**Dennis Nilsen (1945. 11. 23.)

1. rész**

A veszélyes idegen

A 33 éves Dennis Nilsen 1978 végén találkozott egy fiatal férfival egy kocsmában, majd a Melrose Avenue 195-ön található lakásába invitálta. Otthon is ittak még, majd lefeküdtek egymás mellé, és elaludtak. Nilson hajnalban felébredt, és tudatosult benne, hogy új barátja nemsokára távozni fog. Megsimogatta a férfi testét, amitől felizgult. Szívverése felgyorsult, és izzadni kezdett.

Nézte az alvó férfit, majd a levetett ruhákra tévedt a tekintete. Meglátta a nyakkendőjét, és odament érte.

“Felkeltem, és a nyaka alá tettem. Gyorsan ráültem, és megszorítottam a nyakkendőt, ahogy csak tudtam. Azonnal feléledt. A küzdelemben a földre zuhantunk” – írta Nilsen négy évvel később.

Nilsen még erősebben szorított, mert nem akart vesztesen kikerülni az élet-halál harcból. Áldozata, miközben Nilsen még mindig rajta ült, a lábával lökdöste magát a szőnyegen. Mire a falhoz ért, elfáradt és feladta. Nilsen kifújta magát, de tudta, hogy a férfi még nem halt meg, csak eszméletlen. A konyhába rohant, és megtöltött egy műanyag vödröt vízzel, hogy vízbe fojtsa. Nilsen székekre fektette a férfit, majd megemelte a fejét, és belenyomta a vödörbe. A férfi nem küzdött tovább, de így is rengeteg víz fröccsent a szőnyegre.

“Pár perc után nem jött több buborék. Fogtam és leültettem a fotelba. A víz még akkor is csöpögött a rövid, göndör barna hajáról” – emlékezett vissza az esetre.

Megölt egy embert, de még a nevét sem tudta.

Nilsen leült. Remegett, alig fogta fel, hogy mit is tett valójában, és hogy ennek folytán mi vár rá. Megivott egy csésze kávét, elszívott pár szál cigarettát, és közben azon gondolkozott, mit tegyen. Kutyája, Bleep bejött a kertből, és megszagolta a hullát. Nilsen kizavarta, majd ismét leült, még mindig sokkos állapotban. Levette a nyakkendőt a halott férfi nyakáról, és csak bámult rá. Aztán felállt, egy törölközővel letakarta az ablakát, majd a vállára emelte a holttestet, hogy bevigye a fürdőszobába.

Óvatosan a kádba fektette, vizet engedett rá, majd megmosta a férfi haját. “Petyhüdt volt, nagyon el volt ernyedve.” Nagy nehezen kiemelte és megszárította. Visszavitte a másik szobába, és az ágyra fektette. Új barátja most már soha nem hagyhatta el őt.

Ismét megsimogatta a még mindig meleg testet, és feltűnt neki, hogy az ajka és az arca kissé elszíneződött. Betakarta az ágyneművel, majd leült, és gondolkozni próbált.

“Akkor ért véget addigi életem. Elindultam lefelé a halál utcáján, amikor újfajta lakótársat szereztem magamnak” – írta később.

A holttest látványa egyáltalán nem borzasztotta el, sőt kimondottan szépnek találta. Igazából nem is tudta, hogy miért ölte meg a fiatal férfit. Ő csak azt akarta, hogy ne hagyja el őt. Magányosan töltötte a karácsonyt, és nem akart szilveszterkor is egyedül lenni. És most már volt társasága.

Még aznap elment egy vasedényboltba, hogy vegyen egy elektromos kést és egy nagy lábost, de nem tudta rávenni magát, hogy feldarabolja a hullát. Inkább tiszta alsóneműt vett elő, és felöltöztette. Utána maga is megfürdött.

Ekkor gondolt arra, hogy közösül a holttesttel. Odafeküdt mellé, de a pillanatokkal korábban érzett izgalom elillant. A hullát a földre fektette, egy függönnyel letakarta, majd visszafeküdt az ágyba, és elaludt.

