1960 kiemelkedő év volt a horrorfilmek terén. Ekkor készült a Peeping Tom, a Psycho és a most bemutatni kívánt film, a Szemek arc nélkül is. Azonban a három kultfilm rendezői közül egyedül Hitchcock kapta meg az elismerést, Michael Powellnek és Georges Franjunak az elutasítás és a megvetés jutott. Úgy vélem, nem véletlen, hogy utóbbi két rendező munkája a maga korában nem kapta meg a kellő fogadtatást, az ő filmjeik ugyanis sokkal brutálisabbak és valóságosabbak, mint Hitchcock remekműve.

Dr. Génessier neves orvos, akinek a bőrátültetés a fő szakterülete. Éppen erről tart előadást, mikor váratlanul behívja őt a rendőrség egy vízihulla miatt. Egy lányt találtak nagy sebekkel az arcán, és a doktort, illetve két másik apát hívtak be azonosításra eltűnt lányaik miatt. Dr. Génessier azt mondja a rendőröknek, hogy a vízihulla a lánya. Teszi ezt úgy, hogy gyermeke valójában él, csupán az otthoni falak között rejtőzik. Egy, az apja által okozott autóbalesetben csúnyán megnyomorodott, dr. Génessier pedig azon van, hogy lányának új arcot adjon. Asszisztensével összefogva fiatal hölgyeket rabolnak el annak érdekében, hogy Christiane-ra átültessék az arcukat. A doktor azonban nem jár sikerrel, melynek következtében egyre inkább kezd elhatalmasodni rajta az őrület. Vajon Christiane képes lesz felülemelkedni a külsőségeken, és szembe tud majd szállni apjával, vagy továbbra is alanya marad a kísérleteknek?

Franju félelmetesen tökéletes filmet alkotott az emberi hiúságról és a felsőbb osztály gőgjéről. A zene, a jelenetek és a mondanivaló annyira éles és pontos, mint dr. Génessier szikéje. Christiane pontosan tudja, mit csinál az apja, hogy miatta embereket rabol el és gyilkol meg, mégse tesz ellene semmit. Nem érdekli semmi más, minthogy visszakapja a szépségét, és újra a társadalom megbecsült és irigyelt tagja legyen. A doktort pedig nem pusztán a bűntudat vezérli, hanem sokkal inkább saját becsvágya és őrülete hajtja. A szakmai elismerés és a siker oltárán még arra is képes, hogy embereket gyilkoljon meg, és a saját lányát használja kísérleti nyúlként elzárva a világ elől. Christiane pedig mindent alárendelt a szépségének hajszolásáért.

Nem csupán a mondanivaló miatt mondom azt, hogy ez a film szinte tökéletes, hanem a hangulata miatt is. Franju olyan légkört volt képes megalkotni a filmjéhez, ami vetekszik Hitchcock műveivel. A Szemek arc nélkül nagyon komor, nagyon rideg, nagyon merev, és borzasztóan fullasztó film. Pontosan olyan, mint a maszk, amit a lány visel. Az álarcnak azonban más szerepe is van. Franju ezzel akarja megmutatni nekünk, milyen álságos is a világ. Simának és egyenesnek tűnik minden a felszínen, ami viszont alatta van, az maga a tömény undor és borzalom. Mi pedig mindenre hajlandóak vagyunk, hogy megtartsuk a látszatot.

Igazság szerint megvannak a filmnek a maga hibái. A látvány korántsem olyan brutális, mint lehetett volna, a sokkfaktor eléggé alulteljesít ezen a téren. Engem azonban ez egy cseppet sem zavart, hiszen a zene, a hangulat, a sejtelmesség és a feszültség mindenért kárpótolt. A film végéig nem lehet tudni, Christiane képes lesz-e arra, hogy túllépjen saját magán és hiú vágyain, vagy továbbra is a behódoltságot választja. Az egész film egy nagy kérdőjel és ideges várakozás. Sajnálom, hogy a maga idejében nem értékelték a Szemek arc nélkült, de mi még megtehetjük. Szóval le a maszkokkal, nézzünk szembe az emberi gyarlóság határtalanságaival! Kezdjétek el ezt úgy, hogy megnézitek Franju mesterművét! :)

Pontszámom: 10/10

IMDb | mafab