*Fogadjátok szeretettel új szerzőnk, Lau első írását!
*

Egy mélyről jövő üvöltés

A természet a sátán temploma. Nem csupán a körülöttünk megélhető természet az, hanem még inkább az emberi, a bennünk rejlő természet. A civilizációs ketrecbe zárt állat, ami a kitörésen munkálkodik egyre, az olykor még csak nyugodtnak sem tűnő felszín alatt. A dán dogma megalapítója, Lars von Trier, a provokatőr ezzel az állítással játszik el a 2009-es Antikrisztus című filmjében. Trier a film születése előtt és alatt depresszióval küzdött, és saját bevallása szerint is a mű egyfajta drága terápiás kísérlet a problémák feldolgozására. A rendezőnek korábban olyan műveket köszönhettünk, mint a hatalmas sikerű Hullámtörés vagy a polgárpukkasztó Idióták, és ezt az alkotást is bátran emlegethetjük eztán a nagy filmjei panteonjában.

A film az emberi természetről mesél nekünk, olykor vaskos brutalitással, olykor viszont álomszerűen ködös, lassú, festményszerű jelenetekkel. Nem a jóról és rosszról, nem a bűnről és erényről mutat meg nekünk egy erkölcsös tablót, hanem elkalauzol minket a tudatalattink elfojtott, de acsarkodó mélyére, ahol a félelmeink erednek, és ahol a civilizáció nem lehet többé védelmünk, menedékünk. Ehhez az utazáshoz Trier a thriller és a horror eszközeit hívja segítségül, bensőnk kiéhezett vadállatát olykor a torture porn kategóriájába sorolható képsorok koncával megetetve. Láthatunk kézifúróval átfúrt lábat, tuskóval agyoncsapott, véreset ejakuláló hímtagot, és női önkasztrációt is, amennyiben szemünk elé kapott ujjaink közül mégis ki merünk tekinteni a filmvászonra. A Fűrész alkotói is megirigyelhetnék ezeket a jeleneteket.

A film egy túlstilizált, agyonlassított, fekete-fehér képekkel megmutatott keféléssel indul. A klasszikus zene dallamaira megkoreografált jelenet olykor a pornófilmekre jellemző beállításban mutatja a behatolást, ezzel felkészítve a nézőt a későbbi, durvább jelenetek befogadására is. Egy házaspár zabolátlan, mocskos aktusát követhetjük figyelemmel, miközben alig kétéves forma gyermekük, aki mintha az ártatlanság mintaképe lenne, szőke hajával, nyílt tekintetével, gyermeki mosolyával, kisétál az ablakon, a halálba. A nő a temetésről a kórházba kerül, nem bírja feldolgozni a bűntudatot, a gyászt, gyógyszereken él, de férje, aki pszichoterapeuta, elhatározza, hogy meggyógyítja őt.

Hamarosan egy különös világ elevenedik meg a nő álmaiból, emlékeiből, hipnózisaiból, amelynek a valóságos megfelelője a család tulajdonában lévő, Édennek nevezett hétvégi ház és a természet uralmát hirdető környéke, ahová a nő a szakdolgozatát (ami a nőirtásról szól, s arról, hogyan próbálták elnyomni a nőket s a bennük rejlő vad természetet a férfiak) írni vonult el. A hellyel kapcsolatos erős félelmeinek okát kideríteni indulnak vissza, de a valóság vékony jégpáncélja hamarosan repedezni kezd. A racionális és az irracionális küzd egymással, a házaspár tagjai által megszemélyesítve; a véres pofájú fenevad és az ostort csattogtató idomár harca ez, és a zabolázni vágyakozó ráció sikere egyáltalán nem garantált. A szabályozatlan természet területén az észszerűség, ha nem hajlandó teret engedni az irracionálisnak, akkor ingoványos talajra téved.

Így járt ezzel a pszichoterapeuta férj is, aki egyenlőtlen helyzetbe kényszerítette a nőt a terápia során, de egy olyan terepen, ahol amaz volt előnyben. Az oroszlánszelidítéshez viszont a szavanna közepén, mindenféle támpont nélkül hozzáfogni nem bölcs dolog. A férfi lassan ráébred, hogy felesége nem egyszerűen pszichotikus, egészében bomlott meg az elméje azoktól a dolgoktól, amiket a szakdolgozatához olvasott irodalomként, a nő viszont végre talajt érezhet maga alatt, amin megvetve a lábát ellentámadást intézhet férje elnyomása ellen. Mintha a nő őrülete testet öltene a környező természetben is - a férfi kezét egy éjszaka alatt rengeteg kullancs lepi el, és különös jelenségekkel találkozik az erdőben, amiket a nő csak úgy nevez: a három koldus. A fájdalom, a bánat és a kétségbeesés, egy halott gyermekét félig még magában hordozó őz, egy önnön testét marcangoló róka és egy döglött varjú, amelyik nem nyugodhat holtan. Ezek a realitástól elszakadt lények, a nő familiárisai, figyelmeztető jelként kellett volna szolgáljanak a férfinek, a róka még meg is szólítja drámai hangon ("Káosz uralkodik" - mondja), de ő nem futamodik meg előlük, s emiatt hamarosan a nő kontrollálatlan, pusztító dühével találja szembe magát. A nő állati természetének kibontakozásához katalizátor a szex, amit a pszichoterápia részeként eleinte megpróbált megtagadni a férj tőle, sikertelenül. Ez a katalizátor olyannyira gyűlöletes a nő számára, hogy mind a saját, mind a férfi nemi szerve ellen gyötrelmes támadást intéz. A pusztítás végső célja a férfi teljes megsemmisítése, aki elnyomja a nőt, de akihez iszonyú szexuális függőség is láncolja azt.

