*Napra pontosan egy évvel ezelőtt, 76 éves korában elhunyt Wes Craven, a horrorrendezők egyik legnagyobbika. Ezen a héten rá emlékezünk, filmjeivel, valamint ezzel a terjedelmes, pályafutását összegző portréval. Mai cikkünk egyúttal egy új rovat elindítója is: CreepyShake-portrék néven - minden hónapban legalább egyszer - horrorfilmekben (is) mozgó rendezőkről, színészekről és egyéb szakemberekről fogunk írást közölni.
*

Wes Craven
(1939. 08. 02. - 2015. 08. 30.)

Wesley Earl „Wes” Craven 1939. augusztus 2-án látta meg a napvilágot az ohiói Clevelandben. Eredetileg nem filmes karrierre készült, sőt egy ideig még filmeket sem nézhetett: szülei szigorú, baptista közegben nevelték, gyermekkorában eltiltották a mozitól. Mivel filmeket nem nézhetett, a könyvek felé fordult: sokat olvasott, írónak készült, később két regényt is megjelentetett. Tapasztalatait filmesként is felhasználta, legjobb munkáinak forgatókönyvét saját maga alkotta meg (kivéve a Sikolyt). Az egyetemi éveiben pszichológiát és angol irodalmat, ezt követően filozófiát hallgatott. Tanulmányai végeztével az egyetemen maradt, irodalmat kezdett tanítani.

Talán pont a vigyázó tekintetek, a tiltások, és az elfojtott gyermekkori vágyak vezettek ahhoz, hogy horrorfilmek alkotójává vált. Miután kiszabadult szülei karjaiból, megnyílt előtte a világ. Egyetemi évei alatt beleszerett a filmművészetbe, egyre inkább elkezdte érdekelni a mozi világa. Hazárdjátékba kezdett: rövidesen elhagyta a Clarkson Egyetemet, és független, alacsony költségvetésű munkákban próbálta ki magát. Nagyon kevés információnk van életének e szakaszából, és Craven is ritkán nyilatkozott erről a periódusáról. Annyi bizonyos, hogy pornográf filmek utómunkáin is dolgozott: vágott és hangokat kevert, kezdetben csak így tudott jelen lenni az iparban. 1972-ben hatalmas lehetőségett kapott: Sean S. Cunningham (Péntek 13) komolyabb munkát, rendezői széket kínált neki.

Az első szárnypróbálgatások

Direktori debütálása, Az utolsó ház balra (Last House on the Left, 1972) (amely valójában Ingmar Bergman Szűzforrásának amerikai remake-je) tökéletesen leírja a korszak alaphangulatát (kritikánk itt). Egy durva exploitation, amely leginkább Romero Az élőhalottak éjszakájával és Tobe Hooper Texasi láncfűrészesével rokonítható. Polgárpukkasztó, nyers, dokumentarista stílusban előadott, borzongató Amerika-kórkép: Craven kíváló társadalomkritikai felhanggal ostorozza kora országát. Két tinilányt kínoz, majd öl meg egy szökött fegyencekből álló család, akik ezután az egyik áldozat szüleinek házában akarják meghúzni magukat. Anya és apa azonban kitalálja, kik állnak a bestiális gyilkosságok hátterében, és kíméletlen bosszút állnak. Valami megváltozott Amerikában, Vietnam megtette hatását. Ez már egy kegyetlen, erőszakos hely, ahol a törvénynek se szava, se ereje – a rendőröket komplett idiótáknak ábrázolják. Az erőszaktevő família (Krugék) pedig pont olyan, mint a Manson klán. Nincs fantasztikum, nem bukkanak fel zombik, vámpírok, de még űrlények se - az ember a szörnyeteg. A szex és az erőszak ábrázolása terén is úttörőnek bizonyult: elképesztően valósághű, realista, a kínzások miatt akár a torture pornok elődjének is titulálható.

A Craven-életmű egyik legfontosabb tematikája a fejlett társadalomban megbúvó erőszakosság, vadság, sőt a barbarizmus feltérképezése. Ez a követkető rendezésében, a Sziklák szemében (The Hills Have Eyes, 1977) is megjelenik (kritikánk itt). Craven egy XVI. századi skót történetet dolgozott fel: a kannibál életmódot folytató Bean klánt átemelte a ’70-es évekbe, a vérfürdő helyszíne a jelen Mojave-sivataga. A lényeg azonban ugyanaz, mint Az utolsó ház balrá-ban: ismét két család csap össze, a vérszomjas kannibálok a jól szituált középosztálybeliek ellen. Az emberervő csoport kegyetlen, nem ismer irgalmat, de az amerikai polgárok is hamar levetkőzik gátlásaikat. Eltűnnek a civilizációs szabályok, előtör a társadalmi normák mögött megbúvó erőszakosság. Mondanom sem kell, hogy ismét az emberből fakad a horror.

