Ha egy filmből csak a végére emlékszünk még évekkel később is, és semmi másra a cselekményből, akkor ott a befejezés tényleg katartikusra vagy megdöbbentőre sikerült, s ha maga a film nem is tökéletes, a végkifejlet már-már klasszikus státuszba emelheti. Ilyen darab a 2004-es, thaiföldi Shutter is, mely természetesen kapott egy amerikai remake-t is 2008-ban, azonos címmel (itthon Árnyképként került be az a köztudatba). Még a rovat indulta előtt tudtam, hogy majd erről is kell írni, és meg kell nézni az eredeti horrort, mivel ide nem fognak bekerülni amerikai vagy más feldolgozások. Lewis kollégám már hetek óta nyaggatott, mondván, őt letaglózta és halálra rémítette. Egyszóval nagyok voltak az elvárások, és bár csak a 2008-as verziót láttam eddig, és kizárólag a befejezésre emlékeztem, nagyon kíváncsi voltam, mit sikerült kihozniuk ebből a thaioknak.

Ha egy filmből csak a végére emlékszünk még évekkel később is, és semmi másra a cselekményből, akkor ott a befejezés tényleg katartikusra, vagy megdöbbentőre sikerült, s, ha maga a film nem is tökéletes, a végkifejlet már-már klasszikus státuszba emelheti. Ilyen darab a 2004-es, thaiföldi Shutter is, mely természetesen kapott egy amerikai remake-t is 2008-ban, azonos címmel (itthon Árnyképként került be az a köztudatba). Még a rovat indulta előtt tudtam, hogy majd erről is kell írni, és meg kell nézni az eredeti horrort, mivel ide nem fognak bekerülni amerikai, vagy más feldolgozások. Lewis kollégám már hetek óta nyaggatott, hogy nézzem meg végre, mert őt letaglózta, és halálra rémítette. Egyszóval nagyok voltak az elvárások, és, bár csak a 2008-as verziót láttam eddig, és kizárólag a befejezésre emlékeztem, nagyon kíváncsi voltam, mit sikerült kihozniuk ebből a thaioknak.

Tun (Ananda Everingham) sikeres fotóművész, jó kapcsolatot ápol barátaival, akik még az egyetemről maradtak mellette, valamint barátnőjével. Egyik alkalommal egészen különös dolgokat vesz észre a fényképein, mintha valami alak, egy árnykép lenne mindegyiken, hol kissé foltszerűbben, hol kivehetőbben. Egy lány alakját formálja, akit mintha egy baleset során láttak volna feltűnni. A furcsaságok egyre csak szaporodnak, ahogyan a különös halálesetek is, Tunnak pedig szembe kell néznie múltjával, hogy rájöhessen, mit akar tőle a fotókon megjelenő alak, akit ő életében nagyon is jól ismert.

Hangulatát és történetét nézve olyan, mintha fogták volna a Kört és a Szemet, és összegyúrták volna őket, csakhogy itt nem a TV a közvetítő eszköz, hanem egy fényképezőgép. Sajnos, Lewis-zal ellentétben engem nem igazán fogott meg a cselekmény, kissé hosszúnak találtam a játékidőt is, mivel nincs túlbonyolítva a történet, a végkimenetelt pedig ismertem, nem hatott rám feszült izgalommal. Mivel már ez tényleg többedik ázsiai filmem, elmondható, hogy valamilyen szinten tényleg mindegyik ázsiai kísértethistória egy kaptafára épül, mégis fel tudják dobni okos ijesztgetésekkel és/vagy megható háttértörténettel, mint például az Arang esetében. Ezúttal is kitettek magukért a készítők az ijesztgetések terén, bizonyos jeleneteknél tényleg megugrik a néző szíve, a befejezés pedig tényleg kellően hátborzongató és maradandó, hogyha másért nem, azért megéri megnézni.Ha egy filmből csak a végére emlékszünk még évekkel később is, és semmi másra a cselekményből, akkor ott a befejezés tényleg katartikusra, vagy megdöbbentőre sikerült, s, ha maga a film nem is tökéletes, a végkifejlet már-már klasszikus státuszba emelheti. Ilyen darab a 2004-es, thaiföldi Shutter is, mely természetesen kapott egy amerikai remake-t is 2008-ban, azonos címmel (itthon Árnyképként került be az a köztudatba). Még a rovat indulta előtt tudtam, hogy majd erről is kell írni, és meg kell nézni az eredeti horrort, mivel ide nem fognak bekerülni amerikai, vagy más feldolgozások. Lewis kollégám már hetek óta nyaggatott, hogy nézzem meg végre, mert őt letaglózta, és halálra rémítette. Egyszóval nagyok voltak az elvárások, és, bár csak a 2008-as verziót láttam eddig, és kizárólag a befejezésre emlékeztem, nagyon kíváncsi voltam, mit sikerült kihozniuk ebből a thaioknak.

Tun (Ananda Everingham) sikeres fotóművész, jó kapcsolatot ápol barátnőjével és barátaival, akik még az egyetemről maradtak mellette. Egyik alkalommal egészen különös dolgokat vesz észre a fényképein, mintha valami alak, egy árnykép lenne mindegyiken, hol kissé foltszerűbben, hol kivehetőbben. Egy lány alakját formálja, akit mintha egy baleset során láttak volna feltűnni. A furcsaságok egyre csak szaporodnak, ahogyan a különös halálesetek is, Tunnak pedig szembe kell néznie múltjával, hogy rájöhessen, mit akar tőle a fotókon megjelenő alak, akit ő életében nagyon is jól ismert.

Hangulatát és történetét nézve olyan, mintha fogták volna A kört és A szemet, és összegyúrták volna őket, csakhogy itt nem a tévé a közvetítő eszköz, hanem egy fényképezőgép. Sajnos, Lewisszal ellentétben engem nem igazán fogott meg a cselekmény, kissé hosszúnak találtam a játékidőt is, mivel nincs túlbonyolítva a történet, a végkimenetelt pedig ismertem, nem hatott rám feszült izgalommal. Mivel már ez tényleg többedik ázsiai filmem, elmondható, hogy valamilyen szinten tényleg mindegyik ázsiai kísértethistória egy kaptafára épül, mégis fel tudják dobni okos ijesztgetésekkel és/vagy megható háttértörténettel, mint például az Arang esetében. Ezúttal is kitettek magukért a készítők a rémisztgetések terén, bizonyos jeleneteknél tényleg megugrik a néző szíve, a befejezés pedig tényleg kellően hátborzongató és maradandó. Ha másért nem, azért megéri megnézni.

Szerintem: 6.5/10

IMDb | mafab