Amikor felébredt, vacsorát főzött, majd tévét nézett. A hulla ezalatt is a földön feküdt, nem messze tőle.

Végre rájött, hogy tennie kell valamit. Felfeszített néhány padlódeszkát, és megpróbálta betuszkolni a hullát a résbe, de beállt a hullamerevség, ami megakadályozta ebben a manőverben. A falnak támasztotta a testet, és úgy döntött, megvárja, míg elmúlik a merevség.

Másnap azonban még mindig a falnak támasztva állt, így Nilsen lefektette a földre, és megpróbálta ellazítani a végtagjait. Végül sikerült eltemetnie föld alatti sírjába, amit a deszkákkal be is takart.

Egy héttel később kíváncsi lett, ezért arrébb tolta a szőnyeget, majd ismét felnyitotta a padlót. A tetem piszkos volt, így Nilsen bevitte a fürdőszobába, hogy megmossa. Ezután ő maga is megmosdott ugyanabban a vízben. Miután visszacipelte a nappaliba, annyira felizgult, hogy letérdelt és önkielégítést végzett. Végül aztán visszakerült a deszkák alá. Hét és fél hónapon keresztül ott is maradt, amikor Nilsen végül kiszedte, tüzet rakott és elégette. Gumit dobott a tűzbe, hogy elnyomja az égő hús szagát. A hamvakat a földbe gereblyézte.

Sohasem derült ki, ki volt az illető.

Nilsen meg volt döbbenve, hogy megúszta, és azt hitte, soha többet nem fog ilyesmi történni. Pedig tévedett – még tizennégyszer megtörtént.

1979 októberében, csaknem egy évvel az előző esetet követően egy fiatal kínai diák, Andrew Ho ment fel Nilsen lakására. A férfi kötözős játékot szeretett volna kipróbálni. Nilsen vonakodott, de aztán egy nyakkendőt tekert a nyaka köré, és megmondta neki, hogy veszélyes dologra vállalkozik. Ho aztán elment, és szólt a rendőrségnek is, de nem emeltek vádat.

1981-re Nilsen már tizenkét áldozatnál tartott. Mindössze négyet sikerült azonosítani közülük: Kenneth Ockendon, Martyn Duffey, Billy Sutherland, Malcolm Barlow. Legtöbbjük munkanélküli vagy hajléktalan fiatal férfi volt, akik pénzt szerettek volna keresni. Páran homoszexuálisok voltak, néhányan férfi prostik. Nilsen saját állítása szerint mindig “gyilkos transzba” esett, de hét alkalommal kivégzés helyett elengedte az illetőt, mert képes volt észhez térni.

Kenneth Ockendon, a második áldozat egy kanadai turista volt. Egy kocsmában találkozott Nilsennel 1979. december 3-án. Együtt ittak néhány órán át, sétáltak egyet Londonban, majd Nilsen lakásán kötöttek ki. Jól kijöttek egymással, és Nilsen minél jobban élvezte Ockendon társaságát, annál jobban kétségbeesett a gondolattól, hogy a kanadai másnap haza fog repülni.

A fejhallgató vezetékével fojtotta meg, keresztülvonszolta a szobán, majd leült, hogy meghallgasson pár dalt, miközben a holttest ott feküdt a földön. Ezután levette róla a ruhákat, majd a fürdőszobába vitte, hogy megmossa. Amikor ezzel végzett, az ágyába fektette, és mellette maradt az éjszaka hátralévő részében, és ezalatt jó párszor megsimogatta. Reggel aztán bepakolta az egyik szekrénybe, kidobta a ruháit, majd elment dolgozni. A holttest hajlott pózban merevedett meg.

Egy nappal később Nilsen kivette a szekrényből, és megint megmosta. Ezután felöltöztette, egy székbe ültette, és különböző szögekből fotókat készített róla. Amikor ezzel végzett, az ágyába vitte, és szétterpesztett pózban magára ültette. Úgy beszélt hozzá, mintha még hallaná. Ezután keresztbe tette a lábait, és közösült vele. Utána aztán Ockendon is a padló alatt kötött ki. Később többször is kihalászta, hogy együtt tévézzenek.

