt, félelmetes és jó folytatás készült, azt kell, mondjam, hogy nekem az első rész kicsivel jobban tetszett, jobban féltem azon. Az első esetében nem volt az itt megjelenő humorfaktor, ami nyilvánvalóan a feszültség oldását volt hivatott szolgálni, érthető módon, de ettől számomra kevésbé tűnt kétségbeesettnek a történet. A film végét kissé túl egyszerűnek találtam, de mindent összevetve hátborzongató élmény volt, és egy biztos: Wannak újabb fóbiát sikerült az asztalra letennie, a félelmet a creepy apácáktól, valamint lerombolt egy mentsvárat, a nappali fény biztonságot adó érzetét.

Szerintem: 8/10

(Levente)

Milyen jelzővel illessük James Want? Az újkori horror fenegyereke? Lassan kijárna neki ez a titulus, mivel jó pár remek, hátborzongató atmoszférájú filmet tett már le az asztalra. A Fűrész (amit én nem szeretek annyira, de az tény, hogy nem véletlenül rázta fel anno a zsánert) és a Halálos hallgatás után a jól bevált kisértetházas-démonos-ördögűzős témába kalauzolt el bennünket (a nagyon para Insidous és a megtörtént esetet feldolgozó Démonok között), hogy aztán távozzon a rémségek porondjáról, és elmenjen Halálos iramban 7-et dirigálni. Szerencsére visszatért a zsánerhez, és bátran állítom, hogy nem felejtett el horrorfilmet rendezni.

Amityville-ben, a híres-hírhedt Ocean Avenue 112-es házszám alatt indítunk. Már mind ismerjük a házat, azonban most akad egy kis meglepetés: Warrenékra ráakaszkodik egy túlsminkelt démon (szokásos Wan-kellék), aki leginkább egy apácára hasonlít, és aki az egész játékidő alatt kísérteni fogja őket, na és persze minket, nézőket is! Az enfieldi ügy szintén kielégítően lett tálalva, és az öreg Bill szelleme is rengeteg „kellemes” pillanatot hozott. Igazából újra a szokásos kísértetházas sablonokat kapjuk, de az egész mégis kegyetlenül betalál, elér hozzánk, félünk és rettegünk. A rendező zsenialitása abban rejlik, hogy teljesen egyszerű dolgok segítségével is képes csúcsra járatni a parafaktort – elég neki egy festmény, és egyből széttörjük a székünk karfáját. A kamerakezelés, a beállítások, a képi világ, az aláfestő zene mind-mind elsőosztályú, és igen, vannak jump scare-ek is, de ezek nem a „pofád elé ugrós” vonalon mozognak, hanem kimondottan ötletes megoldások.

Vera Farmiga és Patrick Wilson már csuklóból hozzák a szerepüket. Valószínűleg tényleg ilyen lehetett a házaspár élete: jóban, rosszban, démonok között, míg a halál el nem választ. Bár a humor ebben a részben nagyobb szerepet kapott, én ezt nem bántam: jól esett megpihenni két izzasztó szekvencia között. A CGI kérdésében egyetértek Leventével, tényleg túltolták, de ez csak nagyon keveset von le a film élvezhetőségéből. Nyugodt szívvel adok magas pontszámot, szerintem az idei év eddigi legjobb horrorját láttuk. Magasra tették a lécet, tessék megugrani!

8/10

(Lewis)

Premier: június 9. Még több infó a MozICom oldalán.

IMDb | mafab