1990

Foglalkozzunk egy kicsit Philip K. Dick rémálmaival. Philip K. Dick 1928-ban született amerikai sci-fi író, akit életében gyakran látomások, rémálmok gyötörtek. Egyik visszatérő témája a novelláinak, könyveinek az egymásra rétegzett virtuális valóságok és az azok között elveszett ember. Egyik legismertebb műve a Ridley Scott által 1982-ben feldolgozott Szárnyas fejvadász, ami kultfilmmé nőtte ki magát. Én most mégsem erről szeretnék beszélni, hanem az Emlékárusítás kicsinyben és nagyban című novellája alapján készült Total Recallról, amit magyarra Emlékmás címen fordítottak le.

Korábban, amikor a Hellraiser 5. részéről írtam, említettem már, hogy a filozófia egyik kiemelten kezelt problémája az, hogy honnan tudhatjuk, hogy mi valós. Ezt a problémát feszegeti a Mátrix is, és ez volt a kiinduló gondolata az 5. és a 6. Hellraisernek is. Az Emlékmás viszont különbözik ezektől az alkotásoktól. Látszik rajta, hogy egy olyan erős víziókkal rendelkező ember műve, mint Dick.

Ebben az írásban először az 1990-ben készült verzióról írnék nektek, amit Paul Verhoeven rendezett. Verhoeven nagyon ügyesen nyúlt az alap történethez, és egy fordulatos, feszültséggel és akcióval teli filmet sikerült kihoznia belőle úgy, hogy nem veszett el a történet üzenete sem. Az ember problémája, aki nem tudja, hogy ki a valós énje, és hogy ragaszkodjon egy korábbi verziójához, vagy fogadja el önmagát annak, akinek a jelenben hiszi magát. Kik vagyunk? Vajon ha kitörlik az összes emlékünket, ugyanazokra az ingerekre ugyanazokat a döntéseket hozzuk?

A történet szerint Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger) egy huszadrangú építőmunkás, akit fura rémálmok gyötörnek arról, hogy a Marson egy baleset következtében meghal. Mivel a feleségét (akit a kifejezetten dögös Sharon Stone játszik) nem tudja rávenni egy Mars-utazásra, és amúgy sem veti fel a pénz, úgy dönt, hogy elmegy egy emlékek beültetésével foglalkozó céghez, a Rekallhoz, és vásárol magának egy emlékcsomagot egy marsi nyaralásról. Időközben az értékesítő kollega rábeszéli egy különleges csomagra, ahol titkosügynökként tapasztalhatja meg a marsi létet. Itt aztán olyan fordulatot vesz a film, amit itt most nem lőnék le. Mindenesetre a történet szerint a Marson egy gonosz kormányzó irányít, Vilos Cohaagen, akit ebben a verzióban Ronny Cox alakít, és a kormányzással szemben a helyi lázadók küzdenek elkeseredett harcot. Ebbe a küzdelembe kapcsolódik be főhősünk.

A film végig le tudott kötni, úgy izgultam a szereplőkért, mintha újra gyerek lettem volna, és a bátyám régi videóján néztem volna a takaró alól. Egy-két akciójelenet mai szemmel megmosolyogtatott, meg volt néhány számomra blőd filmes trükk (pl. amikor Schwarzenegger szeme kigúvadt a nyomáskülönbségtől), de összességében egy igazán pörgős, izgalmakkal és freak dolgokkal telepakolt jó kis sci-fi akciót láthatunk, ha elővesszük ezt a filmet.

Verhoevennek, aki olyan filmeket rendezett még, mint például az Elemi ösztön, ahol ismét Sharon Stone-nal dolgozott együtt, sikerült egy 2016-ban is értékelhető filmet készítenie. Nagyszabású jelenetekkel, hangulatteremtő díszletekkel és maszkokkal dolgozott, és emellett, nem győzöm hangsúlyozni, nem veszett el a film pszichére ható fenyegetése sem. Miközben jóllakat minket zsigerileg, nem felejtkezik meg az intellektusunkról sem.

8/10

IMDb | mafab**
**

2012

Nézzük meg, ezzel szemben mit kapunk, ha a 2012-es verzó akad a kezünkbe. Ezt az alkotást Len Wiseman jegyzi, akinek a neve az Underwolrld-filmekből és az Álmosvölgy legendája című sorozatból lehet ismerős.

A film egy igen jelentős technikai ráncfelvarráson esett át, a történeten is alakítottak egyet s mást, de úgy, hogy közben a gerince és a főbb fordulópontok megmaradtak. Várakozásommal ellentétben Wisemen nem képkockáról képkockára másolta le az eredeti alkotást, hanem egy új megközelítésben tálalja nekünk, ami azt kell hogy mondjam, nem is baj.

Szót kell ejtenünk a színészekről, mert ahogy az eredeti verzióban a kor nagy színészei játszottak, úgy itt is meglepően jó a szereplőgárda. Cohaagent például a Breaking Badben emlékezeteset alakító Bryan Cranston formálja meg, míg ellenlábasát Bill Nighy, akit én a Doctor Who-ból és az Igazából szerelemből ismerek, de azért az Underworld és a Harry Potter szereplőtáborát is erősítette. Ejtsünk szót Kate Beckinsaleről is, akit a főhős feleségeként ismerhetünk meg a történet elején, és Jessica Bielről is, aki egy igazán jó kis cicaharcba bonyolódik kolleganőjével. A főhőst Colin Farrell játsza, akit én sajnos sehogyan nem tudtam komolyan venni ebben a szerepben. Valahogy állandóan Joey Tribbiani jutott róla eszembe, ami egy akcióvígjátékban még oké lenne, de itt emiatt veszített az értékéből a film.

A ráncfelvarrás igencsak jót tett a látványnak, eltűntek a blődségek, de ezzel együtt eltűnt a freak dolgok nagy része is, amit viszont sajnálok, mert megnéztem volna a maszkmesterek munkáját is.

Úgy érzem, a film ezen verziójában előtérbe került az akció, és kevésbé volt fontos a pszichológiai háttere a történetnek. Kevésbé érezzük fontos kérdésnek, hogy mi valós, és mi csak szimulált. De azért Matthiastól, Cohaagen ellenlábasától kapunk egy rövid monológot e témában.

Akik látták az eredetit, és kiváló memóriával rendelkeznek, azok kapnak egy aranyos kikacsintást az 1990-ben rendezett verzió felé, mintegy kalapemelést, ami nekem személy szerint megmelengette a szívemet.

Összességében ez a film is helytáll a maga nemében, de ha csak az egyiket szeretnéd megnézni, akkor az legyen az eredeti.

7/10

IMDb | mafab