“Olyan szép volt a teste meg a bőre” – mondta később. A tévézés után tiszta ruhákat adott rá, “lefektette”, és jó éjszakát kívánt neki.

Öt hónap telt el, mire ismét lecsapott. 1980. május 13-án a 16 éves Marty Duffey tűnt el. A srác hajléktalan volt, és elfogadta Nilsen ajánlatát, hogy töltse nála az éjszakát. Két sör után le is feküdt. Nilsen fölé feküdt, a karjait a lepedő alá szorította, majd megfojtotta őt. Elgyengült, de még élt, ezért kivitte a konyhába, vizet engedett a mosogatóba, majd a vízbe nyomta a fejét, amíg meg nem fulladt. Ezután a kádba vitte, és maga is beült mellé. Beszélt hozzá, és megmondta neki, hogy még sosem látott ilyen fiatal testet. Utána visszavitte az ágyra, végigcsókolta, aztán a hasára ült, és önkielégítést végzett.

Duffey aztán két teljes hetet töltött a szekrényben, mielőtt ő is a padló alá került.

A következő áldozat a 27 éves Billy Sutherland volt, aki férfiakkal feküdt le pénzért. Nilsen nem is akarta felvinni magához, de a férfi követte őt, miután bejárták a bárokat egyik este. Alig emlékezett rá, hogy megfojtotta, és másnap reggel megint arra ébredt, hogy egy hulla van a házban.

A 24 éves Malcolm Barlow egy szellemileg hátrányos helyzetű árva volt, emellett kóros hazudozó is. Nilsen akkor akadt rá, amikor a háza körül ácsorgott, és epilepszia miatti gyengeségre panaszkodott. Beengedte a lakásába, majd mentőt hívott. Barlow, miután kiengedték, visszament hozzá, leült a küszöbre, és megvárta, míg Nilsen hazaér a munkából. Be is hívta, együtt iszogattak, majd Barlow mély álomba merült. Nilsent idegesítette a jelenléte, ezért megfojtotta. Másnap a konyhai mosogató alatti szekrénybe tuszkolta. A lakásban féltucat másik hulla volt, amitől még meg kellett szabadulni. Volt olyan, akit Nilsen a saját ágyában tartott szexuális célzattal, akár egy hétig is. Izgatta, hogy hatalma van ezen férfiak fölött, és a nem reagáló holttest is elkápráztatta őt. Úgy érezte, jobban becsüli őket, mint amennyire őt valaha is becsülték.

Nilsen kétszer körbefújta a szobát spray-vel, hogy megszabaduljon a legyektől. Egy másik lakó szóvá is tette az átható szagot, de Nilsen azt mondta, hogy csak az öregedő épületet érzi. Egyszer az öngyilkosság gondolata is eszébe jutott, de bejött a kutyája, farkát csóválva, és meggondolta magát, és inkább leköpte saját képmását a tükörben.

Amikor meg akart szabadulni egy hullától, a kutyáját meg a macskáját kiküldte a kertbe. Levetkőzött, csak egy alsónadrág volt rajta, és felvágta a holttestet a konyhában a kőpadlón egy késsel. Néha addig főzte az első áldozatnak vett lábosban a hulla fejét, amíg le nem mállott róla a hús. Tanult mészárosságot, így szakszerűen fel tudta vágni a testet, a szerveket pedig egy műanyag zsákba tette. Ezután az egész csomagot a padló alá pakolta, a kövekező lépésig.

Volt, hogy két egész és egy szétvágott hulla volt egyszerre a föld alatt. Egyes darabok a kerti fészerben, mások az egyik kinti bokor melletti lyukban végezték. A belső szerveket a dupla kerítés közti résbe dobta. Egy-két megcsonkított torzót bőröndökbe pakolt. Amikor lehetősége volt rá, kivonszolta a zsákokat és a bőröndöket az udvarra, és elégette őket, 1-2 méterre a kerítéstől.

