Újabb vendégcikk érkezett: Murdock most egy friss, ropogós újdonságot ismertet. Köszönjük ezt az írást is!

Nagy várakozással tekintettem a The Void című film elé, hiszen a mai trendektől elszakadva a nyolcvanas évek nagy klasszikusainak stílusát próbálta megragadni, mindezt egyfajta tisztelgésként is szánva John Carpenter munkássága előtt. Arra is megvolt az esélye, hogy egy kis változatosságot hozzon napjaink felhozatalában, és ismét divatba hozza akár még a kozmikus horrort is. De arra is, hogy megmarad egy szimplán csak jó kis horror szintjén, vagy rosszabb esetben teljes csalódásként legyen elkönyvelve. Hogy a fentiek közül melyik is valósult meg? Nézzük szépen sorjában!

Egy helyi rendőr, Daniel Carter esti járőrözése során talál rá egy különös, sokkos állapotban lévő sérült férfira, akit egy kisebb közeli kórházba visz, ahol Dan felesége is dolgozik. Nem sokkal azután, hogy kezelésbe veszik, az egyik ápolónő bizarr körülmények között meggyilkol egy beteget, majd Danre is rátámadna, aki kénytelen lelőni. Mikor viszont segítséget hívnának, a telefonok nem működnek, és az épületet sem tudják elhagyni, mivel valami ismeretlen fehér csuhás alakok vették körbe, és a legkegyetlenebb módszerekre is hajlandóak, hogy senki ne mehessen el. Kisvártatva megérkezik még egy férfi és egy srác is, akik a korábban megtalált sebesült férfiért jöttek, hogy megöljék. Hamarosan kiderül, hogy nem e világi dolgok zajlanak itt, és van valami a kórházon belül, ami sokkal nagyobb veszélyt jelent a bent lévőkre, mint a kint őrködő csuhások.

A két rendező és forgatókönyvíró, Jeremy Gillespie és Steven Kostanski nem egyszerű feladatra vállalkozott, hisz egy régi stílusirányzatba próbáltak ismét friss vért pumpálni. A végeredmény pedig nem is lett olyan rossz. Még ha nem is olyan értelemben, mint szerettem volna, de a film kellemes élmény volt. Manapság úgyis kezd egyre divatosabbá válni a retro stílus, és a készítők részben ezt a vonalat lovagolták meg. A film hangulatán végig érződik a nyolcvanas évek stílusa. Ugyan az a sötét, hátborzongató komorság jellemzi, és nélkülözi sok mai horror erőltetett, hatásvadász hangvételét. Igaz, több helyen jól ismert klisékből építkezik, de ezeket a kliséket hozzáértő módon alkalmazza. Alig van egy-két kizökkentő elem, így már azt is lehetne érezni, hogy tényleg olyan, mintha a nyolcvanas években készült volna. Ez a hangulat egyből beszippant minket, amiért hatalmas piros pont jár. És nem is szórakoznak sokat. Jól tudjuk, mire megy ki a játék, és a film eleji rövid karakter-megismerések után be is dobnak minket a dolgok sűrűjébe az ápolónő gyilkosságával és öncsonkításával. A gore-elemekkel sem spóroltak. Kapunk itt minden elképzelhető véres képsort, ami csak szem-szájnak ingere. Az egyszerű durvább csonkítások mellett A dologhoz hasonlatos gyomorforgató átalakulás-jeleneteket is láthatunk. Ezután a cselekmény feszesen halad előre, valami mindig történik. Maga a történet váza is kicsit olyan, mint sok akkori filmnek. Vannak elemek, amik még a cselekmény során is homályban maradnak. Ez részben lehet szándékos ködösítés, vagy egyszerű kidolgozatlanság. A legtöbb így sem bántja a szemünket, mert a körítés valahogy elfeledteti velünk, vagy legalábbis eltompítja ezeket a kisebb bakikat. Ez a film nem próbál körömszakadtáig a realitáshoz ragaszkodni, hanem mindent alárendel a történetnek és az eseményeknek.

