A horrorfilmek az 1930-as évek elején a filmezés koronázatlan királyai voltak. Ebben az időszakban igyekeztek feldolgozni minden olyan híres rémkönyvet, ami a maga nevében korszakalkotó volt, tehát biztosra vehették a készítők azt, hogy bombát fognak robbantani a kasszáknál. A most bemutatásra szánt alkotás, a James Whale által 1931-ben rendezett Frankenstein például a legnépszerűbb amerikai film volt ebben az időszakban.

A történet szerint dr. Henry Frankenstein egyre furcsábban kezd viselkedni. Menyasszonyát elhanyagolja, sőt megírja a lánynak, hogy a munkája sokkal előrébb való, mint ő. A lány nem érti, mi okozta a férfi viselkedésének ilyen fokú változását, ezért Victortól és dr. Waldmantől kér segítséget, akik Henry barátai és mentorai. Először azt hiszik, nő van a dologban, majd ahogy halad előre a cselekmény, úgy lesz egyre világosabb, hogy Henry teljesen megszállottjává vált a kutatásának. Így születik meg Frankenstein szörnye és vele együtt a filmtörténelem egyik legjobb, legmélyebb horrorja.

Aki olvasta Mary Shelley könyvét, az tudja, hogy a film csak az alapsztorit vette át és igencsak leegyszerűsítette a történetet. Én olvastam, és azt kell, hogy mondjam, megértem Whale koncepcióját, mert az eredeti mű igencsak lassú, néhol unalmas és nagyon filozofikus, ez pedig nem működne a vásznon. Whale egy nagyon feszes tempójú horrort hozott össze, és több morális elemet vegyített egymással. Először is ott van az apa-fiú konfliktus, hiszen az idősebb Frankenstein fél attól, hogy fia átveszi a családfő szerepét, és nagyon féltékeny rá. Másodszor ott van a konvenciókkal szembeni küzdelem. Henrytől mindenki elvárja, hogy megházasodjon, és átlagos életet éljen felesége mellett. Ő azonban a tudománynak kívánja szentelni az életét, és egyáltalán nem akar megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Itt az a motívum jön be, hogy vannak olyan munkák, hivatások, amik sokkal fontosabbak a hagyományoknál és a család nevének továbbörökítésénél.

Amikor megszületik Frankenstein szörnye, akkor egy nagyon elborult és túlzó örömnek lehetünk tanúi, ami azt hivatott jelképezni, hogy Henry úgy érzi (és így is van), legyőzte a természetet és a konvenciókat. Nő nélkül is képes volt létrehozni egy élőlényt. És itt érkezünk el az eredeti műnek és ennek a filmnek is a legfőbb mondanivalójához: nem vagyunk istenek, és a természet szabályait nem változtathatjuk meg, nem írhatjuk felül, mert annak végzetes következményei lesznek, ami mindent el fog pusztítani. Henry ellen fordul a szörny, aki ugyan egy nagydarab férfinek néz ki, ettől függetlenül azonban nem más, mint egy gyerek, akinek nincsen senkije, nincs, aki tanítsa és szeresse. Dr. Frankensteinnek ő nem volt más, mint a lázadás perverz eszköze. Nem szerette a teremtményét, csak saját maga önző vágyaival törődött, és ez nem csak a saját, hanem szörnyének sorsát is megpecsételte.

Itt érkeztünk el az utolsó nagyon erős társadalomkritikához, vagyis a dühös tömeg pusztító erejéhez. A falusiaknak Frankenstein teremtménye nem más, mint egy szörny, aki ronda és kisgyerekeket gyilkolászik. Nem akarják megismerni és megérteni, hanem egyből el akarják pusztítani. Ebben benne van a félelem és a bigottság. Nem képesek megérteni a felfedezés súlyát, és azt sem, hogy ez a nagy melák tehet az egészről a legkevésbé. Ők csak a veszélyt látják benne, és ezért meg akarják ölni.

A Frankenstein egy nagyon összetett és igen érzékeny alkotás, ami nagyon sokban reflektál a társadalom mindenkori problémáira és a tudományos világot feszítő dilemmákra. Gyönyörűen kivitelezett film, amit nem lehet nem szeretni.

Pontszámom: 8/10

IMDb | mafab