Mindig csodálkozott rajta, hogy soha senki nem kérdezte meg tőle, hogy mit csinál, és nem is próbálták megállítani. (Az egyik alkalommal még rendőrök is voltak nála, amikor megrongálták a lakását, de fogalmuk sem volt róla, hogy két holttest fölött járkálnak.) A környékbeli gyerekek odasereglettek, hogy megbámulják a lobogó tüzet, ami egész nap égett, és Nilsen rájuk is szólt, hogy ne menjenek hozzá túl közel.

Amikor kialudt a tűz, észrevett egy koponyát, amit aztán hamuvá zúzott szét. A hat férfi maradványait a talajba gereblyézte. Még öt másik férfit ért utol a végzet abban a lakásban, a maradványaikhoz egy harmadik máglya kellett.

Amikor arra készült, hogy elköltözzön, körülnézett, és kis híján megfeledkezett róla, hogy Martyn Barlow kezeit és karját az egyik bokor mellett hagyta. Elintézte ezt az utolsó apróságot, majd elhajtott, remélve, hogy életének ezen szakaszát maga mögött tudhatja. 16 hónappal később, mikor letartóztatták, a rendőrség több mint 1000 csontdarabot talált a régi kertben.

A padlás

Nilsennek ezután már nem volt kertje, sőt a padló alatti temető is megszűnt. A Cranley Gardens 23 alatti épületben hat lakást alakítottak ki, az övé a padláson volt. Biztos volt benne, hogy ez majd segít őt eltéríteni gyilkos késztetéseitől. Azonban még három gyilkosság történt, és ezen a lakhelyen problémát jelentett, hogy megszabaduljon az áldozatoktól.

Első itteni áldozata John Howlett volt, akit Nilsen Gárdistának nevezett. Egy kocsmában találkoztak, és hosszasan elbeszélgettek. Egyik nap Nilsen egyedül iszogatott, amikor John megjelent, és megismerte őt. Ismét beszédbe elegyedtek, majd úgy döntöttek, elmennek Nilsenhez, ahol további iszogatás után John befeküdt Nilsen ágyába. A férfi megpróbálta elküldeni őt, de az nem volt hajlandó távozni. Nilsen meglátott egy kilazult hevedert az egyik fotelon, és azzal fojtotta meg őt. Egy pillanatra megijedt, hogy áldozata esetleg lebirkózza, így még jobban szorította, miközben John kapálózott. Eközben beverte a fejét, és nemsokára elernyedt. Nilsen rajtahagyta a hevedert, amíg biztos nem volt abban, hogy meghalt, majd remegni kezdett, és átment a másik szobába. Nemsokára észrevette, hogy John még mindig élt. Ismét a nyaka köré tekerte a hevedert, és 2-3 percig ott tartotta. Johnnak még ezután is vert a szíve, így kivonszolta a fürdőkádba, hogy vízbe fojtsa. Éjszakára ott is hagyta. Utána egy szekrénybe pakolta, és azon morfondírozott, hogyan szabaduljon meg tőle.

Arra az elhatározásra jutott, hogy kis darabokra fogja szétvágni, és lehúzza a vécén. Sietnie kellett, mert barátokat várt látogatóba. Amikor a folyamat elhúzódott, a test egy részét megfőzte. A csontokat különválasztotta és a szemétbe dobta. A nagyobbakat a hátsó kert kerítése mögötti hulladéklerakóba dobta, a többit egy zsákba rakta, sót hintett rá, majd egy teásládába rakta, amit egy piros függönnyel takart le.

A második áldozat Archibald Graham Allan volt. Nilsen rántottát készített neki, és visszaemlékezése szerint egészen furcsa körülmények közt halt meg. “Feltűnt, hogy ott ül, és hirtelen úgy festett, mint aki meghalt, vagy legalábbis elvesztette az eszméletét, és egy nagy falat rántotta kilógott a szájából.“ Ekkor úgy gondolta, hogy ő fojtotta meg, csak nem emlékezett rá. Később azt hitte, hogy a torkán akadt az étel, de ebben sem volt biztos. Mivel egy rántotta senkinek nem hagy vörös nyomokat a nyakán, Nilsen végül arra jutott, ő tette.

