Könyv

Sokszor említettem már, hogy Stephen King a kedvenc íróm. Írói stílusa, minden részletet alaposan megvizsgáló leírásai és persze nem utolsó sorban hol rémisztő, hol szívbemarkoló, de minden esetben zseniális történetei nálam szinte mindig betaláltak. Két kisebb kivételt tudok megemlíteni általam eddig olvasott számos műve közül, amik valamivel enyhébb hatással voltak rám, tehát nem rosszak, csak ismerve bibliográfiáját, többet vártam volna tőlük. Az egyik a Rémautó, a másik pedig cikkünk tárgya, A mobil.

Mielőtt belekezdenénk, azért azt nyomatékosítani szeretném, hogy mindkét írás jó. De a Ragyogás, az Állattemető, a Bilincsben és sok-sok egyéb regényére és novellájára az, hogy „jó”, (nekem legalábbis) túlságosan is gyenge kifejezés. Amikor tehát majd ecsetelni kezdem részletesebben, hogy mi volt az, ami nekem nem feltétlenül tetszett, azt mindig csakis King mester szintjéhez mérten értem, éppúgy, mint a végső pontszámot is.

Nem is olyan rég írtam a The Signal (A jel) című filmről, és ott is megemlítettem, hogy a két mű története, sőt mondanivalója is nagy hasonlóságokat mutat egymással. Nos, A mobil egy évvel megelőzi vetélytársát, így ha esetleg koppintásgyanús lenne valamelyik (amit egyébként én nem hiszek), akkor a The Signalra kell ferde szemmel néznünk.

A regény főszereplője Clayton Riddel, éppen nehéz helyzetben élő képregényíró, aki Bostonban tartózkodása alatt arra lesz figyelmes, hogy a járókelők telefonjai hirtelen mind megszólalnak. Válaszolva a hívásra mindenki megkapja a maga kis adagját egy úgynevezett impulzusból, aminek hatására elveszítik eszüket, és tulajdonképpen agresszív élőhalottakká válnak, éppen csak meg nem rohadnak. Áldozataik nem számítanak, lehet az közülük való, vagy – akárcsak Clay – mobillal nem rendelkező egyén is, a lényeg a gyilkolás. Főszereplőnk persze menekülőre fogja, és csakhamar találkozik két magához hasonlóval, így harmadmagával indul el őrültekkel ellepett vidéken megkeresni fiát, remélve, hogy jól van, és nem vesztette el ő is az eszét.

Akik ismerik Stephen King munkásságát, azok tudják, hogy nem igazán jellemző rá a gyors történetvezetés. A cselekmények lassan, ámde logikusan, egymásból következve bontakoznak ki, beletorkollva egy mindent elsöprő, őrült fináléba, ami még a legedzettebb lelkeket is képes megborzongatni. A mobil esetében azonban más a helyzet. Pörgős bevezetőt kapunk, az író remekül ragadja meg a kezdeti fejetlenséget és tébolyt, ami Bostont (vagy talán az egész világot?) jellemzi. A nagy sietség aztán lassú sodródásba vált át, és habár szívesen olvasnánk még arról a szörnyűségről, ami a világon történik, mi lekorlátozódunk főszereplőinkre, akik nyilván, egyszerű logikát követve kerülik a sűrűn lakott területeket. Mindazonáltal unalmasnak mégsem mondanám a könyvet, van itt cselekmény és karakter is épp elég, csak éppen nem érzem azt az izgalmat, amit annak idején a Borzalmak városa alatt, nem érzem azt a drámát, ami minden alkalommal elfog a Halálsoron felidézése közben, és azt a rettegést sem, amely végigöleli King megannyi alkotását.

Természetesen a mester ezúttal sem tudja meghazudtolni önmagát, a részletek szinte mikroszkóp alatt történő vizslatása ezúttal is nagy szerepet kap, csak éppen a végső katarzis, az, amire tulajdonképpen vár az olvasó, végül elmarad. Emlékeztek még, a Boszorkánylányban mit rendezett Carrie? Fel tudjuk idézni Cujo könyvbeli énjének viselkedését és annak következményeit? A hátam is borsódzott, mikor olvastam őket, de A mobilban épp a legfontosabb pillanatban engedik el a kezemet és hagynak magamra kételyeimmel. Végigkísértem a szereplők megpróbáltatásait, és ha nem is lettek olyan közeli barátaim, mint például a Vesztesek Klubjának tagjai, azért törődtem velük, érdekelt sorsuk, ennek ellenére mégsem tudom meg a történet konklúzióját. Ez pedig - rajongás ide vagy oda - nem szép dolog.

