Fiatal lány, Jesse Los Angelesbe érkezik, és az az álma, hogy modell lehessen. Gyakorlatilag pillanatok alatt felfedezik, egymás után kapja a jobbnál jobb munkákat, miközben kolléganőit eszi az irigység. De nem érik be ennyivel, képtelenek lenyelni, hogy egy újonc csak úgy kitúrta őket, és minden eszközt bevetnek, hogy valamiképpen megszerezzék Jesse szépségét.

Röviden ennyi a "legkisebb fiú (azaz lány) elmegy szerencsét próbálni" jellegű történet. Azonban itt szó sincs varázslatos mesevilágról, akármennyire is igyekszik ezt a látszatot kelteni a modellszakma. A film ezt a rózsaszín ködöt igyekszik elfújni, a szépséghajhászás démonizálásával. Sok-sok erős kijelentést hallhatunk a szépséggel, a fiatalsággal kapcsolatban, és egyik karakter sem hazudtolja meg önmagát. "A szépség nem a legfőbb érték, hanem az egyetlen" - mondja a ruhatervező, és ezt láthatóan a show minden résztvevője elfogadja. Olyannyira, hogy az egész életüket erre teszik fel, meg sem kérdőjelezik az egész helyzet furcsaságát. Legalábbis egyik karakter hátteréről se tudunk meg gyakorlatilag semmi lényegeset, ami ugyancsak azt szimbolizálja, hogy a belső értékeknek itt nincs jelentősége. Mindössze egyetlen szereplő akad, aki az igazi emberi értékek oldalán áll, Jesse nemrég megismert barátja, de az ő igazságát ("akárki lehetnél") hamar agyonnyomja a másik oldal igazsága ("ha nem lenne szép, meg se állnál miatta az utcán"). Igen, én úgy gondolom, ez csakugyan egy igazság.

Még a kezdetben ártatlan szendének beállított főszereplőről is hamar kiderül, hogy a többiekhez hasonlóan ő maga is nagyon tudatosan teszi, amit tesz, és a "rossz" dolgok miatti lelki megingásai is tényleg csak megingások, így szemrebbenés nélkül (szó szerint) a tükörbe tud nézni azután, hogy 19 évesnek kell hazudnia magát, holott a 16-ot is csak nemrég töltötte be. Gyakorlatilag ridegebb lesz a többieknél is, főleg, hogy neki meg sem kell erőltetnie magát, természetes szépsége folytán.

Természetesen a képi világ is a műszépséget igyekszik kihangsúlyozni a rikító színekkel, az elektronikus zenével, a dizájner ruhákkal és díszletekkel (már ahol van díszlet, a fotózás és a ruhabemutató is sivár hátterek előtt zajlik, megintcsak kihangsúlyozandó, hogy itt a szépséget kizárólag önmagáért kell nézni, az nem része semminek). Külön tetszettek az indító képsorok, amikor a modell éppen hullaként pózol - a szinte majdnem teljesen egyformára sminkelt, sápadt arcú lányok gyakorlatilag tényleg úgy tűnnek, mintha minden életerejüket kiszívták volna belőlük. De hát ez ők akarták így, ugyebár.

A fentiekből már egyértelműen kiderült, hogy a film fő célja a társadalomkritika. Ahogy a főszereplő Elle Fanning is említette az interjúban, ebben az az ijesztő, hogy mindez hova fog vezetni. És valóban, az igazán elborzasztó jelenetekből nincs túl sok, az előzetes hírekben megpendített vámpírizmus, nekrofília és kannibalizmus szerintem bántóan kevés időt kap, pedig úgy gondolom, ezekkel még erősebben ki lehetett volna fejezni a szépséghajhászás azon extrém formáját, amit a film sugallni szeretne. A Keanu Reeves által (megfelelően) megformált betegesen perverz moteltulajdonos is mindössze akkora mértékben van jelen, hogy megmutassák nekünk, hogy "ilyen is van". Érdekes paradoxon, de a film leghangsúlyosabb eleme a néző lesz, hogy a sötét mozaikokból milyen kimondatlan kérdéseket tesz fel. Például hogy lehet az, hogy a filmbéli fotós és ruhatervező elítéli a műszépséget, a sok plasztikbaba után láthatóan extázisba jönnek egy természetes adottságokkal rendelkező lánytól, mégsem hajlandóak csak olyanokkal dolgozni, holott az ügynökséget vezető nő is rögtön kijelenti, hogy Jesse nem jó, hanem nagyszerű modell lesz. Bár ezt nem is olyan nehéz megválaszolni: az "ide nekem most azonnal mindent" elvvel működő fogyasztói társadalom kitermeli magának a plasztikbabákat, és pénzt keresni azzal is lehet. De a karakterek (mondhatni nem létező) jelleméből látni fogjuk, a pénznek ára van.

Tehát, a külsőségekre épülő film legnagyobb erénye a belülről fakadó elborzadás. A cselekmény lassan halad, hosszasan villantja fel a modellszakma összes árnyoldalát (sőt, mondhatni itt csak az van, a reflektorfény sem fedi el őket), és igazából a végén, amikor már mindent láttunk, a kész kép, pontosabban az általa keltett gondolatok fejtik ki bennünk a legnagyobb hatást. Nicolas Winding Refn rendező filmjét a Cannes-i Filmfesztivál egy része fújolással, egy másik része állva tapsolással fogadta. Elle Fanning kimondottan örült ennek, mondván, a film célja az volt, hogy reakciót keltsen, és szerintem ezt a részét mindenképpen sikerült elérni. Én mindkét szélsőséget túlzásnak érzem, mert ugyan egész jó film ez, de a nézőtől fog azzá válni, aki elgondolkodik azon, hogy milyen dolog is az, hogy a 20 éves modell az már egy kifutó termék.

6/10

IMDb | mafab

Premier: ma este! Köszönjük a Vertigo Médiának, a magyarországi forgalmazónak, hogy megnézhettük a filmet!