Wes Craven igencsak terjedelmes filmográfiát tudhat magáénak, melyben találhatunk igazán úttörő és egyedi alkotásokat, meg persze kevésbé jól sikerült, viszont sokakhoz képest még így is sokkal jobban leforgatott filmeket is, meg persze egy-két hatalmas hibát. Mindenesetre abban egyetérthetünk, hogy megkerülhetetlen figurája a horrorfilmek világának, és abban is biztos vagyok, hogy mindenki tud legalább egy filmet mondani, amit a horrorzseni vitt vászonra, és ami nagyon közel áll a szívéhez. Én nem egy ilyet fel tudnék sorolni, de a most bemutatásra szánt film eddig nem tartozott a kedvenceim közé. Az 1991-ben készített Rémségek háza ugyanis nem egy tipikus horrorfilm, sokkal inkább átmenet a vígjáték és a horror között, talán ezért lehet az, hogy kissé nehéz a helyén kezelni. Legalábbis nekem elsőre nem sikerült.
A történet szerint egy gazdag család szépen fokozatosan felvásárolja a nyomornegyedben élők házait, melynek következtében rengeteg ember kerül az utcára. Nincs ez másképpen Bohócékkal sem, akik szintén nem tudták időben kifizetni a lakbért, így hamarosan fedél nélkül maradnak. Ráadásul Bohóc édesanyja rákos, tehát nem csak a lakásra, hanem az anya műtétjére is pénz kellene a családnak. A kisfiú végső elkeseredésében belemegy abba, hogy segít Leroynak és társának kirabolni a fent említett főbérlőket. A rablás azonban súlyosan félresiklik, és Bohócnak az életéért kell harcolnia. Ugyanis a Férfi és a Nő nem mondhatóak épelméjűeknek. Terrorizálják lányukat, Alice-t, és furcsa, emberszerű lényeket tartanak a pincéjükben. Bohócnak pedig nem csak a saját életéért kell küzdenie, hanem családja és a környék megmentéséért, valamint a teljes rettegésben élő Alice jövőjéért is. A kérdés csak az, hogy sikerrel járhat-e egy fekete kisfiú a gazdag fehérek uralta környéken, egy őrültek lakta házba zárva?
Amint láthatjátok, igencsak több síkon mozog a film cselekménye. Craven igyekezett társadalomkritikai nézőpontot is belevinni a filmjébe, de persze humorból és trancsírozásból is kapunk bőven. Ami miatt ez a film nem tud mindenkinél megfelelően működni, az a humorfaktor. Ugyanis nagyon nehéz a helyén kezelni egy olyan filmet, ami nem csak a vérben tocsog, nem csak kritizál, hanem még nevettetni is próbál. Ettől pedig az egész egy kissé zavarossá válik, leginkább a súlyos társadalmi mondanivalója miatt. Őszintén megmondom, hogy amikor sok évvel ezelőtt láttam a Rémségek házát, nem nyerte el a tetszésemet. Pontosan azért nem, mert teljes zavarban voltam, hogy most mit is kellene éreznem a filmmel kapcsolatban. Amikor azonban most néztem meg, kimondottan élveztem a sztorit, de ami még inkább hatással volt rám, az a két őrült karaktere.
A filmben nincsen nevük, csak Férfi és Nő megnevezés alatt szerepelnek. Nem tudjuk, hogy házasok, szeretők, testvérek, vagy anya és fia, ugyanis minden keveredik egymással. A nevük azért nem lényeges, mert pont az a lényeg, hogy az őrület a felszín alatt lappang, és nem tudhatjuk, hogy ki a normális és ki az elborult. Az őrület ugyanis nem válogat, bárhonnan jöhet. Nagyon érdekes volt látni ezt, és ami még ennél is fontosabb, hogy nagyon jól működött a vásznon a két színész. Imádtam őket! Annyira elborult vadbarmok voltak, akik még önnön állatságukat is tudják fokozni, vagy éppen egymásnak esnek, ha valami nem úgy sül el, ahogyan azt eltervezték, hogy nem lehetett nem élvezni a látottakat. Hol undorodva figyeltem őket, hol velük vagy rajtuk nevettem. Miattuk vált érdekessé és izgalmassá a film. A másik zseniális húzás az volt Craventől, ahogyan ez a két őrült folyamatosan átvágott és az orránál fogva vezetett mindenkit. Egyszerűen olyan jól adták elő magukat, és annyira tudták, hogyan kell elrejteni az agybajukat, hogy elgondolkodtatott: vajon kinek a hibája, hogy ezek az emberek köztünk élnek? Nem arról van szó inkább, hogy mi nem akarunk szembenézni a borzalmakkal, és éppen a saját gyávaságunk miatt sodorjuk veszélybe a létünket? Elég súlyos felvetések ezek egy alapvetően humorosnak szánt horrorfilmben, nem?
Itt érkeztünk el ahhoz, miért is nem tudom azt mondani, hogy ez egy kiváló film. Az az igazság, hogy a két elmebetegünkön kívül nem sok pozitívumot tudok mondani. A történet nem volt rossz, csak kissé csapongott. Ráadásul túl komoly volt a társadalomkritikai vonal, és túl vicces a humorvonal, tehát nagy volt a kontraszt a két stílus között, nem tudták rendesen elmosni a határokat. Sokszor a rendező sem tudta eldönteni, hogy nevettetni akar inkább, vagy rémisztgetni, pedig Craven nagy erőssége az, hogy még saját magán és műfaján is képes ironizálni, ami a legtöbb esetben működik, de itt inkább balul sült el a dolog. A színészek nagyon rosszak voltak, sok esetben ripacsok, főleg a főszereplő kisfiú volt idegesítő. A látvány pedig kissé gagyin hatott, főleg a pincében élő emberszerű valamik esetében volt igazán zavaró a képi megjelenítés.
Összességében azt mondhatom, hogy ez egy tipikus „nézzük meg többen” film, ugyanis ebben az esetben nagyon szórakoztató élményt tud nyújtani. Megijedni, félni nem nagyon lehet rajta, de ha a megfelelő hozzáállással ülünk le megnézni, és a helyén tudjuk kezelni a látottakat, akkor igazán jó érzéssel kelhetünk fel a székből. Minden kritikai megjegyzésem ellenére mégis ajánlom minden horrorszeretőnek a Rémségek házát, ráadásul azt mondom, hogy többször is érdemes megnézni, mert akkor fogjuk észrevenni azokat az apró dolgokat, amikhez Wes Craven a legjobban értett.
Pontszámom: 6.5/10