Nicolas Cage-ről tényleg mindent el lehet mondani, sőt még annál többet is. Olyan remek filmekben játszott lehengerlően, mint A fegyvernepper, a Las Vegas, végállomás, vagy az Ál/Arc, de közben számos ipari hulladékhoz is a nevét adta, gondoljunk csak a The Wicker Man remake-jére, vagy hát úgy majdnem az egész 2006 utáni filmográfiájára. Nincs mese, Cage bácsi a szélsőségek embere, ha a szinuszgörbe ember lenne, Nicolas Cage-nek hívnák. Azonban ha valaki azt hiszi, hogy már kiismerte Cage-et, de még nem látta az 1988-as keltezésű A vámpír csókját, akkor marha gyorsan gondoljon át mindent, amit a fejében őriz róla. Ebben a filmben ugyanis Nicolas barátunk egyszerűen fogja magát, és megőrül - de úgy, hogy ilyen tébolyt még senki nem produkált előtte ebben az univerzumban, és hogy az ember nem tudja abbahagyni a röhögést.

A sztorival nem igazán kell foglalkozni, az ugyanis nincs sok, egy bevásárlófecnire leírható: Francis Ford Coppola legkedvesebb unokaöccse egy depressziós, a munkáját marhára unó kiadóigazgatót játszik, akit egy átmulatott éjszaka után megharap egy csinos vámpírnő (Jennifer Beals, a Flashdance után 5 évvel, de ugyanolyan szexi állapotban, mint ott). Az úriember ezt követően elég fura idegállapotba kerül, és önmagát vérszívónak gondolva (vagy tényleg átváltozva?) elkezdi vegzálni embertársait, főleg az egyik szemrevaló beosztottját.

Felsejlik ugyan valami a nagyvárosi lét okozta elidegenedésről és a magányérzetről (a Cage által alakított Peter Loew fura dolgokat művel az éjszakában, akárcsak az Amerikai pszichó Patrick Batemanje, irodájában pedig van egy kép Kafkáról, akiről tudjuk, hogy elég nagy szakértője volt a fentebb említett témáknak), de a film ezekkel a problémakörökkel nem kezd semmit, nincs üzenete, mondanivalója, sehová sem akar eljutni. Csak a hatalmas arccal megáldott Nic Cage van, aki elképesztő módon végigripacskodja a játékidőt.

A vámpír csókja az önkívületi állapotba eső Nicolas Cage egyszemélyes show-ja, egy überelhetetlen over-the-top magánszám, amiben a jó öreg Nic valami mérthetetlenül túltolt játékkal előrukkolva megy végig New York utcáin, hülyébbnél hülyébb jelenetekben produkálva magát. Ilyen alakítást még tuti, hogy sehol nem láttál: Cage új dimenzióba emeli a túljátszás fogalmát, de egyszerűen lehetetlen nem szórakozni rajta. És ha ehhez még hozzátoldjuk, hogy Cage a szerep miatt egy valódi denevérrel szerette volna megharapdáltatni magát, illetve hogy egy jelenetben egy igazi, élő csótányt is elfogyasztott (sőt kettőt is, mert újra kellett venni), akkor már végképp mindenki belátja azt, hogy a színész - bár agyilag elég sanszos, hogy zokni - egy nagybetűs Zseni.

A vámpír csókja alapjában véve egy minden értelmet nélkülöző szemét, ami a semmiből tart a semmibe, de mivel ott parolázik benne a szanatóriumi eset Nicolas Kim Coppola, egy végtelenül harsány, térdcsapkodós, mocskosul vicces filmélmény kerekedik ki belőle. Mindenkinek melegen ajánlom, aki szeretné megismerni Nic Cage (és úgy általában a színészmesterség) valódi mélységeit!

7/10

IMDb | mafab