A rendező első két filmje finoman szólva sem aratott osztatlan sikert. Kapott hideget-meleget, de leginkább hideget: botrányt kavartak, rendesen felcukkolták a cenzorokat, egy darabig be is tiltották őket. Wes egy képregényből eredeztethető szörnyfilmmel (A Mocsárlény – Swamp Thing, 1982), majd egy valószínűleg a saját korai éveiből is merítő, meglehetősen fundamentalista, vallásos környezetben játszodó horrorral (Halálos áldás - Deadly Blessing, 1981) folytatta. Sajnos a Mocsárlény nem sikerült túl jól, egy felejthető horrorfantasynek mondható, pedig ezt még a cenzúra is megkímélte. Az amisok életébe betekintést nyújtó Deadly Blessing viszont egy mérhetetlenül alulértékelt alkotás: itt már egyre inkább előrenyomul Craven egyik másik főtémája, a valóság és az álom egymásba csúsztatása, amely leginkább a ’80-as években készült filmjeire jellemző. Az álom és a valóság egybemosásának legkimunkáltabb verziója fősodorba való betöréséhez, a Rémálom az Elm utcában-hoz (Nightmare on Elm Street, 1984) köthető (kritikánk itt).

Édes álmok

Cravent A Rémálom az Elm utcában alapszituációjának kitalálásában is megtörtént események inspirálták: olyan emberekről olvasott a Los Angeles Timesban, akiket rejtélyes módon álmukban ért a halál. A forgatókönyvet már 1981-ben megírta, de a film csak 1984-ben készült el, mivel a híres-hírhedt Cravennek akkortájt elég nehéz volt olyan stúdiót találni, amely fenntartások nélkül hajlandó lett volna rábólintani az ötletére. A rendezőnek az addig csak forgalmazással foglalkozó kis cég, a New Line Cinema adott lehetőséget. Jól döntöttek: Freddy Kruegerrel degeszre keresték magukat (bővebben a film hátteréről itt).

Mint megannyi Craven-opuszban, itt is a békésnek hitt kertvárosban uralkodik el a terror, családi házak válnak mészárszékké. Springwoodban, egy álmos amerikai kisvárosban járunk. Főhősnőnk Nancy Thompson, aki egy átlagos kamaszlány. Jól tanul, mindenki imádja, egyszóval élvezi a ’80-as évek feelingjét. Felhőtlen mindennapjainak azonban vérverejtékes rémálmok sorozata vet véget: egy piros-zöld csíkos pulóveres, karmokkal felvértezett, összégett arcú alak kísérti, és amikor barátainak beszámól álmairól, kiderül, hogy a többiek is ugyanezt tapasztalják. Aztán egy estén megkezdődnek a gyilkosságok. Először Nancy legjobb barátnője, Tina hullik el. Fiúja szeme láttára rángatják át a szobán, faltól-falig csapják, felrepül a plafonra, majd holtan hullik vissza az ágyba. Mindezt úgy, hogy a szobában nincs kettejükön kívül senki. Másodjára a barátnő pasija, Glen hal meg. Nancy úgy érzi, hogy leomlik az álomvilág és a valóság közti határ, és a szörnyeteg végezni fog mindegyikükkel. A legjobb lenne, ha ébren maradna. Csakhogy ez nem olyan egyszerű: családja azt gondolja, hogy megbolondult. Nancy keményen ellenáll minden álomba szenderítő próbálkozásnak, de a kimerültség egy idő után ledönti a lábáról. Nincs mese, szembe kell néznie a rémmel, azzal a megfoghatatlan alakkal, akit a szülei mintha jól ismernének, és aki az életére pályázik…

Craven némileg továbblép a szokásos slasherformulán, legnagyobb ütőkártyája a jól átgondolt antagonista: Kruger nem egy arctalan, maszkos idióta, hanem egy gondolkodó gonosz. Freddy elől nincs menekvés, hiszen aludnia mindenkinek kell. Ha elalszol, aláírtad a halálos itéleted. Freddy Krueger az álmok birodalmának ura, úgy játszik veled, ahogy akar. Rácsukhatod az ajtót, de ő már rég a hátad mögött van. Képes összekuszálni a realitás és a fantáziavilág viszonyát, olyannyira, hogy ha a fiatalok meghalnak az álmaikban, akkor a valóságban is szörnyethalnak. (Tina halála az egyik legjobban megkomponált jelenet a horrorfilmek történetében.) A cselekmény előrehaladtával a valóság és az álom már annyira összekeveredik, hogy lehetetlen megállapítani, hogy épp melyik térben vagyunk.

