Isten hozott Texasban!
Avagy minden, amit A texasi láncfűrészes mészárlásról tudni akartál

Üdvözlöm kedves utasainkat! Remélem, mindenki megtalálta a helyét, és felkészültek arra, ami az elkövetkezendő hetekben fogja várni Önöket. Üdítő, rágcsa bekészítve, az ülések a megfelelő fokozatra állítva? Igen? Akkor már indulhatunk is Texasba. Mit is kell tudniuk erről a vidékről? Először is, rettenetesen, már-már fullasztóan meleg van; itt mindenkinek van fegyvere, nagy kalapja és cowboycsizmája; dúskálnak az olajban; itt van Alamo, valamint ezen a vidéken él az egyik legbetegebb család és féltve őrzött kicsi fiuk. Nem, most nem a Ewing famíliáról lesz szó, és nem is Jockey-ról beszélek. (Bár megértem, miért ők jutottak az eszükbe…) Szóval akikkel a következő hetekben meg fogunk ismerkedni, az Leatherface és kellően beteg kompániája. Mielőtt kezdetét veszi utazásunk, merüljünk el egy kicsit ebben a világban.

1974-et írunk. Michael Myers csak négy év múlva fogja megkezdeni cammogó hadjáratát; Jason még bőven anyukája karjaiban hallgatja a sztorikat az erkölcstelen, folyton üzekedő tinikről; Freddy pedig az igazak álmát alussza. Ghostface gondolatban sincsen még, és a Sziklák szemében megismert belterjes kannibáljaink is egymást szórakoztatják. 1974-ben Tobe Hooper azonban adott a világnak egy kellően elmebeteg, az áldozatai arcát lenyúzó és magára öltő (Buffallo Bill, drágaságom, te csak másodhegedűs lehetsz), láncfűrésszel hadonászó, de a családja támogatását mindig megkapó gyilkost: Leatherface-t. Több alműfajt vegyített egymással, dokumentarista jelleggel készítette el a filmjét, és Ed Gein nekrofil sorozatgyilkos történetét használta fel a sztori alapjául. Azt gondolhatnánk, biztosan ugrottak erre a stúdiók, de nagyon távol állnánk az igazságtól.

Tobe Hoopernek nem volt egyszerű dolga. A saját elképzelései és ötletei alapján kívánta leforgatni a filmjét, ráadásul nem egy ismert emberről beszélünk, így nem nagyon akadt olyan befektető, aki pénzt kívánt volna adni egy ilyen beteg sztorihoz. Hooper tehát nem csak író, rendező, hanem producer is lett egyben, és független filmként hozta össze A texasi láncfűrészes mészárlást. Amint bebizonyosodott, maximálisan igaza volt, hiszen 140 000 dollárból forgatta le filmjét, amivel 30 milliót kaszált és további hat folytatás készült Leatherface ámokfutásaiból. Azt viszont fontos megemlíteni, hogy a bevételből nem láttak egy vasat sem, mert a kétes híréről ismert forgalmazó cég mindent lenyúlt, Hoopert pedig megfenyegették, így még a stábot sem tudta kifizetni...

Nemcsak a kezdeti pénzbeli nehézségekkel és elutasítottsággal kellett megküzdenie Hoopernek, hanem a forgatási körülményekkel is. Mivel a műcsontok, díszletek nagyon drágák voltak, így igaziakat kellett használni, ez a döghúsra is értendő. Emellett iszonytató, fülledt melegben kellett elkészíteni a filmet, így el tudjuk képzelni, milyen kellemes illatok terjengtek a forgatáson. Nem is csoda, hogy sorozatosak voltak a rosszullétek, és a szereplőknek nem kellett nagyon mélyre nézniük magukban, hogy előhozzák az idegbajt az alakításukhoz. Az őrült tempóban és istentelen körülmények között elkészített filmet végül 1974. október 1-jén mutatták be Dallasban. Egyházak és kormányok tiltakoztak ellene, több országban betiltották (Ausztrália, Egyesült Királyság) a vásznon látható brutalitás miatt. Azonban mint tudjuk, idővel csillapodtak a kedélyek, és A texasi láncfűrészes mészárlás hatalmas népszerűségnek örvend mind a mai napig. Wes Craven például így nyilatkozott a filmről: „A texasi láncfűrészes mészárlás úgy néz ki, mintha valaki ellopott volna egy kamerát, aztán nekikezdett volna embereket ölni. Olyan nyers, vadállati energiákkal van tele, amit előtte még sehol sem láttam. Az egész kicsit sem finomkodó, egyáltalán nem az. Összeszartam tőle magam.” Azt kell, hogy mondjam, nagyon is helytállóak a kultrendező szavai. Így tehát mi sem mehetünk el szó nélkül a franchise mellett, és ebben a hónapban az egyik legelismertebb úttörő művészhorrorral és folytatásaival fogunk behatóbban foglalkozni.