Ha eddig nem volt elképzelésünk, hogy milyen lehetett egy valódi boszorkány, Charlotte Gainsbourg alakításán keresztül betekintést nyerhetünk egy hihető interpretációba ezekről a megbélyegzett nőalakokról. Őrület és irracionalitás olyan szövevényes elegye lengi körbe ezt a nőt, hogy a néző sem tudja már elválasztani egymástól a tényvalóságot és a nő által megidézett világot. A film menete során nyilvánvalóvá válik, hogy a házaspár egyik tagjának a végzete lesz ez az amúgy majdhogynem ártatlannak induló kirándulás, és Trier ügyes manipulációval a nézőt a férfi (inkvizítor) oldalára állítja, és ezzel igazolja a történelmi időket idéző genocídiumot, a bomlott elméjű nő (boszorka) megölését, elégetését.

Az Antikrisztus, minden irracionális vonala ellenére, valahogy mégis kizsigereli a misztikumot. Nincs semmi, ami misztikusnak nevezhető a nő viselkedésében, könnyedén magyarázhatóak elmebetegséggel a tettei, és az erdőben megjelenő bizarr állatok (Trier valódi állatokkal dolgozott, ami külön nehézség volt a filmben) is inkább a szereplők szubjektív látomásai, semmint misztikus, csodával fémjelezhető alakok. A Gonosz, az Antikrisztus nem egy külső, tőlünk független, misztikus erő, ami ellen oltalmat kereshetünk, hanem bennünk rejlik, saját természetünk része, eltéphetetlenül hozzátartozik halhatatlan lelkünkhöz, a tudatalattink dühöngő fenevada, aki bőszen megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy a felszínre törjön és megmutassa agyarait, és széttépje a civilizált embert, aki a ketrecbe bezárta.

A film két szereplővel operál. Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe a helyszíneket sem váltogatja, mégis sikerül egy olyan feszültségteli atmoszférát teremteniük, amiben a nézőnek eszébe sem jut unatkozni. Az első jelenet túlstilizált, szinte már giccses képeit felváltják a nyugtalan kézikamerás felvételek, amelyek olykor-olykor mozdulatlanságba dermedten asszisztálják végig a lezajló drámát. A film valóságának képi világát gyakran megszakítják a nő szemszögén keresztül ábrázolt, Trier szubjektív tekintetének betudható lassú, elmosódott, foltokból összetevődő, kissé félelmetes “tündér-erdő” képek. Ez a belső világunk helyszíne, ez az a hely, ahova a rendező ellátogatott magában, hogy szembenézzen a saját depressziójával, ahogyan a filmben szereplő feleség is.

{spoiler}Reméljük, az alkotó próbálkozását nagyobb siker koronázta, mint filmbéli szenvedő alanyáét.{/spoiler}

Trier nem használ zenei aláfestést, kizárólag a kezdő- és zárójelenetben a lassú felvételek alatt szól klasszikus zene, a többi hang kizárólag a film világából törleszkedik vagy hörög a néző fülei mellett. A film így is teljességgel hiteles, köszönhető ez a két színész összehangolt játékának. A rendezőnek sikerül a nézőt olyan közel vonnia a film világához, hogy szinte a vászon keretein belül találjuk magunkat, érezzük a félelem verítékének a szagát, magunk is menekülnénk az őrület elől.

Lars von Trier megmutatta nekünk, hogy két ember összezárt kis világában is lehet elegendő feszültséget találni, ami fenntartja a néző figyelmét a film erejéig, sőt akár tovább is, mert az ember napok után is azt veszi észre, hogy a film egy-egy gondolatán töpreng, egy-egy képsor nem megy ki a fejéből. Kényelmetlenül ül a néző a moziterem székeiben, mert Trier könyörtelenül tetemre hívja, szembesíti őt saját elnyomott állatias énjével, egyrészt a nyers brutalitás képi megjelenítésével, ami jóllakatja azt, másrészt a gondolkodó fél elé tárt történettel, ami pedig pontosan látja, hogy mire megy ki itt a játék.

A filmet gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, bár nem elsősorban az erőszakról szól. Azok a jelenetek, amelyekben megjelenik a brutalitás, számomra, a horroron, thrilleren edzett idegzetű ember számára is ijesztően, taszítóan hatottak. Azonban ettől a kritériumtól eltekintve bárkinek ajánlani tudom, különösen azok számára, akit érdekelnek az emberi lélek bugyrai, aki szeret a saját vagy mások elméjében kutakodni, hogy választ kapjon arra, mi mozgatja az embert. Rossz hírt közöl azonban a film az ártatlanságban hívőknek, az emberi cselekedeteket nem csupán valami erkölcsi tanítás vagy annak figyelembe nem vétele alakítja. Az emberi természet jó s rossz együtt, racionális és irracionális elválaszthatatlan kombinációja, s ha a mélyben acsargó fenevadat túlzott korlátozásnak vetjük alá, a bosszú iszonytató lesz. Az emberi természet temploma az istennek, de ugyanúgy a temploma a sátánnak is, és az antikrisztust nem valahol rajtunk kívül kell keresnünk, hanem magunkba szállva, saját depresszióink mélyén. Ott lapul, munkálkodik, pusztító vágyával önnön pusztulását is okozva.

10/10

IMDb | mafab