Craven Freddy alakját egy személyesen átélt élménye alapján alkotta meg: egy kalapos, csíkos pulóveres csavargó ijesztett rá gyermekkorában. Krueger története bosszútörténet, azonban nem a hagyományos fajtából: életében gyerekgyilkos volt, de mivel a bíróság egy nyomozási hiba folytán felmentette volna, a felháborodott Elm utcai szülők elevenen megégették. Visszatér, de nem a szülőket, hanem azok gyermekeit zaklatja. Ebből az aspektusból nézve a Rémálom az Elm utcában egy horrorba öltött felnövéstörténet: a világ problémái immáron minket, a következő generációt terhelik. A film végén lévő jelenet, mikor Nancy kilép a szülői ház ajtaján, erősen szimbolikus.

A Robert Englund által életre keltett Freddy kultuszfigurává vált, bár meg kell jegyezni, hogy karaktere a folytatásokban jelentősen átlényegül: az első részben még egy szótlan, sötétbe burkolózó, hátborzongató figura, a harmadik részben, az Álomharcosokban (Dream Warriors, 1987) (amelyben Craven társíróként vett részt, ugyanakkor az elképzeléseit jelentősen átírták) azonban már egy perverz, egysorosokat osztó porondmester, aki fekete humorral operálva küldi áldozatait a másvilágra. Sajnos a további epizódokban (kivéve a hetediket) Freddy már nem egy horrorrém, hanem egy komikus, ide-oda ugráló ripacs rajzfilmfigura, akiről minden misztikum lehull: az abszolút mélypont hatodik részben még azt is megtudhatjuk, hogyan lett álomszörny: pokolbeli lényekkel paktált le, hogy visszatérhessen. Mondanom sem kell, hogy ez az izzadságszagú magyarázkodás abszolút kímeríti a mítoszrombolás fogalmát (a teljes sorozat ismertetése itt).

Craven a Rémálom az Elm utcában zajos sikere után sem tétlenkedett, de a további nagyobb elismerések egy ideig elkerülték. A Pokoli klub (Invitation to Hell, 1984) és a Vérfagyasztó (Chiller,1985) felejthető tévéfilmeknek bizonyultak, a Halálos barát (Deadly Friend, 1986), a Sziklák szeme 2 (The Hills Have Eyes Part II, 1984), valamint az Eddie Murphy fémjelezte horrorkomédia, a Vámpír Brooklynban (Vampire in Brooklyn, 1995) sem vált közkedveltté.

A Kígyó és a szivárvány (The Serpent and the Rainbow, 1988) mellőzöttsége, el nem ismertsége viszont érthetetlen: Craven Haiti vérgőzős, vudu uralta világába repíti a nézőt, amelynek fókuszában a „Romero előtti”, eredeti zombik állnak. Craven a zombifilm 30-as évekbeli formájához nyúl vissza (A fehér zombi, 1932), a zombik kialakulását fekete mágiával és különféle hallucinogén szerekkel magyarázza. Ezek az élőhalottak nem esznek emberi húst, mégis ugyanolyan creepyk, mint „nagyvárosi” társaik. Craven újra egybecsúsztatja az álmokat és a valóságot: az antropológus főhös, Dennis (Bill Pullman) pszichedelikus lázálmokon keresztül tapasztalja meg, hogy a sámánok és a bizarr szertartások uralta szigetország nem éppen egy barátságos hely. A Rémségek háza (The People Under the Stairs, 1991) is kiemelkedő az alkotó ezen korszakából: erősen társadalomkritikus mű a fekete szegénynegyedeket kizsigerlő gátlástalan gazdagokról – sajnos ez is az elfeledett Craven-művek sorát gazdagítja. Első nyíltan önreflexív filmje érdemel még említést: a Sokkoló (Shocker, 1989) pszichopata sorozatgyilkosát a fináléban tévéprogramokon keresztül üldözik.

