Bár rengeteg ázsiai alkotáson vagyok túl, és minden évben bizonyos időközönként felcsap bennem a kultúra iránti rajongás, és végignyálazom az összes minőségi darabot, még egyet sem láttam moziban. Az igazat megvallva, nem saját hibámból, hiszen itthon nem igazán szokták bemutatni ezeket, és igen ritka, ha hazai forgalmazásba kerül egy-egy. Rendkívül meglepett és megörültem, hogy Park Chan-wook idei alkotása viszont a magyar mozikba is eljut, így hát mi is lett volna tökéletesebb első ázsiai mozi élmény, mint kedvenc rendezőm legfrissebb műve, A szobalány (The Handmaiden/Ah-ga-ssi).

Bár rengeteg ázsiai alkotáson vagyok túl, és minden évben bizonyos időközönként felcsap bennem a kultúra iránti rajongás, és végignyálazom az összes minőségi darabot még egyet sem láttam moziban. Az igazat megvallva nem saját hibámból, hiszen itthon nem igazán szokták bemutatni ezeket, és igen ritka, ha hazai forgalmazásba kerül egy-egy. Rendkívül meglepett és megörültem, hogy Park Chan-wook idei alkotása viszont a magyar mozikba is eljut, így hát mi is lett volna tökéletesebb első ázsiai mozi élmény, mint kedvenc rendezőm legfrissebb műve, A szobalány (The Handmaiden/Ah-ga-ssi).

Egy rövid és egyesek számára megkérdőjelezhető amerikai kitérő után Korea legnagyobb rendezője hazai terephez tért vissza, és fogta Sarah Waters A tolvajlány (Fingersmith) című regényét – melyből már született egy mini sorozat is – és a maga szájíze szerint alakította, a viktoriánus Angliából átültette a szélhámos történetet az 1930-as évek Japán által megszállt Koreájába, hogy teljes mértékben megreformálja az erotikus thriller műfaját. A történetet csak nagy vonalakban ismertem, a nemzetközi előzetest látva határoztam el, hogy látnom kell azonnal a filmet, annak ellenére, hogy egy szó sem hangzik el benne, csupán megteremti a zseniális hangulatot. Az eredeti regényt még nem olvastam, és az adaptációt sem akartam megnézni, míg nem láttam A szobalányt, hiszen nem remake-ről, hanem inspirációról van szó és a teljes elvonatkoztatás mellett döntöttem.

Sook-Hee (Tae-ri Kim) koreai szélhámosnő, kinek hírneve egész környezetében ismert, ügyes és intelligens egyaránt, ezért Fujiwara gróf (Jung-woo Ha) választása rá esik, hogy segédkezzen tervének kivitelezésében. A gróf szemet vetett egy gazdag könyvgyűjtő unokahúgára, Hideko grófnőre (Min-hee Kim) és azt tervezi, hogy feleségül veszi, majd az asszonyt egy elmegyógyintézetbe záratja, hogy hozományára rátehesse a kezét. Ahhoz, hogy Hideko közelébe férkőzhessen Sook-Hee-t szobalányként ajánlja, akinek az lesz a dolga, hogy az úrnő bizalmába férkőzzön, és elősegítse a házasságot, természetesen busás jutalomért hála. Csakhogy Fujiwara azzal nem számolt, hogy Hideko szépsége teljesen a hatalmába keríti a szélhámosnőt, aki beleszeret potenciális áldozatukba.

A történetről többet nem is szeretnék írni, és mindenki jól teszi, ha nem jár utána a részleteknek, mivel a két és fél órás játékidőn belül Park egy óránként úgy kezeli a nézőket, mint egy alaposan megterített asztalt: kirántja az edények alól a terítőt, hogy minden felboruljon, ami addig biztos talpakon állt. Kicsit megrettentett a játékidő hossza, de a három fordulatnak hála letaglózóan izgalmas cselekmény kerekedett ki, amikor már azt hittem, hogy felgöngyölítettem a történetet a rendező adott egy pofont, hogy utána azt se tudjam mit látok, és újra össze kelljen raknom a darabokat a következő maflásig. A történet többszörös megcsavarásával elérte, hogy egy pillanatra se vegyem le a szemem a vászonról, folyamatosan figyeljek, végig feszültségben maradjak, a két és fél óra pedig tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy percre se üljön le a cselekmény és a végére minden világossá váljon.