A kis bevezetőnket követően megkérem kedves utasainkat, hogy kapcsolják be öveiket, és nyomatékosan kérek mindenkit, ne hajoljon ki az ablakon, mert könnyen elveszítheti a fejét az utazásunk során. Amennyiben szükséges, papírzacskókat találnak az ülésük alatt. Felkészültek? Biztos? Igen? Akkor irány a napfényes és vérrel áztatott Texas!

The Texas Chainsaw Massacre
A texasi láncfűrészes mészárlás (1974)

Egy öt főből álló kis csapat úgy dönt, eltölt pár, alkohollal és fűvel megfűszerezett napot egyikük családjának lepusztult, isten háta mögötti nyaralójában. Mindenre kellően felkészültek, csak éppen az üzemanyagot felejtették el megnézni, így kénytelenek benzint szerezni. Egy bizalomgerjesztőnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető házhoz kopognak be, hátha az ott lakók ki tudják őket segíteni. Azonban ami az ajtó mögött várja őket az a legszörnyűbb rémálmukat is felülmúlja. Kezdetét veszi tehát a küzdelem. A kék sarokban az ötfős társaság, a piros sarokban pedig Leatherface és a Sawyer család. A kérdés most már csak annyi: ki fogja túlélni a találkozást?

Végtelenül egyszerű a történet, mégis az egyik legjobban megszerkesztett horrorról beszélhetünk. Kezdjük ott, hogy a nyitányban megkapjuk az ekkor még egyáltalán nem agyonhasznált igaz történet alapján készült felütést, amit alátámasztanak egy híradással, ami a környéken sorozatosan előforduló sírrablásokról szól. Ezt fűszerezik éjszakai felvételekkel, amiken alig kivehetően látszanak bizonyos testrészek. Ebben a filmben ez tényleg működik, és kellően nyomasztónak hat a látvány. Ezt követően Hooper fogta és a tinihorrort vegyítette a suspense világával, adott a filmjének egy baromi érdekes és nyugtalanító társadalomkritikai alapot és kiegyenlítette a küzdő felek létszámát. Hiszen itt két csoport csap össze egymással, a normális a beteggel, így egy ideig egyenlőnek is mondható a küzdelem. Ez azonban nem volt elég, összemosta a suspense, a kemény horror és a cirkuszi hangulat világát is. Azt is mondhatnánk, hogy egy teljesen kifacsart freak show-t láthatunk, vérrel és láncfűrésszel megtámogatva. Ugyanis vannak olyan jelenetek, amiken tényleg el tudunk mosolyodni. Ezek a részek ráadásul egy durva gyilkosságot vagy kínzást követően jönnek, éppen ezért nagyon kellemetlen érzés fogja el a film nézőjét.

A texasi láncfűrészes mészárlásban nincsen átmenet, nyomozás, vagy sötétben tapogatózás. Itt nem olyan sorozatgyilkosokról van szó, akiknek muszáj elrejtőzniük a társadalom mindent látó szemei elől. Ők a társadalmon kívül léteznek, azt tehetnek, amit akarnak, és nem kell titkolniuk elmebeteg valójukat. Nem akarnak beilleszkedni, nem akarnak abban a hitben tartani minket, hogy ők normálisak. Saját szabályaik vannak, azok szerint élik az életüket. Valamilyen szinten kifejeződik a filmben az elmaradott vidék és az ezt lenéző fejlett város ellentéte. Hooper pedig nem akármeddig ment: elvette a biztonsággal és szeretettel azonosított családot, és adott helyette egy, a normalitást hírből sem ismerő, kegyetlen és elmebeteg csoportot.

Ez pedig egyenlő a teljes kilátástalansággal, hiszen ha már nincsen család, akkor mi marad? Vele együtt veszett el a remény, a biztonság és jó érzés. Csak szorongás van, kiszolgáltatottság, elhagyatottság, káosz, pusztaság, magány és őrület. Nem is csoda, hiszen ez az időszak nem a legfelemelőbb korszak az amerikaiak életében. Még tart a vietnami háború, amiben értelmetlen okokból iszonyú sokan vesztették életüket. Itt van az 1973-as olajválság, vagy az amerikaiakat teljesen letaglózó Kennedy-gyilkosság és a Watergate-botrány. Éppen ezért adott az alapszituáció, a filmben látható fiatalok bizalommal fordulnak segítségért embertársaikhoz, akik azonban nemhogy nem segítenek, de még igyekeznek a lehető legkegyetlenebb módon elpusztítani őket, minden értelmet nélkülözve. Teljesen ki vannak szolgáltatva az elemeknek és a família beteges őrületének.

