Kétségbeesésem csillagtalan éjén
Az életet próbáltam kihasítani magamból,
Arcul csapva Istent,
Aki megbocsátott.
S te szemeidben kútmély bánattal,
Sebeimet gyógyító kézzel,
Te is megbocsátottál nekem.

Ma egy eléggé kemény és esetenként véres témát hozok nektek. Név szerint az önsértését, vagy öndestrukcióét. Elég kényes és megosztó is lehet, de nem lennék méltó a CreepyShake szellemiségéhez, ha ez elriasztana engem.

Az öndestrukció sokféle viselkedést ölel fel, a túlzott alkohol és drogfogyasztáson keresztül a kapcsolatok gyakori váltogatásán és az orvosok által írt gyógyszerek önkényes adagolásán át a tényleges fizikai sérülést okozó vagdosásokig, égetésekig, vagy zúzódások, törések okozásáig.

Egy időben az önsértést az öncsonkítással együtt kezelte a pszichológia, mára már kicsit jobban elkülönítik ezt a két tünetet és azoknak okait. Az önsértés általában késő gyermekkorban, kora kamaszkorban kezdődik, és háromszor annyi lány az áldozata, mint amennyi fiú. Egy 2015-ös angliai felmérés szerint minden ötödik gyerek csinálja, és amikor ezek a gyermekek felnőnek, néhányan tovább is folytatják, súlyosabb kórképeket mutatva, mint például a borderline személyiségzavar.

A borderline személyiségzavar egyik fő tünete a falcolás (önsértés), de nem mondhatjuk, hogy minden kamasz, aki ezekhez az eszközökhöz, nyúl maga is borderline-os lenne. Alapvetően jellemző, hogy az önsértő gyerekek gyermekkora zaklatott, gyakran különféle abúzusokat szenvednek el családtagoktól vagy kívülálló felnőttektől. Jellemzően nem a jó gyermekkorral bíró emberek fordulnak az önkifejezés ezen formájához.

Talán meglepődtök, hogy az önkifejezés szót használom. Chris Nicholson: Az önsértés mint az énalkotás eszköze című esszéjében arról ír, hogy a belső sérülésektől szenvedő gyermek egyik eszköze az önsértés, ezzel próbálja egyrészt a megfoghatatlan, elmondhatatlan lelki fájdalmakat valami sokkal kézzelfoghatóbb, kifejezhetőbb fájdalommá redukálni. Másrészt az önsértés aktusával lehetősége van újraélni a korábbi traumáit, és értő segítséggel esetleg túllendülni azon.

Az öndestruktív szándékot meg kell, hogy különböztessük a szuicid (öngyilkossági) hajlamoktól. Általánosan jellemző, hogy ha valaki sikertelen öngyilkosságot követ el, a hangulata utána még nyomottabb, állapota rosszabb lesz, míg az önsértők a falcolási aktus után gyakran számolnak be megkönnyebbülésről, a hangulatuk javulásáról. Számukra egyfajta megküzdési stratégia ez az élettel.

Mentálisan egészséges emberek talán nehezen értik, mi viheti rá az önsértő gyermekeket, felnőtteket erre a sokszor életveszélyes, de a legkevesebb, hogy csúnya hegeket hagyó rituáléra. Gyakran olyan nehéz történeteket hordoznak magukkal, amikről a társadalom hamar megtanította nekik, hogy nyíltan nem szabad beszélni. Sok beteg úgy éli meg az aktus előtti időszakot, mintha egy néma sikoly növekedne bennük, aminek nem tudnak hangot adni, de a sebeken keresztül, amiket önmaguknak okoznak, ez a belső sikoly kívülre kerül, külsővé, megfoghatóvá válik, és így szabadulni tudnak tőle.

Másik lehetséges oka a mások iránt érzett düh önmaguk ellen fordítása. Ha a gyermek olyan erősen szeretethiányos, elutasító környezetben nőtt fel, ahol a legkisebb vétség is szeretetmegvonással jár, felnőttkorában gyakran inkább választja a düh és agresszió önmaga ellen fordítását, semhogy kockáztassa a másik szeretetének elvesztését azzal, hogy kifejezi az elégedetlenségét. Ilyenkor a mások iránt érzett düh először átalakul a betegnél önmaga iránt érzett dühhé, önostorozássá, majd önbüntetéssé. Sajnálatos módon ez egy kora gyermekkorban az elutasító környezet által a gyermekekbe nevelt megküzdési stratégia. Hosszú évek pszichoterápiás kezelése kell ahhoz, hogy egy ember, akitől gyermekkorában megvonták a törődést, a gondoskodást, a szeretetet, képes legyen a megszokott hibás stratégiáit egészséges reakciókra cserélni.