A film legnagyobb erénye viszont a három főszereplő, akik a három fordulat következtében három aspektusból ismertetik a cselekményt. Tae-ri Kim első filmes alakítása előtt megemelem kalapom, mert egy annyira természetes, őszinte, de agyafúrt és ravasz tolvajt keltett életre, akit képtelenség volt nem szereti az első pillanattól kezdve. Jung-woo Ha már Az üldözőben bebizonyította, milyen tehetséges, ott egy hidegvérű sorozatgyilkost, itt pedig egy nyereségvágy hajtotta bűnözőt alakított, aki ironikus humorával tette élvezhetővé a jeleneteit. Viszont aki számomra igazán felejthetetlent nyújtott, és ellopta az egész show-t az Min-hee Kim. Karakterének legfontosabb vonása az volt, hogy elhitesse, hogy minden érte történik, szépségéért, kisugárzásáért, amit Kim kisasszony tökéletesen visszaadott. Hideko úrnő elképesztően gyönyörű és imádnivaló, a csavarok után pedig kitűnő színésznői teljesítményt nyújt, amely világszínvonalú. Már többször is esett szó arról, hogy az ázsiai színészek kicsit máshogyan fejezik ki az érzelmeiket, itt viszont annyira emberi és ösztönös minden alakítás, hogy a néző teljesen úgy érezheti, hogy ott van közöttük, részese a történetnek. A fekete humornak köszönhetően pedig úgy gondolom Park legközérthetőbb, legszrakoztatóbb filmjét készítette el.

Szót kell ejtenem a lenyűgöző képi világról, amely szinte már elvárás a rendezőnél, és szerencsére most sem okozott csalódást. Csodálatos, autentikus díszletek között rendkívüli ruhaköltemények, sminkek és kiegészítők kavalkádja jelenik meg olyan gyönyörűen kitartott jelenetek között, melyek magukban is megállják a helyüket, mint kvázi egy-egy festmény. De A szobalány nem csupán egy míves ékszerdoboz, nem egy szimpla bűnügyi film, hanem az ázsiai Veszedelmes viszonyok. Az első csavar után fejest ugrunk egy olyan világba, ahol a szado-mazochista szex, a perverziók keverednek az intrikával, füllesztő szenvedéllyel, négy ember feszültségekkel teli érdekeivel, ahol azt sem tudja a néző, hogy mikor mutatják meg igazi érzelmeiket, viszont, amikor az megtörténik Park legmerészebb eszközével él.

Nem tudtam eldönteni a film után órákig, hogy zavart-e a nyers explicitsége a filmnek, de végül úgy döntöttem, hogy nem, mivel egyáltalán nem vált közönségessé, én öncélúvá, hanem a realitás eszközévé. Az erotikus thriller új értelmet nyert, egyáltalán nem volt olyan érzésem, mintha egy olcsó ponyvát lapozgatnék, hanem valami különlegeset látnék, amely egyszerre kegyetlen és szép, pont annyira keserédes, mint Park eddigi filmjei. A szobalány magasan az év egyik legjobb alkotása, annak ellenére, hogy szerintem nem a rendező legjobbja (számomra az még mindig A bosszú asszonya, de utána közvetlenül A szobalány áll), de ebben a témában, ilyen körítéssel még senkinek nem sikerült ilyen zseniálisat alkotnia. A megtekintését mindenkinek ajánlom, olyanoknak is, akik nem igazán érdekeltek az ázsiai művek terén, viszont a befogadáshoz elengedhetetlen a nyitottság.Bár rengeteg ázsiai alkotáson vagyok túl, és minden évben bizonyos időközönként felcsap bennem a kultúra iránti rajongás, és végignyálazom az összes minőségi darabot még egyet sem láttam moziban. Az igazat megvallva nem saját hibámból, hiszen itthon nem igazán szokták bemutatni ezeket, és igen ritka, ha hazai forgalmazásba kerül egy-egy. Rendkívül meglepett és megörültem, hogy Park Chan-wook idei alkotása viszont a magyar mozikba is eljut, így hát mi is lett volna tökéletesebb első ázsiai mozi élmény, mint kedvenc rendezőm legfrissebb műve, A szobalány (The Handmaiden/Ah-ga-ssi).

Egy rövid és egyesek számára megkérdőjelezhető amerikai kitérő után Korea legnagyobb rendezője hazai terephez tért vissza, és fogta Sarah Waters A tolvajlány (Fingersmith) című regényét – melyből már született egy minisorozat is –, és a maga szájíze szerint alakította át. A viktoriánus Angliából átültette a szélhámostörténetet az 1930-as évek Japán által megszállt Koreájába, hogy teljes mértékben megreformálja az erotikus thriller műfaját. A történetet csak nagy vonalakban ismertem, a nemzetközi előzetest látva határoztam el, hogy látnom kell azonnal a filmet, annak ellenére, hogy egy szó sem hangzik el benne, csupán megteremti a zseniális hangulatot. Az eredeti regényt még nem olvastam, és az adaptációt sem akartam megnézni, míg nem láttam A szobalányt, hiszen nem remake-ről, hanem inspirációról van szó, és a teljes elvonatkoztatás mellett döntöttem.