Hooper azonban nemcsak ezt a fullasztó és reményvesztett világot, vagy az őrült családot adta nekünk. Itt van ugyanis Sally, minden final girl és scream queen ősanyja. Lehet, hogy most nem leszek túl népszerű, de tényleg így gondolom, tehát nem mehetek el szó nélkül e tény mellett. Szóval senki, ismétlem, senki sem tud úgy sikoltozni, mint Marilyn Burns. Ez a nő a megtestesült sikoly, olyan tüdőkapacitással megáldva, hogy a fülem belefájdult. Az egész film alatt annyira hitelesen, hangosan és brutálisan képes üvölteni, hogy ezt azóta sem volt képes senki felülmúlni. Kijelentem: Marilyn, nekem te vagy az abszolút nyertes ebben a kategóriában.

Igen, itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, hogy a film technikailag nem a legjobb, és a kis társaság karakterei között is akad nem egy idegesítő alak. Boncolgathatnám azt napestig, hogy néhol mennyire gagyi a képi világ, de nem akarom. Ugyanis ilyen légkört megalkotni, ilyen sok alműfajt összegyúrni nagyon kevesen képesek mind a mai napig. A texasi láncfűrészes mészárlás borzalmas körülmények között készült el, egy kiváló alapötlettel, éppen ezért semmit nem veszített a hatásából és a brutalitásából. Mondhatnánk azt is, hogy a szerencsétlen felkészülés és forgatás lett a film aduásza. Nem a gore- vagy jump scare jelenetekkel éri el a kellő hatást, és nem is a kiváló vágással vagy az elképesztő látvánnyal, hanem a mindent átitató kiszolgáltatottság, félelem és nyomorultság illúziójának megteremtésével. Hooper filmje iszonyú reális, nyomasztó, fullasztó és eredeti. Ezek pedig nem maradnak a vásznon, hanem lemásznak onnan, és nemcsak, hogy célba veszik, hanem telibe is találják a nézőjüket, hogy aztán darabokra tépjék őt.

8/10

IMDb | mafab

The Texas Chainsaw Massacre 2
Halálbarlang (1986)

12 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Tobe Hooper újra elővegye kedvenc texasi mészárosát, aki az egész világ számára ismertté tette a nevét. Ez egyben azt is jelenti, hogy 12 évig maradhatott meg Leatherface és családja úgy az embereknek, ahogyan megérdemelték: kegyetlenül őrült csapatnak, akik mindenre képesek, pusztán azért, mert nekik így tetszik, mégis van az egészben valami gyomorforgató realitás. Félelmetesek, elborultak, brutálisak és borzalmasan realisztikus figurák voltak, akikben volt valami obszcén humorosság is. Nos, Tobe Hooper megalkotta ezt az epikus családot, hogy aztán ő maga zúzza szét őket.

Nehéz egy olyan történetet értelmesen leírni, amiben kevés az értelem, de igyekszem összeszedni, amit a második részről tudni érdemes. Szóval, Texas állam területén megmagyarázhatatlan halálesetek történnek, amiket mindenki véletlen balesetnek gondol. A rendőrség nem hajlandó nyomozni, csupán egy Lefty Enright nevű ranger hisz abban, hogy ezek a halálesetek nem véletlenek, hanem bizony egy elmebeteg banda szedi áldozatait, mégpedig ugyanazok, akik a 13 évvel ezelőtti gyilkosságsorozatnak is az okozói voltak. Egy rádiós riporternő az egyetlen, aki megalapozottnak tartja Lefty elképzelését. Stretch ugyanis végighallgatta műsorában az egyik gyilkosságot, és rögzítette is. A férfi kérésére lejátssza a felvételt a műsorában, így felfigyel rá a Sawyer család. Innentől kezdve pedig tudjuk, hogyan zajlik tovább a film.

Mit is mondhatnék? Talán csak ennyit: oh jajj, oh jajj, oh jajj, oh jajj, és ezt a végtelenségig tudnám folytatni. Ehhez hozzá tudnám tenni Kaszkadőr Mike fájdalommal vegyes zokogásából kivehető kérdését: ezt most miért?! Mr. Hooper, mégis hova a fenébe tetted a jobbik eszed? Hova tűnt a kreativitás, a hangulatkeltés, az észszerűség, a maga alá temető valóság megjelenése a vásznon?! Tobe drágám, miért tetted ezt velünk?! Ez a film egy mínusz Zs kategóriás förmedvény, amire senki és semmi nem tud felhozni semmilyen értelmes magyarázatot. Ekkora színvonalesést egyetlen franchise sem volt képes produkálni! Soha. Adott nekünk ez a drága ember egy művészi elemekkel és kreativitással átszőtt horrort, ami megannyi csodálatos rendezőt megihletett, hogy aztán ő maga tegyen tönkre mindent, amiért annyit szenvedett és dolgozott.

