Mike Flanagan eddig egyszer sem okozott csalódást számomra, horrorjainak, az Oculusnak és a Hushnak egyaránt jó volt a története, a kivitelezés remek volt, és a rémisztgetések is okosan voltak tálalva, így érthetően nagyon vártam legfrissebb filmjét, a Before I Wake-et, mely a gyermekkori félelmekből, álmokból építkezik. A Rémálom az Elm utcában számít az etalonnak az álommal foglalkozó horrorok terén, és azóta nem is igazán nyúltak a témához, Flanagannak pedig sajnos ezúttal saját mércéjét sem sikerült megugrania.

Mike Flanagan eddig egyszer sem okozott csalódást számomra, horrorjainak, az Oculusnak és a Hushnak mind jó volt a története, a kivitelezés remek volt és a rémisztgetések is okosan voltak tálalva, így érthetően nagyon vártam legfrissebb filmjét, a Before I Wake-et, mely a gyermekkori félelmekből, álmokból építkezik. A Rémálom az Elm utcában számít az etalonnak álommal foglalkozó horrorok terén, és azóta nem is igazán nyúltak a témához, Flanagannak pedig sajnos ezúttal saját mércéjét sem sikerült megugrania.

Jessie (Kate Bosworth) és Mark (Thomas Jane) fiatalok, mégis túl vannak egy szörnyű családi tragédián, fiúk elvesztésén, de úgy gondolják, ha már több saját gyermekük nem lehet, segítenek olyanokon, akiknek sokkal nagyobb szükségük van a törődésre és szeretetre. Így kerül hozzájuk az árva Cody (Jacob Tremblay), aki szinte azonnal a szívükbe lopja magát. Cody furcsa képességgel van megáldva, a benyomásai, az emlékei az álmaiban összekeverednek, és míg ő alszik, álmai manifesztálódnak. Nevelőszülei eleinte el sem akarják hinni, hogy ilyen létezik, de kapnak az alkalmon, hogy elvesztett fiúkat is viszont lássák ezen a módon. Azzal viszont nem számolnak, hogy Cody rémálmai is valóra válnak…

Zseniális az alapszituáció, és egyáltalán nem elcsépelt, a film eleje kifogástalan, átérezhető a felnőttek fájdalma, a kisgyerek szerethető, a megtestesülő álmai pedig gyönyörűek, és nagyon okosan vannak kitalálva, az álom szerkezete és működése szerint. Még egy kis álomelemzést is kapunk, de lassanként felgyülemlenek a logikai hibák is. Az egyik legszembetűnőbb, hogy Jesse és Mark azonnal kézenfekvőnek veszi és elfogadja a kisfiú tehetségét, szinte nem is gondolkodnak azon, hogy mit is látnak igazából. Az, hogy ki akarják használni ezt a lehetőséget nagyon emberivé teszi a karaktereket és valahol érthetővé. Aztán megtestesül a rémálom, a szörny az ágy alól, aki teljesen úgy néz ki, mint egy kisgyermek által kitalált mumus, első megjelenése vérfagyasztó, de sajnos, mikor már teljes egészében látjuk nagyon feltűnő a CGI, pedig abszolút megoldható lett volna más technika használatával, esetleg Javier Botet felkérésével.