Tíz évet kellett várni, hogy Wes Craven újra Rémálom-mozit rendezzen. Az új rémálomban (New Nightmare, 1994) az első rész alkotói saját magukat játsszák (köztük a rendező, Wes Craven is), miközben egy új Rémálom-filmet készítenek, csakhogy szembesülniük kell azzal, hogy az álomdémon valóban létezik, és az életükre tör… Craven itt már nem a valóságot és az álmot keveri, hanem a valóság és a film kapcsolatát boncolgatja. A hetedik Rémálom-epizód ízig-vérig egy önreflexív metafilm: a Heather Langenkamp által alakított Heather Langenkamp kisfiával próbálja túlélni Krueger támadásait. Az új rémálom horrorfilmekről szól, horrorfilmszeretőknek: ebből az aspektusból viszont nem a Rémálom-sorozat folytatása, hanem inkább a direktor utolsó nagy dobása, a Sikoly (Scream, 1996) előzménye.

A leghangosabb sikolyok

A Sikoly a később a Dawson és a haverokat is jegyző Kevin Williamson szkriptje, de sikere nagyrészt Craven hibátlan rendezésének köszönhető. A Scream a posztmodern horrorfilm alapkőletétele: a 80-as években divatos slasher a ’90-es évek elejére belefulladt az önismétlésbe, a Sikolynak köszönhetően azonban újra trendivé vált: a film elindította a második – amúgy meglehetősen kérészéletű - slasherhullámot, tinihorrorok tucatját elhozva (Tudom mit tettél tavaly nyáron-sorozat, Végső állomás franchise).

Cravenék nemcsak felmondják a horrorfilmek szabályait, hanem reflektálnak is azokra. A cselekmény helyszíne ezúttal is egy álmos amerikai kisváros, Woodsboro. Szinte mindegyik karakter úgy értelmezi a történéseket, sőt önmagát is, mintha minden(ki) egy slasherben létezne. A telefonbetyár gyilkos filmcímekkel zaklatja leendő áldozatát („Mi a kedvenc horrorfilmed?”), a geek elsorolja a horrorfilmek reguláit („1. Ne szexelj, és túléled! 2. Ne piálj (mondja ezt sörösüveggel a kezében), ne drogozz, és akkor túléled! 3. Sose mondd, hogy „Mindjárt visszajövök!”, mert akkor soha többé nem fogsz visszajönni!”), amelyeket természetesen megszegnek, a legegyszerűbb áldozat pedig sajátosan könyörög az életéért („Ne ölj meg, Gyilkos úr, benne akarok lenni a folytatásban!”). Egyedül a sikolykirálynő, Sidney (Neve Campbell) az, aki nem akar filmként tekinteni az életére, de aztán ő is beadja a derekát.

Hihetetlenül szórakoztató műfajparódia - Wes Craven még saját magát is többször arcon röhögi (pl. értekezés a Rémálom-sorozatról: „Az első jó volt, a többi szar”- a hetedik epizódot is Craven rendezte) -, emellett pedig a legnagyobb tisztelgés a zsáner iránt: a főszereplőnek hitt lányt (Drew Barrymore) már a film elején kinyírják – pont, mint a Psychóban. Mondanom sem kell, a klasszikusokra való utalgatás nem áll meg itt. A gyilkos maszkja is telitalálat: a Ghostface-álarc egy teljesen átlagos, kölcsönzőből vett maszk, mégis kultikussá vált. További különlegesség, hogy bár a maszk jelenléte állandó, a mögötte lévő gyilkosok cserélődnek, akár egy filmen belül is.

Az első filmet három folytatás követte, ami egy alaposan átgondolt koncepció: A Sikoly 2 (Scream 2, 1997) a folytatásokat teszi a fókuszba, a harmadik rész (Scream 3, 2000) a trilógiákat szedi ízekre, gondolva arra, hogy nagyon kevés trilógiazáró mű ugorja meg a lécet, ezért direkt lejjebb vettek a színvonalból. A negyedik etapra (Scream 4, 2011) több mint 10 évet kellett várni, de azt hiszem, ez is tudatos volt: egyszerre folytatás és önremake, amely napjaink horrortrendjeit, valamint az elharapódzó feldolgozáshullámot állítja pellengére, de nem feledkezik meg a médiakritikáról sem. A legfontosabb szavak a gyilkos szájából hangzanak el: „Nekem nem barátok kellenek, hanem rajongók.” Emma Roberts kitűnő a szerepében, nem véletlenül: Craven mindig is értett a színésznők kiválasztásához és a női karakterekhez (kritikáink a négy részről itt).