Azonban ne szaladjunk ennyire előre, menjünk csak szépen sorban, mert ha nekem végig kellett ezt a borzadályt szenvednem, akkor bizony most darabokra fogom szétszedni. Kezdjük ott, hogy [a csodálatos magyar cím a szinkronos változatból származik :-) - Ralome] Igen, köszönöm, kedves kolléga, szóval kezdjük ott, hogy Dennis Hopper túlhúzta a láncfűrészt, és valami megmagyarázhatatlan belső késztetéstől vezérelve a nevét adta ehhez a filmhez. Dennis Hopper, aki a szelíd motorozás koronázatlan királya, a kék bársonyok kellően elmebeteg állatja, vagy a hamisítatlan tiszta románc szícíliai vérvonalát eredeti meglátásba helyező, a fiát védelmező apa, és még folytathatnám a sort. Hogy a fészkes francba került ő bele ebbe a filmnek nevezett szeméthalomba?! Ráadásul nemcsak belemászott, de még azonosult is az egésszel, ami előtt még inkább értetlenül állok. Lefty egy akkora gyökér, amekkorát én ritkán látok filmvásznon, pedig… És nem ő volt a legdurvább.

Szóval, itt van a három jómadarunk a Sawyer családból, és persze az elmaradhatatlan nagyapót is előásták nekünk a kis kalapácsával. Eddig nem volt alkalmam használni, de úgy érzem, eljött az idő, hogy bevessem kedvenc jelzőm felturbósított változatát: ezek itt übergyökerek!!! A gyökérség hatványosított verzióit látjuk, és nem a jó értelemben. Ennyi szerencsétlen barmot egy helyen, és nekem ezt meg kellett néznem, hogy valami értelmeset mondjak róla. A gond csak az, hogy ezt nem tudom leírni. Az előző részben az őrületbe kevertek egy jó adag groteszk humort, ami működött. Na, itt csak a groteszk van jelen. Megijedni nem lehet, semmi feszültség nincsen, de még jóízűen nevetni sem tudtam, mert egyből eszembe jutott a nagy előd, és elszégyelltem magam, hogy kinevetem az eddig annyira nagyra tartott karaktereket.

Az übergyökerekkel azonban nem ért véget a kálvária. Itt van nekünk ugyanis Caroline Williams, aki ugye a final girl lenne. Istenem, ez a nő illik a többihez, az egyszer biztos! Még egy ilyen kotnyeles istencsapását! Ez a nő mindenbe belemászik, mindenhol ott van, aztán csodálkozik, ha láncfűrésszel kergeti egy bőrmaszkos idióta, meg a még gyökerebb öcsikéje, hogy elvigyék apucihoz beledarálni a chilibe. A színésznő pedig még hírből sem ismeri a szakmáját, sikítani sem tud egy jóízűt, csak arra képes, hogy Leatherface kvázi menyasszonyát eljátssza csupán azért, hogy meggyalázzák Frankenstein kellően rémisztő aráját is.

Oh igen, nem vicc, tényleg chilit csinálnak ezek a szépreményűek. Sawyerék ugyanis nyakukba vették az államot, hogy főzőversenyeken vegyenek részt, ki nem találjátok, milyen finom falatokkal kiegészítve a menüt. Nincsen már vészjósló farm, nincsenek feszült pillanatok, nincs kiszolgáltatottság vagy nyomasztó hangulat. Kapunk helyette egy irtó kínos másfél órát, színtiszta baromsággal, undorító képekkel, übergyökerekkel, elképesztő gagyi és hányingert keltő jelenetekkel (még láncfűrésszel való aktusimitálás is van). Egy ikonikus horrorfilm teljes kiherélésének lehetünk tanúi. Komolyan, Tobe Hooperre inkább szabadítsatok megint maffiózó forgalmazókat, és vegyetek el tőle minden pénzt, mert úgy látszik, akkor képes csak rendes munkát végezni.

A legrosszabbakon pedig még nem vagyunk túl, oh nem. Általában elmondható, hogy a franchise-okra a hullámzó színvonal jellemző, itt azonban van egy fantasztikus első rész, ami méltán az egyik legikonikusabb horror, majd ezt követi egy mindent elsöprő trágyacunami. Előre szólok, már vállaltátok az utazást, így reklamációt most már nem fogadunk el. Szóval, dőljön hátra mindenki, mert a java csak ezután fog következni.

2/10

IMDb | mafab