Ezek persze most csak a negatívumok, az amúgy sok pozitívum között, amiket szinte már magától értetődőnek veszek egy King-mű olvasása közben. Profi leírások, tökéletesen ábrázolt karakterek jellemzik végig a regényt, még ha a történet, amit egyébként George A. Romerónak ajánl az író, ezúttal kicsit laposabbra is sikerült. Ja, és hát természetesen A mobil megfogalmaz egy különben aktuális problémát, ezzel egy egész jó görbe tükröt állítva a társadalom elé, de zombifilmeken nevelkedett horrorrajongóknak gondolom ezt említenem sem kell.

6.5/10

(Nomad)

Film

Mobiltelefon. Hány meg hány funkciót olvasztott magába az évek során. Egyszerre telefon, írógép, távírógép. Óra, ébresztőóra, határidőnapló, zenelejátszó, videólejátszó, fényképezőgép, filmfelvevőgép. Könyv, szövegszerkesztó, táblázatkezelő. Egyszerre számítógép és szórakoztató központ. Az alapfunkcióját rég meghaladva az ember legjobb barátjává lépett, elő, mindannyiunknak ott lapul egy a zsebében, nélküle nem indulunk sehova, vele kelünk és vele fekszünk, sőt ha éjjel nem tudunk aludni, akkor is azt nyomogatjuk. Előkapjuk, ha segítségre van szükségünk, ha unatkozunk, ha frusztráltak vagyunk. Oly mértékben hozzánk nőtt, hogy képesek vagyunk fantomrezgést produkálni, mint amikor valakinek viszket a levágott végtagja. A testünk, a tudatunk kiterjesztéseként használjuk, mi vagyunk a az amoled fényében tündöklő új mobilkatonák, egy zombihadsereg, aki szünet nélkül a kijelzőt bámulva észre sem veszi a körlötte virágzó életet.

A Stephen King írásán alapuló, Tod Williams rendezésében megvalósított Cell ezzel a társadalmi jelenséggel szembesít minket.
Clay Riddel (John Cusack) épp a bostoni repülőtérre érkezik meg, legfőbb terve beszélni a rég nem látott családjával, meglátogatni őket, de a mobiltelefonja lemerül, s cserbenhagyja. Hamarosan, miközben telefonfülkéből próbálja folytatni a beszélgetést arra lesz figyelmes, hogy az emberek legnagyobb része megőrül a terminálon, és brutális öldöklésbe kezd. Elég gyorsan kiderül, hogy ennek a különös őrületnek az okát a mobiltelefonokban kell keresni. Mindenkit, aki épp telefonál, elragadja az őrület, és különösen agresszív zombivá válik.

Clay hamarosan összeáll Tom McCourttal (Samuel L. Jackson), hogy közösen megkeressék Clay családját, különösképpen a kisfiát.
A történet a klasszikus: világvége van, és a megmaradt emberiség egy biztonságosnak vélt pont felé tart, amiről néhány beavatott tudja, hogy igazából nem létezik. Clay útja is errefelé visz, bár ő nem a biztonságot, hanem a fiát vágyja megtalálni.

Ebből a tipusú történetből láttunk már néhányat, a TWD is így indult, ezért elvárnánk, hogy ha már leforgatták ezt a sokadik ilyen jellegű filmet, akkor mutasson is valami újat. A Cell meg is próbálta ezt, de bár inkább ne tette volna. Elindított egy szálat a cselekményben, ami végünl nem futott ki semerre, nem tudtuk meg, hogy miért és honnan jött, és mi a célja. Nem tudjuk meg azt sem, ki irányítja a telefonistákat, csak egy félőrült hagymázas képzelgését hallgathatjuk meg e témában, akinek a látomásai összekeverednek a valósággal. Csalódás volt, hogy ebből az amúgy ígéretesnek tűnő szálból nem voltak képesek épkézláb dolgot kihozni az alkotók.

A film vége azonban üt. Ismét visszakanyarodunk a társadalomkritikához, ahhoz, hogy mennyire megvezethetőek vagyunk a telefonunk által, és mennyire elvesztünk a mobilzombik tömkelegében.

{spoiler}Ugyanazokat az alkalmazásokat használjuk, ugyanazokon a mémeken röhögünk, mint az éjszaka nyugovóra tért zombik a filmben, akik mind a Trololo guyt hallgatják, mintegy ironikusan az orrunk alá dörgölve a saját birka mivoltunkat.{/spoiler}

Ha a misztikus szálat jobban megcsinálták volna, lehetett volna 8 pontos is.

6/10

(Lau)

IMDb | mafab