A legnagyobb hibája a filmnek, annak ellenére, hogy a hangulat jól megalapozott, a kiszámíthatóság, a rém nevének említése teljes mértékben ellövi a csavart idő előtt, így a feszültség elveszik. Ahogy halad a játékidő, úgy gyülemlenek az irracionális jelenetek, a vége pedig egy tömény, logikátlan giccstengerbe torkollik, aminek az ötlete még rendben lenne, mert valós félelmet, benyomás dolgoz fel, mégis valahogy a kivitelezés irritálóvá, bizarrá teszi az egészet. A színészek sem igazán tudják megcsillogtatni a tudásukat, Kate Bosworth két percenként könnyezik, mint egy zarándokhely szobra, Thomas Jane pedig csak a „jóapakaroklenni” szerepet tudja hozni. A kezdeti okos ötleteket felváltjuk az olcsó, jump-scareek, és az álomvilág is elsorvad. Kár, hogy egy tucat filmmé minősült a végére, de talán majd érkezik egy jó álom horror valamikor, addig is ott van nekünk Freddy Kruger.Mike Flanagan eddig egyszer sem okozott csalódást számomra, horrorjainak, az Oculusnak és a Hushnak mind jó volt a története, a kivitelezés remek volt és a rémisztgetések is okosan voltak tálalva, így érthetően nagyon vártam legfrissebb filmjét, a Before I Wake-et, mely a gyermekkori félelmekből, álmokból építkezik. A Rémálom az Elm utcában számít az etalonnak álommal foglalkozó horrorok terén, és azóta nem is igazán nyúltak a témához, Flanagannak pedig sajnos ezúttal saját mércéjét sem sikerült megugrania.

Jessie (Kate Bosworth) és Mark (Thomas Jane) fiatalok, mégis túlvannak egy szörnyű családi tragédián, fiuk elvesztésén, de úgy gondolják, ha már több saját gyermekük nem lehet, segítenek olyanokon, akiknek sokkal nagyobb szükségük van a törődésre és szeretetre. Így kerül hozzájuk az árva Cody (Jacob Tremblay), aki szinte azonnal a szívükbe lopja magát. Cody furcsa képességgel van megáldva: a benyomásai, az emlékei az álmaiban összekeverednek, és amíg ő alszik, álmai manifesztálódnak. Nevelőszülei eleinte el sem akarják hinni, hogy ilyen létezik, de kapnak az alkalmon, hogy elvesztett fiukat is viszontlássák ezen a módon. Azzal viszont nem számolnak, hogy Cody rémálmai is valóra válnak…

Zseniális az alapszituáció, és egyáltalán nem elcsépelt. A film eleje kifogástalan, átérezhető a felnőttek fájdalma, a kisgyerek szerethető, a megtestesülő álmai pedig gyönyörűek, és nagyon okosan vannak kitalálva, az álom szerkezete és működése szerint. Még egy kis álomelemzést is kapunk, de lassanként felgyülemlenek a logikai hibák is. Az egyik legszembetűnőbb, hogy Jesse és Mark azonnal kézenfekvőnek veszi és elfogadja a kisfiú tehetségét, szinte nem is gondolkodnak azon, hogy mit is látnak igazából. Az, hogy ki akarják használni ezt a lehetőséget, nagyon emberivé teszi a karaktereket, és valahol érthetővé is. Aztán megtestesül a rémálom, a szörny az ágy alól, aki teljesen úgy néz ki, mint egy kisgyermek által kitalált mumus. Első megjelenése vérfagyasztó, de sajnos amikor már teljes egészében látjuk, nagyon feltűnő a CGI, pedig abszolút megoldható lett volna más technika használatával, esetleg Javier Botet felkérésével.

A legnagyobb hibája a filmnek - annak ellenére, hogy a hangulat jól megalapozott - a kiszámíthatóság, a rém nevének említése teljes mértékben ellövi a csavart idő előtt, így a feszültség elveszik. Ahogy halad a játékidő, úgy gyülemlenek az irracionális jelenetek, a vége pedig egy tömény, logikátlan giccstengerbe torkollik, aminek az ötlete még rendben lenne, mert valós félelmet, benyomást dolgoz fel, mégis valahogy a kivitelezés irritálóvá, bizarrá teszi az egészet. A színészek sem igazán tudják megcsillogtatni a tudásukat, Kate Bosworth kétpercenként könnyezik, mint egy zarándokhely szobra, Thomas Jane pedig csak a „jóapaakaroklenni” szerepet tudja hozni. A kezdeti okos ötleteket felváltják az olcsó jump scare-ek, és az álomvilág is elsorvad. Kár, hogy egy tucatfilmmé minősült a végére, de talán majd érkezik egy jó álomhorror valamikor, addig is ott van nekünk Freddy Krueger.

Szerintem: 5/10

IMDb | mafab