Sook-Hee (Tae-ri Kim) koreai szélhámosnő, kinek hírneve egész környezetében ismert, ügyes és intelligens egyaránt, ezért Fujiwara gróf (Jung-woo Ha) választása rá esik, hogy segédkezzen tervének kivitelezésében. A gróf szemet vetett egy gazdag könyvgyűjtő unokahúgára, Hideko grófnőre (Min-hee Kim), és azt tervezi, hogy feleségül veszi, majd az asszonyt egy elmegyógyintézetbe záratja, hogy hozományára rátehesse a kezét. Ahhoz, hogy Hideko közelébe férkőzhessen, Sook-Hee-t szobalányként ajánlja, akinek az lesz a dolga, hogy az úrnő bizalmába férkőzzön, és elősegítse a házasságot, természetesen busás jutalomért cserébe. Csakhogy Fujiwara azzal nem számolt, hogy Hideko szépsége teljesen a hatalmába keríti a szélhámosnőt, aki beleszeret potenciális áldozatukba.

A történetről többet nem is szeretnék írni, és mindenki jól teszi, ha nem jár utána a részleteknek, mivel a két és fél órás játékidőn belül Park egy óránként úgy kezeli a nézőket, mint egy alaposan megterített asztalt: kirántja az edények alól a terítőt, hogy minden felboruljon, ami addig biztos alapokon állt. Kicsit megrettentett a játékidő hossza, de a három fordulatnak hála letaglózóan izgalmas cselekmény kerekedett ki. Amikor már azt hittem, hogy felgöngyölítettem a történetet, a rendező adott egy pofont, hogy utána azt se tudjam, mit látok, és újra össze kelljen raknom a darabokat a következő maflásig. A történet többszörös megcsavarásával elérte, hogy egy pillanatra se vegyem le a szemem a vászonról, folyamatosan figyeljek, végig feszültségben maradjak, a két és fél óra pedig tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy percre se üljön le a cselekmény, és a végére minden világossá váljon.

A film legnagyobb erénye viszont a három főszereplő, akik a három fordulat következtében három aspektusból ismertetik a cselekményt. Tae-ri Kim első filmes alakítása előtt megemelem kalapom, mert egy annyira természetes, őszinte, de agyafúrt és ravasz tolvajt keltett életre, akit képtelenség volt nem szereti az első pillanattól kezdve. Jung-woo Ha már Az üldözőben bebizonyította, milyen tehetséges, ott egy hidegvérű sorozatgyilkost, itt pedig egy nyereségvágy hajtotta bűnözőt alakított, aki ironikus humorával tette élvezhetővé a jeleneteit. Viszont aki számomra igazán felejthetetlent nyújtott, és ellopta az egész show-t, az Min-hee Kim. Karakterének legfontosabb vonása az volt, hogy elhitesse, hogy minden érte történik, szépségéért, kisugárzásáért, amit Kim kisasszony tökéletesen visszaadott. Hideko úrnő elképesztően gyönyörű és imádnivaló, a csavarok után pedig kitűnő színésznői teljesítményt nyújt, amely világszínvonalú. Már többször is esett szó arról, hogy az ázsiai színészek kicsit máshogyan fejezik ki az érzelmeiket, itt viszont annyira emberi és ösztönös minden alakítás, hogy a néző teljesen úgy érezheti, hogy ott van közöttük, részese a történetnek. A fekete humornak köszönhetően pedig, úgy gondolom, Park legközérthetőbb, legszórakoztatóbb filmjét készítette el.