A kádba tette Allant, és három napig ott hagyta, majd végül feldarabolta őt, akárcsak a Gárdistának nevezett férfit.

Harmadik és utolsó áldozata a 20 éves, drogfüggő Steven Sinclair volt, aki a Leicester Square-en őgyelgett. 1983. január 23-án néhány ismerőse látta, hogy egy idegen férfival megy el. Nilsen lakására mentek, ahol Nilsen leült zenét hallgatni, Sinclair pedig belőtte magát, majd elaludt az egyik székben. Nilsen a konyhába ment, és talált egy vastag kötelet, és az jutott eszébe, hogy “na tessék, már megint”. A kötél azonban rövid volt, így hozzákötötte egy nyakkendőhöz. A köteléket az alvó férfi térde köré tekerte, majd töltött magának egy italt. Leült, és arra gondolt, milyen fájdalmas élete volt Stevennek, és hogy ő majd megszabadítja őt a fájdalomtól. Odament hozzá, meggyőződött róla, hogy mélyen alszik, majd a kötelékkel megfojtotta. A férfi csak egy kicsit küzdött, aztán elvesztette az eszméletét. “Most már semmi sem árthat neked” – mondta neki Nilsen. Levette a Steven karján talált ragtapaszokat, és észrevette, hogy nemrég megpróbálta megölni magát egy borotvával.

Nilsen ezután megfürdette őt, majd lefektette az ágyba. Két tükröt tett az ágy mellé, majd levetkőzött. A tükrökben egyszerre láthatta, hogy mindketten meztelenek. Valamiféle egységet érzett, és arra gondolt, hogy ez az élet és halál értelme. Úgy beszélt Stevennel, mintha még mindig élne. A kutya felugrott az ágyra, és megszagolta Stevent. Nilsen maga felé fordította a férfi fejét, majd megcsókolta. Sejtelme sem volt róla, hogy a holttest megcsalja majd őt, és miatta fog lebukni.

Magányos gyerekkor

Nilsen saját véleménye szerint problémái arra vezethetők vissza, amikor meglátta nagyapja holttestét. 1945. november 23-án született a skóciai Fraserburghben, Betty és Olav Nilsen második gyerekeként. A házasság nem volt boldog, Olav iszákossága rengeteg konfliktust szült, és a férfi sokat is volt távol.

Betty hét év múlva végül elvált Olavtól. Ő, Dennis és két testvére egy ideje már Betty szüleinek házában laktak. A férj semmilyen módon nem gondoskodott róluk, így más lehetőségük nem volt.

A fiatal Dennis nagyon szerette nagyapját, Andrew Whyte-ot, de mikor a fiú hatéves volt, Andrew meghalt. Az anya, anélkül, hogy elmondta volna, mi történt, megmutatta neki a holttestet, és ekkor tudatosult benne, hogy szörnyű veszteség élte. Saját visszaemlékezése szerint egyfajta érzelmi halált okozott ez benne.

Amikor nyolcéves volt, majdnem belefulladt a tengerbe. Egy idősebb fiú mentette meg, aki a parton játszott. A fiút valószínűleg felizgatta Nilsen fekvő teste, mert levette a ruháit, önkielégítést végzett, és ráélvezett a testére. Nilson arra eszmélt, hogy fehér ragacsos anyag van a hasán.

Anyja két évvel később újraházasodott, ekkor teljesen elszigetelődött és magányos lett. A nő négy másik gyereket szült még, kevés ideje jutott Dennisre.

Sosem volt erőszakos, nem bántott sem állatokat, sem más gyereket. Nem volt agresszív, ahogy az a viselkedészavaros fiúkra általában jellemző, akikből később sorozatgyilkos lesz. Mi több, még el is borzasztották azok a kegyetlenkedések, amiket másoktól látott.