A Sikoly hatalmas siker lett, összesen 173 millió dollárt szedett össze, amivel máig a legtöbb bevételt hozó slashernek számít. Craven ezután más műfajokban is kipróbálta magát: A szív dallamai (Music of the Heart, 1999) az életmű kakukktojása, és egyben legszemélyesebb darabja: dráma egy zenetanárról, attól az embertől, aki egykoron tanár volt, és imádta a komolyzenét. Craven elmondta: sosem akart rémfilm-specialista lenni, ám miután beskatulyázták, mindig visszatért a horrorhoz.

Az utolsó évtized

2000 után Craven egyre ritkábban rendezett filmeket. A Vérfarkas (Cursed, 2005), amelyet Kevin Williamsonnal közösen követtek el, felemás Sikoly-klónnak bizonyult (kritikánk itt), a 2005-ös Éjszakai járat (Red Eye, 2005) ellenben kellemes meglepetés: feszült, kamaradráma jellegű thriller, a hátborzongató Cillian Murphyvel és a mindig cukipofa Rachel McAdamsszel (kritikánk itt).

A következő éveit különböző feldolgozásokban való részvétel jellemezte: a japán Kairo remake-jében, a Mezsgyében (Pulse, 2006) forgatókönyvíróként vett részt. Sajnos ez a verzió nem ér fel az eredetihez, pontosan úgy, mint a kultikus Craven-filmek újrázásai, amelyek munkálataiban producer minőségben volt jelen (The Hills Have Eyes, 2006, valamint a The Last House on the Left, 2009). Ironikus, hogy a meglehetősen közepes Vedd a lelkem! (My Soul to Take, 2010) után utolsó rendezésében, a Sikoly negyedik részében pont a remake-eket karikírozta ki. Míg mások a sárba rántották életművüket utolsó rendezésükkel (lásd George Lucas), addig a botrányhősből a horror szelíd nagypapájává váló Craven megkoronázta azt: a Sikoly 4 méltó zárása a direktori karriernek, és a széria lezárásának is tökéletes.

Legutolsó munkái két produceri kredit: a The Girl in the Photographs (2015) (kritikánk itt), valamint a Sikoly-sorozat. Bármennyire is szidtuk pár napja a Scream: The TV Seriest, méltó a Sikoly-filmekhez: az alkotók bebizonyították, hogy igenis lehet sorozatot készíteni egy slasherfilmből, miközben végig ennek hátulütőire reflektáltak. Craven neve még a második szezonban is ott volt a stáblistán – remek tiszteletadás.

Remélem, ez az írás is az.

***

Díjai:

Sitges – Catalonian International Film Festival – Kritikusok díja (1977) – A sziklák szeme
Avoriaz Fantastic Film Festival – Kritikusok díja (1985) – Rémálom az Elm utcában
Avoriaz Fantastic Film Festival – A zsűri különdíja (1992) – Rémségek háza
Brussels International Festival of Fantasy Film (BIFFF) – Pegasus közönségdíj (1992) – Rémségek háza
Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films, USA – Életműdíj (1995)
Fantasporto – International Fantasy Film Award  – A legjobb forgatókönyv (1995) - Az új rémálom
Gérardmer Film Festival – Fődíj (1997) – Sikoly
Amsterdam Fantastic Film Festival – Életműdíj (2000)
Cinequest San Jose Film Festival – Maverick-díj (2000)
New York City Horror Film Festival - Életműdíj (2012)

Kedvenc filmjei:

Don’t Look Now - Ne nézz vissza! (1973)
Blow-up - Nagyítás (1966)
Psycho (1960)
The Virgin Spring - Szűzforrás (1960)
Repulsion - Iszonyat (1965)
Beauty and the Beast - Szépség és a szörnyeteg (1946)
War of the Worlds (1953)
Frankenstein (1931)
Nosferatu (1922)
The Bad Seed - Elátkozottak gyermekei (1956)

Idézetek:

A horrorfilmekről: "Olyan ez, mintha kiképzőtáborba küldenénk a lelkünket. A való életben, ahova egy harmatgyenge testbe burkolva lépünk ki, igazi, néha rémisztő veszélyek fenyegetnek minket - gondoljunk csak a columbine-i esetre. De egy elbeszélésben a rettegés kézben tartható események sorozataként jelenik meg. A filmek abban segítenek, hogy racionálisan tudjunk gondolkodni félelmeinkről."

„A horrorfilmek célja nem a félelemkeltés, hanem a félelem elengedése.”

„Szerintem a film a legfontosabb művészi kifejezőeszközök egyike. Hihetetlenül erőteljes módon képes lélekemelő történeteket elmondani, melyektől sírva fakadunk örömünkben, és felrepítenek minket a csillagokig.”