Robert Aldrich legjobb filmje minden bizonnyal az 1962-es Mi történt Baby Jane-nel?, mely alacsony költségvetésből készült, és óriási kasszasikerré vált, bár a megszületéséhez rengeteg munka és kitartás kellett, főleg, hogy a két főszereplőnő Old Hollywood két legnagyobb riválisa volt, és megkeserítették egymás napjait és a közös munkát. Az elismerés viszont nem maradt el, és Aldrich meg akarta ezt ismételni, ezért újra felkérte Bette Davist, Joan Crawfordot és Victor Buonót, hogy csatlakozzanak új filmjéhez, a Csend, csend édes Charlotte-hoz (Hush... Hush, Sweet Charlotte), mely méltó folytatása lehet Jane történetének.

Robert Aldrich legjobb filmje minden bizonnyal az 1962-es Mi történt Baby Jane-nel?, mely alacsony költségvetésből készült és óriási kasszasikerré vált, bár a megszületéséhez rengeteg munka és kitartás kellett főleg, hogy a két főszereplőnő Old Hollywood két legnagyobb riválisa volt és megkeserítették egymás napjait és a közös munkát. Az elismerés viszont nem maradt el és Aldrich meg akarta ezt ismételni, ezért újra felkérte Bette Davist, Joan Crawfordot és Victor Buonot, hogy csatlakozzanak új filmjéhez, mely méltó folytatása lehet Jane történetének, a csend, csend édes Charlotte-hoz (Hush Hush Sweet Charlotte).

Természetesen a forgatás nem indult zökkenőmentesen, Crawford és Davis kapcsolata már évtizedekkel előbb megromlott, a Baby Jane forgatásán kicsúcsosodott, tettlegességig is elfajult (a fejberúgós jelenetek nem véletlenül olyan élethűek például) és ellenszenvük két év után sem csillapodott. Crawford a lakókocsiját a forgatás idejére több méterrel arrébb kérette elhelyezni Davisétől, de nem csak kolléganőjével volt folyamatos nézeteltérése, hanem a rendezővel, Aldrichhal is, akivel nem volt hajlandó a későbbiekben közvetlenül kommunikálni.  Természetesen Davist sem kellett félteni, míg Crawforddal való viszálya rendkívül ismert, más színésznőket sem állhatott, mint például Faye Dunaway-t (Bonnie és Clyde), aki érdekes módon később Joan Crawfordot játszotta az életéről szóló Anyu, a sztárban. Crawford és Davis minden forgatási napjukat megpróbálták megkeseríteni, például, míg Crawford minden reggel köszönt neki, Davis szóra sem méltatta, csupán órákkal később köszönt vissza. Mivel Crawford a Pepsi – Cola feje volt akkoriban, hogy reklámozza a márkát a forgatásra is automatákat rendelt, de így tett Davis is, csakhogy ő Coca-colát szürcsölgetett Crawford szeme előtt. Crawford többször is beteget jelentett a forgatás során, egyszer például egy huzamban öt hétig távolt volt, s, mikor visszatért a közös megbeszélésen Davis megcsonkította a szövegkönyv dialógusait, Crawford jeleneteiben.

Crawford úgy gondolta, hogy Davis manipulálta Aldrichot, a későbbiekben pedig így nyilatkozott: „Ő (Davis) gyakorlatilag megrendezi a filmet neki, a szemem előtt, Isten tudja, mi mást csinál még a hátam mögött. Lehet, hogy a vágószoba padlóján végzem.”

A folyamatos inzultálások miatt - melyeket biztosan részletesen is megfogunk ismerni Ryan Murphy Feud: Bette and Joan sorozatából – Crawford „betegségre” hivatkozva kilépett a produkcióból, és, hogy ne kelljen az egész filmet kukázni, gyorsan kellett keresni valakit a helyére, a választás pedig – Davis nagy örömére – Davis régi nagy barátnőjére, Olivia deHavilland-re (Elfújta a szél) esett. A Feud sorozatban is éppen ezért tölt majd be kulcsfontosságú szerepet Havilland, akit Catherine Zeta-Jones kelt életre, aki első kézből tapasztalhatta meg Crawford és Davis viszályát. De nem csak kolléganői megromlott kapcsolatába láthatott bele, saját lánytestvérével, Joan Fontaine-nel (A Manderley ház asszonya) is évtizedekig rivalizált.

A Csend, csend édes Charlotte-ot legtöbben a Baby Jane folytatásaként tartják számon, persze nem konkrét második részről van szó, de az alapkoncepció szinte ugyan az, minek következtében a fő csavar sajnos kiszámítható és végig érződik, hogy Aldrich a mesterművének sikerét akarta meglovagolni. A film címe is majdnem Mi történt Charlotte kuzinnal? lett, de Davis már túlságosan közvetlen kapcsolatnak gondolta ezt, így lett a címadó dal első sora a film címe is.