Egyszer segített megkeresni egy eltűnt férfit, és pont ő meg a barátja találták meg az illető holttestét egy folyó partján. A férfi egyik este elkóborolt, és megfulladt. A hulláról nagyapja jutott eszébe, akinek halálát és végleges távozását képtelen volt megérteni.

Kamaszként nem voltak szexuális élményei. Bár érzett vonzalmat más fiúk iránt, ő kimondottan ártatlan maradt. Egyszer előfordult ugyan, hogy megnézte alvó testvérének meztelen testét, de ez nem tartott sokáig.

1961-ben besorozták, és szakács lett, itt tanulta ki a hentesszakmát.

Magányát alkoholba fojtotta, ugyanakkor másokkal szemben is távolságtartó volt. Ekkortájt kezdődött az – mikor végre már saját szobája volt -, hogy úgy feküdt le egy tükör elé, hogy ne lássa benne a saját fejét, és úgy csinált, mint aki eszméletlen. A “másik test” felizgatta őt, és gondolataiba merülve önkielégítést végzett.

Katonai szolgálatának utolsó néhány hónapjában megismerkedett egy férfival, akit Brian Masters életrajzi könyve alapján Terry Finchnek hívtak, és szoros barátságot kötöttek. Nilsen egyértelműen szerelmes volt, és rávette a fiatal férfit, aki amúgy nem volt meleg, hogy halottnak tetesse magát, miközben ő házivideókat készített. Különválásuk rendkívül fájdalmas volt Nilsen számára. Megsemmisítette a filmeket, a vetítőt pedig Terrynek adta.

1972-ben elvégzett egy rendőri képzést. Az egyik élmény, amire visszaemlékezett, a hullaházban fekvő felboncolt holttestek látványa volt. Egészen izgalmasnak találta a dolgot. Ugyanakkor ezt az állást nem neki találták ki, így egy év múlva felmondott. Egy munkaközvetítőnél kapott állást, és ott is maradt, amíg le nem tartóztatták.

Megismert ott egy fiatal férfit, David Paintert, aki éppen munkát keresett. Nilsen később összetalálkozott vele az utcán, és fel is mentek Nielsen lakására. Painter bebújt az ágyba, és elaludt. Arra ébredt, hogy Nilsen fényképeket készít róla. Akkora patáliát csapott, hogy közben valamitől megsérült, és kórházba kellett vinni. Nilsent kihallgatták a rendőrök, majd elengedték.

Alkalmi kalandokban volt része csupán, de zavarta, hogy milyen múlandók és felületesek is voltak azok. Valami hosszantartóbb dologra vágyott. Készen állt, hogy elkötelezze magát, ha a másik is hajlandó lett volna erre. A tükrös fantáziái egyre bizarrabbá váltak. Most már úgy vette, hogy a “másik test” egyenesen halott, és ez az állapot volt számára az érzelmi és fizikai tökély. Még sminket is használt, hogy erősebb hatást érjen el, sőt művért is kevert, hogy úgy tűnjön, mintha megölték volna az “illetőt”. Elképzelte, hogy valaki bejön és eltemeti. Ugyanakkor néha aggasztotta, hogy saját holttestébe szerelmes.

1975-ben London északi részére, a Melrose Place 195-be költözött, egy földszinti, kertes lakásba. Volt egy lakótársa, David Gallichan, aki tagadta, hogy barátságuk homoszexuális lett volna. Vettek egy kiskutyát, akit Bleepnek neveztek el, és később egy macskát is magukhoz vettek.

Két évvel később a személyiségbeli különbségek már mindkettőjüket erősen zavarták, így Nilsen felszólította Gallichant, hogy távozzon. Utána azonban aggódni kezdett, hogy egyedül marad. “A magány egy hosszú, elviselhetetlen fájdalom” – írta később. A munkájába vetette magát, beleásta magát a politikába, egyre többet ivott, és rengeteget tévézett.

A gyilkosságok másfél évvel azután kezdődtek, hogy Gallichan elment.

Folytatás a jövő héten!