1965-ben járunk, Los Angeles egy kedves fehér kerítéses és zöld gyepes családi házas övezetében, ahol mindig süt a nap, gyerekek szaladgálnak az utcán, és minden olyan vakítóan ragyogó, mint egy fogkrémreklámban. Itt él Alice Zender két lányával, Linával és Dorissal. Férje elhunyt, és Alice lányaival együtt kamuszeánszokból tartja el magát. Az üzlet azonban nem megy valami fényesen, ezért a nő úgy dönt, beszerez a szokásos gyertyák és füstölők mellé egy ouija táblát. A tábla azonban nem várt dolgot eredményez: kiderül, hogy Doris képes beszélgetni a szellemekkel. Alice úgy gondolja, végre igazán segíthet az embereknek, és lányával együtt megpróbálják kiaknázni a frissen felfedezett képességét. Doris azonban egyre furcsábban kezd viselkedni, és kiderül, egyáltalán nincsenek egyedül a házban, sőt sosem voltak. A szellemek pedig egy dolgot akarnak: őket.

Mit is mondhatnék? Igen, tényleg nehéz ebben a szellemes, megszállós témában újat mutatni, hiszen minden lehetőséget kiaknáztak már a különböző filmkészítők. Szerencséjükre ez minket nem zavar, és szívesen kalandozunk el újra és újra ebben a világban, hiszen ki az akit, nem érdekel, mi is van a halál után, és vajon képesek vagyunk-e újra kapcsolatba lépni elhunyt szeretetteinkkel? Úgy gondolom, egyáltalán nem baj, ha visszatérnek az alkotók ehhez a témakörhöz, csak annyi kell, hogy egy más látásmódot, egy kis kreativitást és friss szemléletet építsenek fel a sztori köré, és akkor működni fog minden. James Wan sem csinálja ezt másképpen, és tényleg a helyén vannak a filmjei. Mindegy, hányszor látom ugyanazt a tükörbe néz, majd le, majd vissza jelenetet, nála minden működik, mert megvan benne az az egyediség, ami ehhez a témához kell.

Sajnos Mike Flanaganben nincsen meg az, ami James Wanban igen. Éppen ezért a Ouija: Origin of Evil nem több, mint egy hatalmas, kiszámítható és unalmas kliséhalmaz. Kezdjük ott, hogy a sztori annyira felszínes és egysíkú, mint a tábla, amivel játszanak. Van itt meg nem értett kislány, lázadó tinicsaj, őrlődő, de nagyon küzdő anya, harc a gyásszal, és persze egy hátborzongató eredettörténet. Itt jönne be, hogy ha a sztori nem sikerült elég ütősre, akkor jöjjenek a jump scare-ek meg a folyamatosan és szépen felépített feszültségkeltés. A készítők próbálkoznak ugyan, de nagyon halovány eredményt sikerül ezen a téren is produkálniuk. Még remélhetjük, hogy akkor a színészek biztosan jól hozzák a karaktereket, és majd tudunk értük izgulni. Hááát, nem. Ugyanolyan felszínesek, mint az egész film. Tudom, hogy gyerekszínészeket nehéz találni, de nem igaz, hogy Flanagan ezeknél, a főszereplőnek szánt lányoknál jobbakat nem tudott összekaparni?! Annalise Basso (Lina) még szódával elmegy ugyan, de Lulu Wilson (Doris) egyszerűen képtelen bármit is kifejezni az arcával. Csak akkor sikerül neki, amikor digitálisan beavatkoznak a készítőkm és valljuk be, ez azért nem nagy érdem. Egyedül az anya szerepében feltűnő Elizabeth Reaser nevezhető jónak, de ő is csak azért, mert a minimumnál egy kicsit többet hoz. Amit nagyon sajnálok, hogy Henry Thomas, aki Tom atyát alakítjam nem kap elég teret, pedig ő tényleg kiváló karakterszínész. Még megmenthetné, vagy legalábbis enyhíthetné a látottakat a látvány és az atmoszféra, de sajnos az is csak az átlagos szintet képes hozni. Ráadásul, amikor feltűnik az a fekete valami, az egyenesen übergagyi, és nemhogy nem ijedek meg, de inkább nevethetnékem támad tőle.

Nem tudok mást mondani, mint azt hogy Flanagannek egyáltalán nem sikerült az, ami az Oculussal igen, vagy amire James Wan újra és újra képes. A Ouija: Origin of Evil egy teljesen átlagos, már ezerszer látott, középszerű alkotás, ami csak azokat tudja kicsit meglepni, akik esetleg, valamilyen oknál fogva még nem igazán láttak ilyen témájú filmeket. Csak az a baj, hogy megijeszteni vagy hatást gyakorolni még rájuk sem tud. Ez bizony egy egyszer nézhetős darab, de ha kimarad, az sem tragédia, majd megnézitek másmilyen, valószínűleg jobb tálalásban.

Pontszámom: 5/10

IMDb | mafab