1927. New Orleans, egy gyönyörű családi birtok, Big Sam Hollis (Victor Buono) éppen lányának, Charlottenak a szeretőjét kéri számon, aki házas, de ennek ellenére megakart szökni a fiatal lánnyal. Aznapra óriási bált tervezett a család, melyen a férfinek szakítania kell Charlotte-tal, hogy jó hírükön ne essen több csorba. A bál viszont vérfürdőbe torkollik, valaki lemészárolja a fiatal férfit, a levágott kezét és fejét eltűnteti, a gyanú pedig az összetört szívű Charlotte-ra terelődik.

1964. New Orleans, ugyan az a birtok, csak már a középkorú Charlotte (Bette Davis) vigyáz rá. A környéken őrültnek tartják, a gyerekek ugratják és bátorságpróbák keretén belül zaklatják. A birtokra lebontási engedélyt kaptak a helyi munkások, amit Charlotte természetesen nem tud elfogadni, higy őrületén kívül csak a ház maradt számára. Táviratozik unokatestvérének, Miriamnak (Olivia deHavilland) aki a birtokra utazik, hogy segítségre legyen kuzinjának. Miriamnak meg kell tapasztalnia, hogy Charlotte mentálisan sokkal rosszabb állapotban van, mint hitte, Charlotte-nak pedig rá kell jönnie egy több évtizedes családi titokra.

Ami rögtön szembetűnt, hogy ezúttal Aldrich sokkal nagyobb költségvetésből dolgozhatott, a birtok egyszerűen lélegzetelállító és mindent átitat a new orleans-i életérzés, amiért én is odavagyok. Míg a Baby Jane inkább a suspense-szel és lélektannal foglalkozott, ezúttal már klasszikusabb horror elemeket is eszközöltek, a gore és az explicit jelenet már több, és még igényes jump scare-ekkel is találkozhatunk. Az operatőri munka kifogástalan, a nyitójelenet, a főcím elképesztően szépen és különlegesen van filmezve, de a film hátralévő részében is láthatunk egyedi beállításokat. A zene telitalálat és a színészi játékokra sem lehet senkinek panasza, Havilland és Davis remekül alakít, és érződik, hogy ők már könnyen együtt tudtak dolgozni. Aki engem személy szerint rendkívül zavart, az Agnes Moorehead (Az aranypolgár) alakítása, aki inkább komikus a redneck házvezetőnő szerepében, ami a tapintható feszültséghez és egyébként csavaros történethez nem illik, mégis őt jelölték díjakra kolléganőivel szemben. Bár valóban csavaros a több mint másfél órás cselekmény, az előző nagyágyú fényében kiszámítható és a végéből is nagyon érződik, hogy ez a film Davisnek szólt teljes mértékben.

Aki szereti Old Hollywoodot, a sikkes, fekete fehér filmeket, a psycho-biddy-t, Bette Davist az bizony nem fog csalódni a filmben, mert a hibái ellenére remek szórakozást nyújt, napjainkban pedig már nem igazán készülnek filmek ilyen szaftos viszályok közepette.Robert Aldrich legjobb filmje minden bizonnyal az 1962-es Mi történt Baby Jane-nel?, mely alacsony költségvetésből készült és óriási kasszasikerré vált, bár a megszületéséhez rengeteg munka és kitartás kellett főleg, hogy a két főszereplőnő Old Hollywood két legnagyobb riválisa volt és megkeserítették egymás napjait és a közös munkát. Az elismerés viszont nem maradt el és Aldrich meg akarta ezt ismételni, ezért újra felkérte Bette Davist, Joan Crawfordot és Victor Buonot, hogy csatlakozzanak új filmjéhez, mely méltó folytatása lehet Jane történetének, a csend, csend édes Charlotte-hoz (Hush Hush Sweet Charlotte).

Természetesen a forgatás nem indult zökkenőmentesen, Crawford és Davis kapcsolata már évtizedekkel előbb megromlott, a Baby Jane forgatásán kicsúcsosodott, tettlegességig is fajult (a fejbe rúgós jelenetek nem véletlenül olyan élethűek például), és ellenszenvük két év után sem csillapodott. Crawford a lakókocsiját a forgatás idejére több méterrel arrébb kérette elhelyezni Davisétől, de nem csak kolléganőjével volt folyamatos nézeteltérése, hanem a rendezővel, Aldrichhal is, akivel nem volt hajlandó a későbbiekben közvetlenül kommunikálni. Természetesen Davist sem kellett félteni, míg Crawforddal való viszálya rendkívül ismert, más színésznőket sem állhatott, mint például Faye Dunawayt (Bonnie és Clyde), aki érdekes módon később Joan Crawfordot játszotta az életéről szóló Anyu, a sztárban. Crawford és Davis minden forgatási napjukat megpróbálták megkeseríteni, például míg Crawford minden reggel köszönt neki, Davis szóra sem méltatta, csupán órákkal később köszönt vissza. Mivel Crawford a Pepsi Cola feje volt akkoriban, hogy reklámozza a márkát, a forgatásra is automatákat rendelt, de így tett Davis is, csakhogy ő Coca-Colát szürcsölgetett Crawford szeme előtt. Crawford többször is beteget jelentett a forgatás során, egyszer például öt hétig volt távol egyhuzamban, s mikor visszatért, a közös megbeszélésen Davis megcsonkította a szövegkönyv dialógusait, Crawford jeleneteiben.