Szót kell ejtenem a lenyűgöző képi világról, amely szinte már elvárás a rendezőnél, és szerencsére most sem okozott csalódást. Csodálatos, autentikus díszletek között rendkívüli ruhaköltemények, sminkek és kiegészítők kavalkádja jelenik meg olyan gyönyörűen kitartott jelenetek között, melyek magukban is megállják a helyüket, mint kvázi egy-egy festmény. De A szobalány nem csupán egy míves ékszerdoboz, nem egy szimpla bűnügyi film, hanem az ázsiai Veszedelmes viszonyok. Az első csavar után fejest ugrunk egy olyan világba, ahol a szado-mazo szex, a perverziók keverednek az intrikával, füllesztő szenvedéllyel, négy ember feszültségekkel teli érdekeivel, ahol azt sem tudja a néző, hogy mikor mutatják meg igazi érzelmeiket, viszont amikor az megtörténik, Park legmerészebb eszközével él. Nem tudtam eldönteni a film után órákig, hogy zavart-e a nyers explicitsége a filmnek, de végül úgy döntöttem, hogy nem, mivel egyáltalán nem vált közönségessé és öncélúvá, hanem a realitás eszköze volt. A rendező későbbi interjújában elmondta, hogy sokkal nehezebb volt felvenni a szexjeleneteket a két színésznővel, mint az Oldboy három hónapig forgatott kalapácsos, folyosós jelenetét, mivel a koreográfiát úgy kellett alakítani, és a színésznőket úgy kellett irányítani, hogy még véletlenül se érezzék magukat kihasználva. Nem a nyálcsorgatás volt a cél, hanem hogy úttörőként, hazájában elsőként bemutassa tisztán az azonos neműek szerelmét és testiségét.

Az erotikus thriller új értelmet nyert, egyáltalán nem volt olyan érzésem, mintha egy olcsó ponyvát lapozgatnék, hanem valami különlegeset láttam, amely egyszerre kegyetlen és szép, pont annyira keserédes, mint Park eddigi filmjei. A szobalány magasan az év egyik legjobb alkotása, annak ellenére, hogy szerintem nem a rendező legjobbja (számomra az még mindig A bosszú asszonya, de utána közvetlenül A szobalány áll), de ebben a témában, ilyen körítéssel még senkinek nem sikerült ilyen zseniálisat alkotnia. A megtekintését mindenkinek ajánlom, olyanoknak is, akik nem igazán érdekeltek az ázsiai művek terén, viszont a befogadáshoz elengedhetetlen a nyitottság.

Most pedig pár érdekesség a filmről és munkálatairól:

• Az eredeti koreai cím, az Ah-ga-ssi azt jelenti, hogy The Lady, utalva Hideko úrnőre, míg a nemzetközi The Handmaiden/A szobalány Sook-hee-ra utal.
• Koreaiul és japánul egyaránt beszélnek a filmben, az összes színész japán nyelvórákra járt, a cannes-i vetítés után pedig japán újságírók külön gratuláltak Min-hee Kimnek professzionális kiejtéséért.
• Tae-ri Kimet több mint 1500 jelentkező közül választották ki.
• A plakáton látható pornográf festmény Katshushika Hokusai híres japán művész alkotása, a Hideko által előadott mese pedig egy japán klasszikus.
• Az úrnőt Hideko Takamine japán színésznő tiszteletére nevezték el.
• Tae-ri Kim, aki Sook-hee-t, játszotta igazi rajongója Min-hee Kimnek. Találkoztak még egy régi meghallgatáson, ahol Tae-rit lenyűgözte kolléganője, és nem tudta, hogy később ő fogja megkapni Hideko szerepét. Park rendkívül örült, hogy a színésznői tudtán kívül már jó barátságot ápolnak és kedvelik egymást.
• Park és a stáb úgy jellemezték Hieko úrnő karakterét, mint egy elegáns, távolságtartó fehér macskát
• Park a forgatókönyv írásakor többször is kikérte homoszexuális társírója, Seo-Kyeong Jeong tanácsát, hogy segítsen neki, hogyan közelítse meg a leszbikus nők érzékenységét.
• Még a forgatás előtt Park elküldte a forgatókönyvet A tolvajlány írónőjének, Sarah Watersnek, akinek nagyon tetszett, de azt mondta, hogy inkább írják azt, hogy a könyve inspirálta a filmet, ahelyett, hogy Park adaptálta a művét.
• Az ágyjeleneteknél Park minden stábtagot kiküldött a helyszínről - ő maga is kiment -, egyedül a női mikrofontartók maradhattak, a kamerát pedig messziről, távirányítóval irányították. A forgatás napján minden felügyelőnek meg volt tiltva, hogy a helyszín közelébe menjen. A férfi stábtagok, színészek aznapra szabadnapot kaptak, nem mehettek be a forgatásra. A fürdőszoba helyszínét relaxációs szobának alakították át a színésznőknek. Park és a két színésznő még a forgatás előtt professzionálisan megkoreografálta a jelenetet, teljesen felöltözve. Tae-ri Kim kissé bizonytalannak és feszültnek érezte magát, Min-hee Kim öntött belé lelket.
• Nem véletlenül ültette át a Japán által megszállt Koreába a cselekményt a rendező, filmje része a politikai és háborús trauma feldolgozásának, hiszen a koreaiak még mindig neheztelnek a japánokra.

Szerintem: 10/10

IMDb | mafab