80-as évekbeli horrort nézni kicsit olyan, mint felnőtt fejjel hazamenni a szülőkhöz egy hétvégére. Belefekszel a gyerekkori ágyadba, a falon a régi posztereid, eszed a húslevest, a rántott húst rizibizivel, a töméntelen zserbót és hatlapost, na meg főként a mirinda szeletet, mert akkoriban az volt a sláger. Más szóval nosztalgikus, otthonos érzés. Biztonságot nyújt, tudod, mire számíthatsz. Ezt az élményt nyújtja át nekünk a Stranger things című sorozattal a fiatal forgatókönyvíró testvérpár: Matt és Ross Duffer, akiknek a neve a 2015-ös Hiddenből lehet ismerős, de írtak epizódokat a Wayward Pineshoz is.

Már a főcím is a maga szintetizátorzenéjével, neonbetűivel visszarepít a 80-as évekbe, semmi nem zökkenti ki az alkotókat ebből az életérzésből. A helyszín egy álmos amerikai kisváros, a megszokott szereplőkkel: a morcos, de lekismeretes seriff; a félnótás de jószívű segítői; a középiskola, ahol a legmenőbb fiú a focicsapat kapitánya, vele járni dicsőség; az általános, ahol mindig van egy jó fej tanár, akitől az éjszaka közepén is meg lehet kérdezni, hogy hogy működik az izolációs kamra; és a lúzereket szivató erősebb gyerekek, akik végül elnyerik méltó büntetésüket.

Erős felütéssel kezd a sorozat. A helyi Energiaügyi Minisztérium kirendeltségénél egy férfi rettegve menekül az életéért, és elbukik. Nem látjuk, mi rémítette ennyire meg, de biztosak lehetünk benne, hogy veszélyes. A sorozat egyébként a későbbiekben is keveset mutat, sokkal többet bíz a suspense-hatásra.

Az ijesztő intró után megismerjük a főszereplőket. Általános iskolás fiúk, akik épp D&D-t játszanak a pincében, és a legijesztőbb dolog, amit el tudnak képzelni, az a Demagorgon. Hamarosan egyiküket elrabolja a titokzatos lény, akit ezúttal sem sikerül szemügyre vennünk.

Az egész kisváros felbolydul, és a kisfiú keresésére kezd. A seriff a gyermek keresése során újraéli kislánya elvesztését. A kisfiú anyja félőrültté válik a gyermek eltűnése felett érzett fájdalmában. Folyton arról próbálja meggyőzni a szkeptikus többséget, hogy fia nem halt, meg, sőt kommunikálni tud vele a házban százszámra felaggatott karácsonyfaizzókon keresztül. A testvére eleinte sokkal racionálisabb, az apjuknál keresi a fiút, aki évek óta külön él. A fiú pajtásai is a keresésére indulnak, mindenféle szülői tiltás ellenére, és ők is egy igen rejtélyes felfedezést tesznek. Találnak egy kopasz kislányt, akinek különleges képességei vannak.

Ahogy a történet kibontakozik, egyre kevésbé tűnik őrültnek a fiú anyja, egyre több különös jelenség üti fel a fejét a kisvárosban, és a nyomok végül mind az Energiaügyi Minisztérium kirendeltségéhez vezetnek, ahol a kormány gonosz emberei próbálják eltussolni a történteket. Többek között megrendezik, hogy előkerüljön a kisfiú teteme.

A Duffer testvéreknek sikerül megszerettetniük a kisváros lakóit. Együttérzünk a fiúkkal az első perctől fogva, sajnáljuk a kétségbeesett anyát és a magának való testvért is. Szurkolunk a szerelmek kibontakozásáért, és legfőképp annak, hogy a fiú élve előkerüljön.

De akármilyen biztonságban és otthonosan is érezzük magunkat ebben a sorozatban, mintha már előre tudnánk, mi várható és mi nem, az utolsó rész végén elkapja a zsigereinket a félelem, mint ahogy a szüleink házában eltöltött hétvégi kajatúra is megfekszi a gyomrunkat. Nem enged ki minket a sorozat anélkül, hogy útravalóul ne adjon egy adag rettegést és bizonytalanságot, hogy bármilyen idilli is ez a kisváros, a baj már megtörtént, és nem lehet visszafordítani.

Sokan elmondták már, de nekem is meg kell említenem: ha szereted Stephen Kinget, és tőle is legfőképp az Azt, akkor ez a sorozat is kötelező darab. Ugyanígy, ha játszottál a Silent Hill-lel, esetleg a filmet láttad, és tetszett, ott a helyed a képernyő előtt. Ha a nyaralás utolsó napjain már nincs mit csinálnod, de semmi túl komolyra nem vágysz, csak valami olyasmire, ami finom borzongással tölt el, miközben az érzelmeidre is hat, akkor is érdemes leülnöd és megnézned. Én gyakorlatilag 24 óra alatt ledaráltam az egészet, annyira tetszett, annyira jól fenntartotta az érdeklődésemet. Aggódtam a szereplőkért, arra a néhány órára én is a kisváros lakója voltam, és velük együtt fejtettem fel a rejtély szálait.

A színészi alakítás nagyon jó. Winona Ryder az elején kissé túljátssza a szerepét, amitől idegesítő lesz az anya, akit megformál, de a film csakhamar utoléri az őrületben, így már nem tűnik ki a viselkedése. A gyerekszínészek nagyon jól működnek együtt a vásznon, azt is elhinnénk, hogy eleve barátok voltak, a különc kislány pedig tényleg nagyon idegen mindentől és mindenkitől. Nem tudom, szándékos-e, vagy Millie Bobby Brown alakításának hibája, hogy végül ezt a fura kislányt nem tudtam megkedvelni, ellentétben a többiekkel.

A sorozat összességében részemről 9/10-es.

IMDb | mafab