Crawford úgy gondolta, hogy Davis manipulálta Aldrichot, a későbbiekben pedig így nyilatkozott: „Ő (Davis) gyakorlatilag megrendezi a filmet neki, a szemem előtt, Isten tudja, mi mást csinál még a hátam mögött. Lehet, hogy a vágószoba padlóján végzem.”

A folyamatos inzultálások miatt - melyeket biztosan részletesen is meg fogunk ismerni Ryan Murphy Feud: Bette and Joan sorozatából - Crawford „betegségre” hivatkozva kilépett a produkcióból, és hogy ne kelljen az egész filmet kukázni, gyorsan kellett keresni valakit a helyére, a választás pedig – Davis nagy örömére – Davis régi nagy barátnőjére, Olivia de Havillandre (Elfújta a szél) esett. A Feud sorozatban is éppen ezért tölt majd be kulcsfontosságú szerepet Havilland, akit Catherine Zeta-Jones kelt életre, aki első kézből tapasztalhatta meg Crawford és Davis viszályát. De nem csak kolléganői megromlott kapcsolatába láthatott bele, saját lánytestvérével, Joan Fontaine-nel (A Manderley ház asszonya) is évtizedekig rivalizált.

A Csend, csend édes Charlotte-ot legtöbben a Baby Jane folytatásaként tartják számon, persze nem konkrét második részről van szó, de az alapkoncepció szinte ugyanaz, minek következtében a fő csavar sajnos kiszámítható, és végig érződik, hogy Aldrich a mesterművének sikerét akarta meglovagolni. A film címe is majdnem Mi történt Charlotte kuzinnal? lett, de Davis már túlságosan közvetlen kapcsolatnak gondolta ezt, így lett a címadó dal első sora a film címe is.

1927, New Orleans. Egy gyönyörű családi birtok, Big Sam Hollis (Victor Buono) éppen lányának, Charlotte-nak a szeretőjét kéri számon, aki házas, de ennek ellenére meg akart szökni a fiatal lánnyal. Aznapra óriási bált tervezett a család, melyen a férfinek szakítania kell Charlotte-tal, hogy jó hírükön ne essen több csorba. A bál viszont vérfürdőbe torkollik, valaki lemészárolja a fiatal férfit, a levágott kezét és fejét eltünteti, a gyanú pedig az összetört szívű Charlotte-ra terelődik. (Érdekes, hogy Crawford korábbi, Kényszerzubbonyban című horrorja is ugyanezen az alapkoncepción nyugszik.)

1964, New Orleans. Ugyanaz a birtok, csak már a középkorú Charlotte (Bette Davis) vigyáz rá. A környéken őrültnek tartják, a gyerekek ugratják, és bátorságpróbák keretén belül zaklatják. A birtokra lebontási engedélyt kaptak a helyi munkások, amit Charlotte természetesen nem tud elfogadni, higy őrületén kívül csak a ház maradt számára. Táviratozik unokatestvérének, Miriamnak (Olivia de Havilland), aki a birtokra utazik, hogy segítségre legyen kuzinjának. Miriamnak meg kell tapasztalnia, hogy Charlotte mentálisan sokkal rosszabb állapotban van, mint hitte, Charlotte-nak pedig rá kell jönnie egy több évtizedes családi titokra.

Ami rögtön szembetűnt, hogy ezúttal Aldrich sokkal nagyobb költségvetésből dolgozhatott, a birtok egyszerűen lélegzetelállító, és mindent átitat a New Orleans-i életérzés, amiért én is odavagyok. Míg a Baby Jane inkább a suspense-szel és lélektannal foglalkozott, ezúttal már klasszikusabb horrorelemeket is alkalmaztak, a gore és az explicit jelenet már több, és még igényes jump scare-ekkel is találkozhatunk. Az operatőri munka kifogástalan, a nyitójelenet, a főcím elképesztően szépen és különlegesen van filmezve, de a film hátralévő részében is láthatunk egyedi beállításokat.

A zene telitalálat és a színészi játékokra sem lehet senkinek panasza, de Havilland és Davis remekül alakít, és érződik, hogy ők már könnyen együtt tudtak dolgozni. Aki engem személy szerint rendkívül zavart, az Agnes Moorehead (Az aranypolgár) alakítása, aki inkább komikus a redneck házvezetőnő szerepében, ami a tapintható feszültséghez és egyébként csavaros történethez nem illik, mégis őt jelölték díjakra kolléganőivel szemben. Bár valóban csavaros a több mint másfél órás cselekmény, az előző nagyágyú fényében kiszámítható, és a végéből is nagyon érződik, hogy ez a film Davisnek szólt teljes mértékben.

Aki szereti Old Hollywoodot, a sikkes, fekete-fehér filmeket, a psycho-biddyt, Bette Davist, az bizony nem fog csalódni a filmben, mert a hibái ellenére remek szórakozást nyújt, napjainkban pedig már nem igazán készülnek filmek ilyen szaftos viszályok közepette.

7.5/10

IMDb | mafab