Joseph Kahn, a neves videókliprendező álmodott egy furcsát, majd gondolt egyet és vászonra is vitte. Saját zsebéből vett ki 10 millió dollárt (videókliprendező leszek, ha nagy leszek), mert elege lett a nagy stúdiókból, és rendhagyót akart alkotni. Azt hiszem, sikerült neki - beteg, őrült átértelmezése ez a mai tinik, a YouTube-Twitter-Facebook generáció kinevetésének. A filmben semmi újdonság nincs; többször megemlítettük már a cikkekben, hogy sokszor szánalmas és nevetséges a horror világa a maga bugyuta megoldásaival, gondolok itt arra, hogy az áldozat biztos nem a menekülés felé fog rohanni, biztos, hogy többször megbotlik, elesik, hogy könnyű prédává váljon, ezáltal biztos, hogy meghal. Ezt a gondolatmenetet jeleníti meg Kahn, csak mellérak egy kis gore-t (bármelyik maszkos gyilkos behelyettesíthető), egy kis időutazást (Vissza a jövőbe), egy kis elvontságot (Donnie Darko), sőt beleszőtte a kultfilmeket: A légy, Psycho, nyomokban pedig ott van Scott Pilgrim és bármelyik film, ahol két teljesen eltérő egyed testet cserél. Zűrzavaros, igaz? Minden bizonnyal, mégis hiába ültem le 0 kedvvel megnézni, a végére elég sok dolgot találtam, ami tetszett. A betétdalokon sokat nevettem, ma már vicces, de a Hanson fivérek dalát biztosan mindenki kívülről fújja a mai napig, sőt még BSB is van, és felbukkan 50 Cent is. Ugye, hogy ugye? Annyira más világban éltünk még mi (mondja a nagy öreg), sokszor én is pillázva figyelem a „mai fiatalokat”, és végre itt van egy pali, aki köpött mindenre és mindenkire, hogy letehesse ezt a filmet az asztalra. Jól tette. Hatalmas pofáncsapás ez a tiniknek.

Az első részben megismerjük a tipikus hülye libát, aki néhány pontban elmondja nekünk a boldog élet néhány hozzávalóját: hogy csináljunk magunkról dugj meg fotót a Facebookra; melyik napokon ne együnk, csak hányjunk; hogyan utáljuk a családunkat és társaik. Mire már saját kezünkkel meg tudnánk ölni, jön a maszkos rosszfiú, Cinderhella, azaz Kaszapipőke, egy horrorfilm főgonosza (bizony, film a filmben), aki szépen le is mészárolja és kivágja az ablakon. Egy borongós napon ettől a jelenettől mindenkinek mosolyra húzódik a szája. Ezután megismerjük Riley-t (Shanley Caswell), a Grizzly Lake gimi ügyeletes lúzerét (biztos láttatok már romantikus tinivígjátékot, képzeljétek el, hogy az ezekben szereplő összes lúzer tulajdonságait összegyúrjátok és letoljátok ennek a csajnak a torkán - no, ennyire szerencsétlen), aki szerelmes a gyerekkori barátjába, Clapton Davisbe (Josh Hutcherson), aki viszont Riley régi barátnőjéért, Ione-ért (Spencer Locke) epedezik, a csaj viszont a suli menőmanófocistájának, Billynek az excsaja. Aki egyébként nagyon buta, de erős, sőt még szárnyakat is növeszt, és savat hány. Kell ennél több?

Igen, az igazgató (Dane Cook), aki okosságával kimatekozza, hogy az elszaporodó gyilkosságok hátterében egy unatkozó, morcos diák van, ezért elzárást rendel el a BÁL (így, így nagybetűvel) napján. Ezért hőseink visszatérnek 92-be, hogy megmentsék a világot (bámulatos megoldás, vastaps), az időutazó medve meg már csak ráadás.

Nem tudom eldönteni, hogy a film poén volt-e, vagy tényleg világmegváltásra készültek, de szerettem. Ne számítsatok sok gyilkolásra, ez, mint írtam, horrorvígjáték, aszerint is kell nézni, de inkább a 30 körüliek fogják élvezni. A színészek annyira rosszak, hogy már-már nem rosszak, hiszen ez volt a dolguk, tehát zseniálisak. Ha a film az Éhezők viadala után jött volna ki, világsiker lenne, ebben biztos vagyok. Tömérdek elrejtett utalás, kiszámíthatatlan minden perce, pont ettől élvezetes.

Élmény volt.

8/10

IMDb | mafab