Persze hiányosságok is akadnak, ami részben a karakterekben ütközik ki. A főszereplőnk, Dan Carter igazán érdekes eset. Az ő jellemét rendesen megírták. Egy ingatag lábakon álló rendőr, aki félig a múltbéli tragédiái miatt próbál helytállni, amennyire csak tud, de egyre nehezebben megy neki, hogy mindenhez jó arcot vágjon. Kedvelhető figura, de hanyag stílusa néha visszatetszést is szül. Lehet, hogy ez igazából az őt megformáló Aaron Poole játéka miatt van, de néha tényleg nem tudtam, mit kezdjek vele. A végére azért már kezd kikristályosodni a kép, de így is kicsit egyenetlen a számomra. Rajta kívül a többi szereplő is teljesen rendben van, igazán rossz alakítást nem is tudnék mondani. A Dan feleségét alakító Kathleen Munroe-t emelném még ki mint lényeges karaktert. Viszont ennek ellenére így is marad egy-két szereplő, akire nem jut elég idő, hogy rendesen megismerjük őket, és érzelmi viszonyt alakítsunk ki köztük. De a későbbiekben is lesznek olyanok, akik sajnos nem kaptak annyi figyelmet, ami szükséges lett volna, így némelyikük halálát sem tudjuk rendesen átérezni, legfeljebb meglep, amilyen hírtelen megtörténik. És ez a film fő negatív karakterére is igaz. Nem fogom elárulni, hogy ki ő és mik az indítékai. Azt majd megteszi a film, mert ebben tényleg van pár meglepetés. Viszont ami van, az így is kicsit gyorsan van vázolva. Értem a céljait, értem, mit miért tesz és mit akar, szóval rendesen kidolgozott, csak talán túl gyorsan ábrázolják. Néhány hatásos monológban elmondja, de magából a karakteréből elég keveset kapunk.

A filmet úgy is reklámozták, mint egy tisztelgést John Carpenter munkássága előtt. Ennek teljes mértékben igazat kell adnom, illetve még hozzátenném, hogy nem csak Carpenter világa kerül itt terítékre, hanem Lovecraft kozmikus szemlélete is. Mindkét alkotótól rengeteget merítenek, bár Lovecrafttől inkább csak a filozófiát és a kozmikus rettenet nyomasztó érzését. Carpenterre jóval konkrétabb utalások vannak, sok elemet tőle vettek át. Magát ezt a koncepciót is - hogy szereplőink egy kis helyen vannak elzárva, és kívülről fenyegetik őket, de belül is vár rájuk valami rosszabb - többször is alkalmazta a mester. A The Void is olyan kicsit, mintha a 13-as rendőrőrs ostroma, A dolog, és A sötétség fejedelmének egyfajta összevegyítése lenne, kitágítva a lovecrafti távlatokkal. A finálé viszont még Lucio Fulci klasszikusát, A pokol hét kapuját is megidézi részben. Szerencsére itt tényleg nem beszélhetünk lelketlen lopásról. A készítők, akárcsak Tarantino szokta, fogták a régi recepteket, és újra felélesztették őket a saját ötleteikkel dúsítva. E mögött a módszer mögött teljes odafigyelés és következetesség van, valamint a legfontosabb, a lélek. Érződik, hogy ezt a filmet olyan emberek rakták össze, akik nagy rajongói voltak a fent említett mestereknek, és műveiknek, és az ő világukat akarták újra feltámasztani. Ebbe pedig szívüket-lelküket beleölték, és ez az, ami igazán becsülendő, és rengeteg mai filmből hiányzik.

A The Void esetében egy jó filmről beszélünk, bár itt meg is ragad, és nem tud felnőni a fent említett klasszikusokhoz. Remekül hasznosítja újra Carpenter és Lovecraft módszereit, viszont nem tud annyira erőteljes lenni, hogy felnőjön hozzájuk. Ez fakadhat a készítők ilyen területen való tapasztalatlanságából is, és hogy manapság kevés esélyt is adnak az ilyen filmeknek, hisz a legtöbben már nem látnak fantáziát az ennyire elrugaszkodóbb történetekben, és nem is tudják, hogyan kezeljék. Emiatt a The Void egymaga nem fogja újradefiniálni a mai horrorfilmeket, de talán kiindulópontot adhat a későbbi hasonló projekteknek. A maga közönségét biztosan meg fogja találni. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik a nyolcvanas évek régi filmjeit, elsősorban Carpenter műveit. Akik ezekből az élményekből kimaradtak, és csak a mai horrorfilmek tucatjain nevelkedtek, azoknak nem biztos, hogy be fog jönni, elvont és szokatlan stílusa miatt. De bátran javaslom, hogy mindenki tegyen vele egy próbát. Nem egy világmegváltó alkotás, de egy kellemes film, ami remek alkalmi kikapcsolódás, és igazi nosztalgiafaktort tud nyújtani. Csak legyünk hozzá egy kicsit nyitottak.

Értékelés: 7/10

IMDb | mafab || magyar felirat