Az önsértést elkövetők nagy része titkolja sérüléseit, tehát nem igaz az a hiedelem, ami az én fiatal felnőttkoromban terjedt, hogy az önsértők azért csinálják, hogy megzsaroljanak embereket. Bár a borderline személyiségzavar egyik tünete a magas fokú manipulativitás, jobbára ők sem tudatosan, szándékosan, mások gyötrésére használják ezt a brutális aktust.

Chris Nicholson esszéjében kitér arra is, hogy miért pont a kamaszkorban jelennek meg főként ezek a tünetek:

“A serdülőkor az az időszak, mely átmenet a gyerekkor és a felnőttkor között. A gyerekeknek szükségük van a felnőttek támogatására, hogy segítsék őket átjutni ezen az igen problémás időszakon. Beavatási rítusokat, vagy az átmenet rítusait alkalmazzák a felnőttek, hogy sikeres legyen az átmenet. Ahogy a „The Rights of Passage” című előző cikkünkben olvasható, a beavatási viselkedés a serdülők normális fejlődésének egyik komponense. Amikor azonban abúzust elszenvedett gyerekek mutatnak beavatási viselkedést, akkor ez a szemtanú felnőttekre megrázóan hat. Az ezekben a gyerekekben fellépő, a beavatási rítusok iránti késztetést módosítja a felnőttkorba való, túl korán rájuk kényszerített, természetellenes átlépés. Ami náluk beavatásként jelent meg, az valószínűleg egy abuzív epizód volt. Ezt „ártalmas beavatásnak hívhatjuk, hogy megkülönböztessük az inkább jóindulatú, társadalmilag szankcionált beavatástól. Az önsértésen keresztül egyes gyerekek talán megpróbálnak visszamenni az időben, hogy ezúttal némi kontrollal újratapasztalják az „ártalmas beavatást,” és ha a felnőttek képesek érzékenyen reagálni, felülírhassák az eredeti élményt olyan formában, amely már közelebb lesz ahhoz, amilyennek lennie kellett volna.”

A legrosszabb, amit ezekkel a gyermekekkel, fiatal felnőttekkel tudunk tenni, az a harag, a megalázás és a tiltás. Ezek a reakciók csak megerősítik a beteget, hogy büntetést érdemel, a tiltás miatt esetleg megtanulja ügyesebben titkolni a sérüléseit, de nem fog a falcolásról, égetésről leszokni. A megoldás inkább abban rejlik, ha nyíltan és elfogadással fordulunk az önmagát bántó ember felé, ebből a legfontosabb, hogy folyamatosan megélhesse az elfogadottság érzését, ez segíthet csökkenteni azt a belső feszültséget, bizonytalanságot, ami kiváltja az önsértő epizódokat. Bármilyen kényelmetlen, kellemetlen is, beszélni kell róla, mert az elfedéssel arra kényszerül az önsértő, hogy újra és újra átélje a traumát, amíg valami meg nem szakítja ezt az ördögi kört.

A falcolásnak, önégetésnek az alanya egyszerre elkövető és áldozat is, bár ő önnönmagát nem ezen az értelmezési tengelyen határozza meg. Gyakran jogosan gondoljuk, hogy figyelemfelhívás rejlik az önsértő cselekedetek mögött, de ezt a felismerést nem szabad, hogy megtorlás kövesse, inkább érdemes a beteg felé fordulni, és megpróbálni meghallgatni, megérteni, mi az, ami miatt ehhez az önkifejezési módhoz fordult.

Ha többet szeretnétek megtudni arról, hogy milyen azoknak az embereknek a bőrében lenni, akik ezt a bőrt rendszeresen vagdossák, égetik, karcolják, akkor ajánlani tudom nektek Nagy Dénes Seb című filmjét. Bár személy szerint úgy érzem, túl sok dolgot próbált meg túl rövid időbe belesűríteni a rendező, és ettől valahogy nem tudunk elég közel kerülni a dokumentumfilm alanyaihoz. Több nehézség is kísérte a forgatást: az alanyok nem mertek igazi betekintést nyújtani az életükbe, és a családtagok is fenyegetőleg léptek fel a rendezővel szemben. Ennek ellenére mégis ez az a film, ami a legközelebb viheti a laikusokat a témához.

Ha pedig e sorok írójának személyes tapasztalataira vagytok kíváncsiak a témában, akkor ezt a blogbejegyzést tudom ajánlani nektek: http://depresszioesen.blog.hu/2014/12/27/falcolas